Harki, a harkály

Harki, a harkály.

            Az ágakon még nem pattantak ki a rügyek, de már a tavaszi napsugár simogatta az erdőt és a mezőt. A természet lassan ébredezett a hosszú, téli álomból.

            Harki, a harkály egyedül élt odujában, egy hatalmas fatörzsben. Álmosan nyitotta ki a szemét, mikor a fény beözönlött a lakásába.

– Hagyjatok még aludni! – zsörtölődött, de nem hallotta senki, hiszen rajta kívül más nem lakott ott. Felkelt az ágyból, és megnézte az ablakba helyezett hőmérőt.

Hideg van, pedig süt a nap! Sebaj, gyorsan melegedni fog a levegő! – gondolta, és magára terített egy plédet. Később körülnézek az erdőben! – jutott eszébe, és leült a fotelba. Szeretett volna reggelizni, de üresen állt a hűtőszekrény. Nem baj, majd a szabadban eszem valamit! – nyugtatta meg magát. Néhány perc múlva suttogást hallott. Fülelni kezdett, és hamarosan tisztán hallotta, hogy nagyokat sóhajt valaki, miközben így panaszkodik:

– Itt a szép idő, néhány nap múlva nyílnak a virágok, és én nem tudok örülni, mert annyira fáj a derekam! Jaj, mi lesz velem, ha nem segít rajtam senki! Ki tudja, meddig alszik Harki, lehet, hogy mire felébred, még inkább beteg leszek! Jaj, jaj, nincs valakinek egy kis gyógyszere az én bajomra? Harki, Harki, hol vagy már?

A harkály lassan felállt a fotelből, és levette magáról a takarót. Egy pillanatra eszébe jutott, hogy a koratavaszi hidegben megfázhat, de azután elhessegette magától a gondolatot. Segítenem kell az öreg fának! Hiszen ő ad nekem otthont! Télen a törzsében melegedek, nyáron az ő lombjai között hűsölök! Ősszel az ő színes leveleiben gyönyörködöm, tavasszal a kipattanó rügyeket csodálhatom! Itt az én erős csőröm, ezzel mindjárt meggyógyítom! – bátorította magát, és huss, kiszállt az odujából. Az öreg fa megkönnyebbülten kiáltott fel:

– Itt a megmentőm! Harki, de jó, hogy megérkeztél!

Harki, a harkály köszönés helyett csak a szemével intett, és azonnal elkezdte kopogtatni az idős fa törzsét.

Kopp, kopp, hol a gond? – hallatszott szerte az erdőben a keresés zaja. Hosszú percekig nem érkezett válasz. Aztán hirtelen egy nagy sóhajtás szállt a kopogó hang mellé:

– Jaj, nagy a baj! Ott fáj, ahol kapirgálsz! – jelezte az öreg fa. Harki elmélyülten keresgélt tovább, most már tudta, honnan kell a kártevőt előkaparnia.

Kopp, kopp, itt a gond! – szállt egyre határozottabban a kopácsolás hangja szerteszét a környéken, majd egyszer abbamaradt, egy felszabadult sóhaj kíséretében.

– Tudtam, hogy meg fogsz gyógyítani! – lelkendezett az öreg fa. Harki a harkály boldogan és büszkén álldogált az egyik ágon. Igen, szerencsére elkapta a kártevőt, aki annyi fájdalmat okozott ennek a szegény növénynek. Kihúzta magát, fekete tolla csillogott, benne a bordó csíkok elegánsan tündököltek.

– Harkira mindig számíthatsz! – szólt csendesen, és megsimogatta az öreg fát. Hatalmas ívet leírva szállt feléjük Harka, egy távoli szomszéd harkály.

– Hallottam a sóhajtásaidat! Megérkeztem, hogy enyhítsem a fájdalmadat! – szólt kedves harkálylány hangján.

– Köszönöm Harka, de Harki már meggyógyított! – felelte mosolyogva az öreg fa.

– Harki? Aki annyira fél a hidegtől? Aki mindig plédben ül a fotelben hajnalonta? Alig hiszem el! – csodálkozott a harkálylány.

Harki szomorúan nézett rá. Ezek szerint azt gondolja róla ez szép madár, hogy ő nem segít a bajban. Felemelte szárnyát, mint aki menni készül.

– Ne hagyd elszállni! – suttogta az öreg fa. – Kedves madár Harki, jó barát. Fázós, és van amikor lassú, de ha bajban vagy, számíthatsz rá!

Harka megbánta, hogy megsértette a távoli szomszéd harkályfiút.

– Ne haragudj! – kérte, és esdeklőn nézett a szemébe. Harki nem tudott neki ellenállni, és azonnal megbocsátott.

– Nem láttalak az ősz vége óta! – kezdte a beszélgetést Harki.

– Nem jártam errefelé, de örülök, hogy most eljöttem – felelte Harka. Még mindig itt laksz, ebben a fában?  – kérdezte aztán.

– Igen. Tudod, ez a legnagyobb odú errefelé, szívesen megosztanám valakivel! – felelte Harki.

– Ahol én lakom, az nagyon apró lakás – említette meg félénkén Harka.

– Gyere, megmutatom ezt a nagyobbat! Ha tetszik, ideköltözhetsz! – szólt határozott hangon Harki.

– Jól van – emelte fel a szárnyát Harka, és a két harkály beröppent a hatalmas oduba.

Az öreg fa boldogan álldogált az erdőben. Arra gondolt, hogy nem sokára egy egész családnak adhat otthont a törzsében. Egyáltalán nem lepődött meg, mikor kis idő múltán a két harkály visszatért, és Harki így szólt hozzá:

– Nem zavarna, ha Harka is itt lakna?

Az öreg fa megrázta az ágait, hogy nem, nem zavarná, és magában nagyon örült.

            Harka odaköltözött, és kicsinosította az odút. Reggelente, mikor beszökött a napsugár, és Harki duzzogott, mert még aludni szeretett volna, mosolyogva mesélt neki a fényekről, melyek olyan széppé teszik az erdőt hajnalban, ami semmihez sem fogható. Egyszer a harkályfiú korán kiszállt az ágyból, kinézett a szabadba, majd úgy döntött, ezentúl mindig megnézi a kelő napot a párjával. Otthon terített asztalnál reggeliztek, mert Harka mindig gondoskodott arról, hogy a hűtő tele legyen finomságokkal. Az öreg fát pedig ketten gyógyították, hogy nagyon sokáig velük maradhasson.