A szerény királylány

A szerény királylány.

            A mélykék vizű tó partján számos palota épült, ezek között a legragyogóbb épületben lakott egy királylány, akinek szerénysége az egész országban ismert volt. A palota előtt egy lépcsősor vezetett le a partra, az alsó fokokat a tó vize nyaldosta. A lépcső melletti fehér pad a szemközti hegyekre nézett, aki ide leült, csodálatos látványban részesült.

            Ennek az épületnek a kertjét olyan sok fa díszítette, hogyha valaki sétált közöttük és nem figyelt eléggé, könnyen eltévedt. A királylány szerette az élénkzöld lombokat, a puha pázsitot és a kis apró virágokat, ezért reggelente hosszan elidőzött közöttük. Egy harmatos hajnalon korán ébredt, kiszaladt a kertbe, és arra lett figyelmes, hogy megelőzte őt valaki, a füvet letaposták előtte. Óvatosan haladt előre, és egy ifjút látott, aki a bokor alatt leheveredve aludt. A királylány közelebb lépett, és megkopogtatta a vállát. Az ifjú kinyitotta a szemét, és ámulva nézte a lányt, akinek karcsú alakja, barna hullámos haja és sötétzöld szeme azonnal elbűvölte.

– Te mit keresel itt? – kérdezte a királylány.

– A tó túlsó partján a hegyek között lakom, onnan szemléltem ezt a palotát, sohasem jártam még erre, és nagyon vágytam ide. Ma hajnalban hajóval elindultam, kikötöttem, és gondoltam megismerkedem ezzel a vidékkel, sétálok egyet ezek között a fák között, megnézem közelebbről, milyen a tó túlsó partja. Rövid kóborlás után eltévedem, leheveredtem, egy darabig vártam, hogy valaki erre jön, hogy útba igazítson, és közben elaludtam – felelte a fiú.

– Tudod, hogy ide tilos idegeneknek belépni? – kérdezte a királylány.

– Nekem sehová sem tilos belépni! – felelte a fiú.

– Ki vagy te? – kérdezte a királylány.

– Látod szemben azt a nagy hegyet? Annak a tetején van egy hatalmas aranypalota, ott uralkodik a hegyek királya, és én az ő fia vagyok! – felelte a fiú.

– Azt javaslom hegyek királyfija, hogy azonnal térj haza, mert ha meglát téged a tavak királya, akié ez a palota, éktelen haragra gerjed! Nem szereti, ha idegen jár errefelé! – szólt a királylány.

– Látom, hűséges szolgája vagy a királynak! Megyek a hajómhoz, nehogy bajod essen, hogy itt találtál engem és nem jelentetted a tavak királyának! – szólt a fiú, és felállt.

– Miből gondoltad, hogy a király szolgája vagyok? – kérdezte a lány.

– A nők egy palotában vagy királylányok, vagy szolgálók. Királylány nem lehetsz, mert ők nem kelnek ilyen korán, nem vizes a cipellőjük a harmatcseppektől, arany és gyémánt ékszereket viselnek, és nem ilyen szerények, mint te! – mondta a fiú.

A tavak királyának lánya nem felelt. Valóban, ő csak ünnepi alkalmakkor hordta a királyi ruhákat és ékszereket, a cipellője pedig teljesen átázott a hajnali sétán, igaza van a hegyek királyfijának, ha szolgálónak nézi.

– Odavezetlek a hajódhoz! – mondta halkan, és elindult a kikötő felé. Mikor a fehér pad közelébe értek, a királyfi azt mondta:

– Ülj le, kérlek ide, és hallgass meg engem!

A királylány leült, és bár aggódott, hogy apja, a tavak királya észreveszi az idegent, és megharagszik, hogy beszélget vele, de mégis kíváncsi volt arra, hogy ez a vonzó ifjú, aki itt áll előtte, vajon mit szeretne mondani.

– Ezután ha az arany palotából kinézek az ablakon, a lépcső melletti padon mindig téged foglak látni. Előttem lesz karcsú alakod, nyílt tekinteted, kedves arcod. Úgy érzem, hogy ilyen lány való hozzám. Egy napon eljövök érted, mikor éppen itt ülsz, és ha te is szeretnéd, magammal viszlek a hegyek közé! Ott királynő leszel az oldalamon, ha te is úgy akarod! – mondta a királyfi, és az ámuldozó lánytól választ nem várva elsietett. Felszállt a hajójára és elindult a túlpart irányába, miközben folyton az egyre távolodó palotát kémlelte, mert nagyon nehezen szakadt el attól a helytől, ahol a szép és szerény lányra rátalált.

