Hanga udvarának piciny lakói

Hanga udvarának piciny lakói.

Hanga egy kis városban élt, amit nagyon szeretett, mert az volt az álma, hogy fa, fű és virág között éljen. Tervei között szerepelt egy varázslatos park kialakítása, amiben a vadon élő állatok is boldogan élhetnek. De ennek a tervnek, még csak az elején járt a lány. Azonban ahogy napról napra a kis varázs parkját építgette, mindig megtapasztalt valami szép találkozást az udvarán élő állatokkal.

A legnagyobb akácfán lakott egy örvösgalambpár, akik minden áprilisban megjelentek, és ketten üldögéltek az egyik ágon, az a fa volt a fészkelő fájuk. Május közepén Hanga meglátott egy kis széncinege fiókát, odament hozzá, de a fióka, félénken eltűnt a borostyán között. Ám a következő reggelen, egy másikat pillantott meg a kerítésen, aki szintén most tanulgatta a repülést. A lány odament és a madárka elé helyezte a mutató ujját. A kis fióka, olyan vagány volt, hogy rálépett Hanga ujjára, és ott nézelődött. A lány nem is akarta elhinni, hogy a kis cinege ott ül az ujján. De a madárka végül a saját vakmerőségtől megijedve, inkább elrepült. A lány készített a tollasoknak itatót. A lábast másfél méter magasra helyezte. Nyáron kétszer is kellett pótolnia a vizet, mert a rigók, kifürödték az egészet. Néha perceken át lubickoltak benne. Ott oltották még a szomjukat a verebek, cinkék, galambok, és hámor tengelic is. 

Ha Hanga a kertben dolgozott, néha arra járt egy hosszú lábú gólya, és tőle tisztes távolságban, zsákmányra vadászott. A lány szobája melletti szilva fán egyszer egy harkály, készített egy odút. S bele költözött a párjával, és mikor csemetéjük már nagyobb lett, az udvari, nagy akácfán tanítgatták a kukacok és lárvák keresésre. Ám a következő tavasszal, megindult a veszekedés az odúért, és akkor, egy seregély pár járt sikerrel. Május közepétől, ha a mama madár megérkezett, a fiókák hangos csipogással jelezték, hogy nekem, nekem add a finom falatot!

Hanga egy jó darabon meghagyta a füvet, nőni. A hosszú fűszálakba belecsimpaszkodott a szél, pajkosan lengette, és rajtuk a tücskök hintáztak. Annyira szerették a hosszú füvet, hogy sokszor már délután meggyantázták vonóikat, és elkezdték a muzsikálást. A virágzást a tűzpiros szirmú pipacsok, citromsárga boglárkák, és a rózsaszín vagy lila szirmú szarkalábak kezdték. Nyár közepén kibontották ernyős virágaikat a cickafarkok, és pici sárga kelyheit az ökörfarkkórók. Hanga sokszor bele ült a nagy fűbe, és leste a méhecskéket, bundás méheket, csíkos hátú poszméheket, nagy fekete dongókat, szárnyas hangyákat. Boldogan szálltak virágról virágra, és zümmögésük megtöltötte a levegőt.

Augusztusi estéken Hanga lefekvés előtt még kiment és jól teleszívta a tüdejét tiszta levegővel, és közben a csillagos eget kémlelte. Ekkor néha denevéreket látott a feje felett cikázni, de amit különösen szeretett, az a masírozó sünikék. Ha megzörrent az avar, akkor Hanga már tudta, hogy az egyik közelben lakó süni éjszakai vadászatára indult. Néha a lány követte a tüskéshátút, s a pici állat megállt az itatónál, de már ott volt egy másik. S a másik, hangos kaffogásba kezdett, és körözött a víz körül. Hanga azt gondolta, hogy biztosan összevesztek a vízen, s az a süni akit követett, tovább haladt a kert felé.

-Nem baj sün komám, lent is van egy itató a fácánoknak a kert végében, majd iszol ott!- búcsúztatta a fiatal nő az apróságot.

Ám Hanga néhány nappal később, éppen a sünikékről olvasott, és az állt benne, hogy a körkörös szaladgálás, udvarlási gesztus volt.

A lány sokszor mentett meg kis egereket is. Mikor meglátta, hogy valamelyik macskája valamivel játszik a fűben, és ha el tudta venni, elvette a kis egeret, vagy kicsi gyíkot tőlük, és elvitte őket egy farakás alá. Vagy felemelte a nagy, kövér macskáját, elcipelte onnan, és így a rágcsáló, egér utat nyerhetett. Mert egy kis egér élete, nem egy kövér házi macska játékszere. 

De a legkedvesebb találkozása, egy gyíkocskával történt. Mikor Hanga a nyári illemhelyhez közelített, az építmény lábazatánál napozott egy gyíkocska, s mikor meglátta a lányt, eliszkolt egy repedés menedékébe. Hanga annyira szerette volna látni, hogy hangosan, elkezdte becézgetni őt.

-Édes, pici mézeskalács, tengeri kagyló, aranypalástú, tündér hajú, nyuszi lábú, puszi lábú, mazsolás kuglóf, gyere ki légy szíves még egyszer, adok neked napot, holdat, csillagot, füvecskét és gyöngyöcskét!

A kicsi gyíki, bár nem ismerte a világ egyik legszebb nyelvét, a magyart, de elősomfordált a rejtekéből. Valószínűleg Hanga kedves, lágy hangja, elringatta, és olyan jól esett pici gyík lelkének, mint a nyári napsütés a bőrének.

-Nahát! Előjöttél! Te milyen kedves, érdeklődő pici gyík vagy!- lelkendezett Hanga.

S hosszú percekig nézegette a gyíkocskát, szép mintás, zöld hátát, rajta a barna cirádákat, káró mintákat. Hanga nagyon szerette az udvarát, és a benne lakó piciny állatokat. Mert minden ember, végső soron, a testvérünk. S az állatok pedig a mi állat testvéreink. Akikre vigyázni kell, óvni őket és szeretni!

Igaz történet alapján.