Hegyi manók

Hegyi manók.

            A házikó a hegyoldalban állt, felette magasodtak a hegycsúcsok, melyek tetejét hó borította, alatta fenyőerdők ontották magukból a kellemes illatot, melyet a manók egész évben élvezhettek.

            Reggel, mikor felébredtek, első dolguk volt, hogy kivigyék a legelőre a foltos tehénkéket, akik a meredek hegyoldalon olyan ügyesen lépegettek, mintha a világ legtermészetesebb dolga lenne, hogy állandóan lejtőn közlekednek, és közben eszegetnek. Soha nem kóboroltak el, jól tudták, hogy a manók most itt hagyják őket, de estefelé visszajönnek értük. A manók nyugodtan hazatérhettek, otthon megreggeliztek, és elindultak, hogy elvégezzék a napi teendőjüket.

A házból kanyargós szerpentinen vezetett az út a következő manólakta épületig. Felfelé kellett kapaszkodni, ezért mind a heten elfáradtak, mire odaértek. Leültek pár percre a ház körüli lócákra, hogy kipihenjék magukat. Itt élt egy Manó kislány a szüleivel, akiknek minden nap segítettek vizet hozni a forrásból, tehenet fejni és a házat rendben tartani.

Mikor bekopogtak az ajtón, senki sem felelt. Bekukucskáltak az ablakon, de nem láttak egy lelket sem a szobában. Körbe mentek a házon, mindenütt megkocogtatták az üveget, de választ nem kaptak. A legkisebb manó észrevette, hogy a virágládában a muskátlik között van egy cédula.

– Gyertek ide! Találtam egy levelet! – kiáltotta, és odanyújtotta az idősebb testvérének, mert ő még nem tudott olvasni.

– Ez nekünk szól! Azt írják, elmentek a felvonóhoz, szeretnének a magas hegyek tetejéről szétnézni a környéken, és most gyönyörű az idő. Kérik, hogy menjünk utánuk! – tudatta a többiekkel az írás tartalmát az idősebb manó.

– Mindannyian nem mehetünk utánuk! Te és a legkisebb manó induljatok el, én a többiekkel hozok vizet a forrásból, és megfejem a teheneket. Ha elkészültünk, utánatok megyünk – szólt a legidősebb manó.

A két manó útnak indult a felvonó állomása felé. Nem kellett sokat gyalogolni, és már látták is a fülkéket libegni a levegőben.

– Én még sosem ültem felvonóban! – mondta a legkisebb manó izgatottan.

– Most jött el az ideje! Meglátod, nagyon szép lesz! – ígérte a legidősebb manó.

Mikor a felvonó állomáshoz értek, gyorsan megváltották a jegyeket, és néhány percet vártak, amíg a fülke megérkezett, mely annyi időre lelassított, amíg beléptek a nyitott ajtón, és leültek. Az ajtók bezáródtak, és ők libegtek felfelé. A táj úgy terült el körülöttük, mintha csak arra várna, hogy csodálják a szépségét. Hatalmas hegyek, meredek és lankás völgyek, magasságok és mélységek mind ott voltak mellettük és előttük, fölöttük és alattuk.

– Csodaszép! – suttogta a legkisebb manó. Többet nem is tudott mondani, ámulva nézett ki az üvegablakon.

– Megérkeztünk! Gyere, lépj ki a fülkéből! – figyelmeztette a legidősebb manó, és elindult. A testvére követte, és az ismét lelassult fülkéből a földre lépett, majd kisegítette az öccsét is.

A két manó elindult a hegytető irányába.

– Gyere, keressük meg a Manó kislányt és a szüleit! – mondta a nagy.

Gyorsan szedték a lábukat, közben igyekeztek mindent megfigyelni. A felhők között jártak, ha kinyújtották a kezüket, akár bele is kapaszkodhattak volna. Néha hullott egy-egy csepp eső belőlük, máskor ragyogóan kisütött a nap mögülük. A zöld fű között sok kis virág nyílt, és az úton csupa meglepetés várta őket. Néhol egy nyitott szabadtéri könyv, máshol különleges kövek szegélyezték az utat. A könyvbe belelapoztak, és élvezettel olvastak benne a hegyimanók életéről.

– Nézd, ide éppen a mi családunkat rajzolták! – mutatta az idősebb manó a legkisebbnek.

– Ott megyünk felfelé a Manó kislányék házához! – mutatta a legkisebb.

– Igen! Ezt a mi nagyapánk festette meg! – mondta a legidősebb.

– Otthon elmondom neki, hogy láttuk a művét! – felelte a legkisebb.

Mikor kigyönyörködték magukat, tovább haladtak. Szerettek volna már találkozni a Manó családdal, akik idehívták őket, de nem látták sehol. Felértek a hegycsúcsra, ahol egy kilátó állt, de ott sem találkoztak velük.

– Hol lehetnek? – kérdezte a kicsi manó.

– Láttam egy Manóházat az úton, gyere, menjünk vissza, talán ott megpihentek! – ajánlotta a bátyja.

Valóban, a Manóház hívogatóan állt az út szélén. Egy keskeny híd vezetett be oda, a szoba azonban üresen állt.

A két manó kinézett az ablakon, és a kicsi felkiáltott:

– Nézd, ott vannak a kertben a törpék között!

Mindketten kiszaladtak oda, és megkönnyebbülten ölelték meg a Manó család mindhárom tagját. Elmesélték, hogy már azt gondolták, meg sem találják őket.

– Muszáj volt a törpe szobrokat közelebbről megnéznünk! – magyarázta a Manó kislány.

– Igen, nagyon aranyosak! Egyik törpe hegedül, a másik zongorázik, a harmadik harmonikázik, ez meg itt énekel! – mutatta a legkisebb manó.

Gyorsan telt az idő a Manóház kertjében, leültek a patakpartra és egyszer csak kiáltásokat hallottak:

– Hahó, merre vagytok? – hangzott az öt manó hangja a hegyek között.

– Utolértek a többiek! – örvendezett a legkisebb manó, és eléjük szaladt.

Innentől együtt folytatták az utat, csak az utolsó felvonóval mentek le a hegytetőről. Mikor kiszálltak az állomáson, a legkisebb megszólalt:

– Ez volt a legszebb dolog az életemben, amit eddig láttam!

– Azért egy kicsit féltél a magasban! – mondta a legidősebb manó.

– Egy kicsit igen. De már többé nem félek! – felelte őszintén a legkisebb manó.

            Elindultak lefelé a hegyi úton, a Manó kislányék házáig. Ott a szülők örömmel látták, hogy friss tej és friss víz várja őket.

– Igaza van nagyapátoknak, ti igazi segítő hegyi manók vagytok! – mondta Manó kislány anyukája.

Hazaérve a legkisebb hegyi manó elmesélte a nagyapjának, hogy látta a képet a könyvben, amit róluk festett.

– Megérdemlitek, hogy lássanak benneteket a többiek! Ti vagytok a segítő hegyi manók között a legjobbak! – felelte az öreg manó.

A hét manó, sötétedés előtt még elment a foltos tehenekért, hazahozták őket, majd leültek az asztalhoz, ahol a vacsoránál megbeszélték az aznap történteket. Szép nap állt mögöttük, a legkisebb manó sok új dolgot tanult, megszabadult a felvonókkal szemben érzett félelmétől, és mindannyian rengeteg élménnyel gazdagodtak.