A királylány ezentúl gyakran kisétált a lépcső melletti fehér padhoz. Leült, nézte a hullámzó vizet és a túlsó parton az ég felé nyúló magas hegyeket. Nem hitte, hogy a királyfi betartja a szavát, hiszen őt szolgálónak gondolja, de vágyott a hegyek közé, ezért elábrándozott azon, hogy milyen ott az élet. A királyfi azonban komolyan gondolta, amit mondott. Szerette volna feleségül venni a barna hajú, sötétzöld szemű, karcsú és szerény lányt, aki első látásra elnyerte a szívét. Mikor nagykorú lett, azt mondta az apjának:

– Édesapám, szeretnék megházasodni!

– Eljött az ideje, már ki is néztem a jövendőbelidet! – felelte az apja.

– Én már megtaláltam a párom! – mondta határozott hangon a királyfi.

– Ki a szerencsés királylány? – kérdezte az apja.

– Nem királylány ő, hanem a legszebb és legszerényebb lány a világon, a tavak királyának a szolgálója! – mondta az ifjú.

– Nem lehet szolgáló a feleséged! Ha akaratom ellenére elveszed, nem lehetsz te az utódom! – felelte a király.

– Nem bánom apám, akkor maradok földönfutó, de akkor is ez a lány lesz a feleségem! – szólt a királyfi, azzal felkerekedett, és elhajózott a szembeni partra. Kikötötte a hajót, aztán felszaladt a lépcsősoron, és a fehér padon ott ült a lány, akire annyit gondolt. Odament hozzá, leült mellé, és azt mondta:

– Nem vagyok már a hegyek királyfija, de semmire sem vágyok jobban, mint hogy a feleségem légy. Hozzám jönnél?

A tavak királylánya elmosolyodott. Nem bánta ő, hogy nem királyfi ez a hűséges ifjú, bólintott hát. A fiú megölelte őt, és ekkor kilépett az ajtón a tavak királya, meglátta a lányát egy idegennel, és rákiabált:

– Nem megmondtam neked, hogy nem állhatsz senki idegennel szóba?

– Királyom, szeretném megkérni a szolgálója kezét! – állt fel a királyfi a fehér padról, és meghajolt a király előtt.

A király éktelen haragra gerjedt, és így szólt a lányához:

– Megmondtam neked ezerszer, hogy öltözz díszes ruhába, hord a hozzá illő ékszereket, nem mászkálj a komornád nélkül a parkban, és ne szerénykedj, légy büszke a rangodra, mert ha nem így teszel, szolgálónak néznek!

– Bocsásson meg apám, én így érzem jól magam, cicomák nélkül, és engem nem érdekel, ki, minek néz, csak az számít, hogy valójában milyen ember vagyok – ellenkezett az apjával a királylány.

– Hiába tanultál annyit tudományokról, művészetekről, mégsem vagy elég okos! – mérgelődött a király.

– Éppen a könyvekből tanultam alázatot, azt, hogy nem a külsőségek és a rang számít, hanem a cselekedetek – felelte a lány. A király erre már nem is felelt, hanem a fiú felé fordult:

– Ő a lányom, és már odaígértem a kezét a hegyek királya fiának! – mondta még mindig felháborodva.

– Te vagy a tavak királylánya? Miért nem szóltál erről? – kérdezte a királyfi.

– Nem kérdeztél! De ha nem bánod, hogy királylány vagyok, akkor áll még a szavam – mondta a királylány csendesen.

– Nem vehet feleségül egy királylányt egy nincstelen! – mondta a fiú, és szomorúan elindult a hajó felé. Amint odaért, épp akkor kötött ki egy másik hajó az övé mellett. Apja, a király lépett ki belőle, és így szólt:

– Azért jöttem utánad fiam, mert megbántam, amit mondtam neked. Az apád vagyok, hiszek benned, elfogadom a választottadat, nem állok a boldogságod útjába, és a koronát is megkapod. Mutasd be, kérlek nekem a leendő menyem!

            A királyfi odavezette az apját a fehér padhoz, ahol a királylány búslakodott. Elmesélte neki, hogyan hitte szolgálónak a szerény királylányt, hogyan kérte meg a kezét, hogyan fogadta férjül őt a lány, akkor és most is, mikor nincstelennek hitte. A tavak királya és a hegyek királya miután meghallgatták a történetüket, nagyon meghatódtak, mert látták, hogy ezt a két embert a sors egymásnak teremtette. Elhatározták, hogy olyan esküvőt szerveznek, mely illik a fiatalokhoz, nem hivalkodó, de szeretettel teli. A tavak királylánya és a hegyek királyfija örök hűséget esküdtek egymásnak a helyi kápolnában, rokonok, hűséges alattvalók társaságában. Ajándékot nem fogadtak el, mert egymásra találásukat tartották a legnagyobb ajándéknak, és ennél kisebbet nem volt érdemes elfogadni. Telt-múlt az idő, és pár év múlva a tó mindkét partjának palotája megtelt a gyermekeik nevetésével, akik sok-sok szerénységet és kitartást tanultak a szüleiktől, majd boldog felnőttekké váltak.