Barion Pixel

Holdvirág, a tündérlányka


Valahol, egy távoli vidéken, ahol magas, hívogató hegyek ölelik a hűs vizű folyókat, volt egy gyönyörű tisztás. Ennek a tisztásnak a közepén állt e...

Kép forrása: Bing Image Creator

Valahol, egy távoli vidéken, ahol magas, hívogató hegyek ölelik a hűs vizű folyókat, volt egy gyönyörű tisztás. Ennek a tisztásnak a közepén állt egy terebélyes fa. Körülötte nem nőttek bokrok, sem más növények, messzire látszott,ahogy egyedül magasodik a füves rét közepén. Ez a vidék híres volt ezekről a fákról. Onnan lehetett megismerni őket, hogy mindegyik ugyanígy, magányosan állt, és földi halandó nem igen közelítette meg őket. Úgy tartották ugyanis, hogy Tündérfák, ahol tündérek tanyáznak. Éjjel, amikor csak a hold ragyog az égen, és emberfia nem látja őket, előjönnek rejtekükből, táncolnak, és énekelnek a fa körül. Az is köztudott volt, hogy aki nem tiszteli a tündérek titkát, bizony kisebb-nagyobb bosszúságok elszenvedője lesz valahogyan: állandóan megbotlik, kiönti a teáját, vagy valami furcsa, megmagyarázhatatlan módon eltűnik egyik-másik cipője.

Nos, hogy ez igaz, vagy sem, azt nem tudom, de annyi bizonyos, hogy egy ilyen Tündérfának a tövében élt Holdvirág, a tündérlányka a családjával. Aranyos, szófogadó gyermeknek ismerte mindenki, aki mindig hallgatott a jó szóra. Volt azonban egy dolog, amit a felnőttek nem néztek jó szemmel: kíváncsi volt az emberekre. A tündérek ugyanis úgy tartották, hogy az emberek veszélyesek, mert ha közelebb jönnének, megzavarnák Tündérország idilli nyugalmát, és soha nem élhetnének békében azután. Holdvirág nem hitte, hogy az emberek rosszat akarnának. Persze, kicsit tartott tőlük, de úgy érezte, érdeklődése irántuk sokkal nagyobb, mint a félelme, ezért alig várta, hogy alkalma nyíljon találkozni eggyel.

Egyszer aztán úgy esett, hogy tündérgyűlést tartottak az erdő rejtekén. 10 tündérfa 100 családja gyűlt össze. Holdvirág és a szülei is hivatalosak voltak a nagy eseményre: itt választották meg a Tündérkirályt és Tündérkirálynőt, hogy az elkövetkezendő években ők igazgassák Tündérországot. Nagy volt a sürgés-forgás, rengetegen gyűltek össze a központi nagy fa előtt. Izgalommal telve várták, hogy ki lesz az új uralkodó, aki erős, de igazságos kézzel vezeti az országot. Ebben a nagy nyüzsgésben fel sem tűnt senkinek, amikor egy óvatlan pillanatban, egy virágszirom mögé becsusszanva Holdvirág elhagyta a helyszínt. Bár nagyon izgult, de ment-futott, ahogy tündérlábacskái bírták, és néha, amikor elfáradt, a szárnyacskáival repült tovább, távol, a tündérfán túlra, egészen addig a poros földútig, ahol már emberek járnak. Itt aztán megbújt néhány nagyobb fűszál mögött, és várta, hogy jöjjön valaki.

Nem is telt el sok idő, mire a távolban megpillantott egy alakot. – Szerintem ő egy ember! Ilyenek az emberek?  – morfondírozott magában a tündérlányka. Nem is tévedett, hiszen az út mentén sétáló, és egyre közeledő forma egy kisfiú volt. A hangját is tisztán hallotta Holdvirág: éppen kétségbeesetten szólongatta az anyukáját, és apukáját, de sehol nem találta őket, és egyszer csak keserves sírásra fakadt. A kis tündér nézte egy darabig a fa mögül, és végig azon gondolkodott, hogy meg kellene valahogy szólítani, csak hát nagyon félt, nem ismerte az embereket. Pár perc alatt aztán összeszedte a bátorságát, és a kisfiú elé repült a fűbe.

A kisfiú, amint meglátta Holdvirágot, egyből abbahagyta a sírást, hátraugrott egyet, és csodálkozó szemekkel kérdezte:
- Te ki vagy? Te, te, te egy tündér vagy?! – nézett a lánykára.
- Igen, abból is a legkisebbek közül való -  mondta a tündér. - Holdvirág a becsületes nevem, és itt lakom a közelben. És téged hogy hívnak?
- Az én nevem Mirkó – válaszolta a kisfiú. – Nem félsz tőlem? Úgy tudom, a tündérek félnek az emberektől.
- Az elején nagyon izgultam – vallotta be Holdvirág. – De te nagyon kedvesnek tűnsz. Mi szél hozott felénk?
- Kirándultam Anyával és Apával – mondta Mirkó. – De amíg ők a térképet bújták, én meg akartam nézni, hogy vannak-e gyíkok a patakban, és közben eltévedtem – szomorkodott a kisfiú.
- Honnan jöttetek? A völgy menti fogadó mellől? – kérdezte Holdvirág, és Mirkó egyből rábólintott. - Azt a helyet ismerem, néha átrepülünk ott a rokonokhoz a családdal. Én szívesen megmutatom neked az odavezető utat, közben pedig beszélgethetnénk.

Mirkó nagy örömmel fogadta el a felajánlott segítséget, közben pedig kitárgyalták, hogy mit szeretnek az embergyerekek és a tündérgyerekek szabadidejükben csinálni. Mirkó elmondta, hogy sok fiú nagyon szeret focizni, Holdvirág pedig elmondta, hogy ők leginkább zenével, és tánccal töltik a legtöbb idejüket.
- És járunk az Tündériskolába is, azt nagyon szeretem, mert ott varázslatokat tanulunk- fűzte hozzá Holdvirág.
- Varázslatokat?! Hát ez nagyon izgalmasan hangzik! – lelkendezett Mirkó. – Soha semmilyen varázslatot nem láttam még! Néhány kártyatrükköt tudok, amit nagypapától tanultam, de az igazi varázslat! Az más! Tudnál mutatni egyet?
- Szívest-örömest! – mosolygott Holdvirág. – Tartsd ki a tenyered! – mondta, majd leszakított egy pitypangot, és belefújt. A szél belekapott, örvénylett a fejük felett, majd szikrázó csillagporként hullott vissza a pitypang virága Mirkó kezébe.
- Nahát! Ezt el sem hiszem, ha nem látom! - kiáltotta, és persze nem elégedett meg ennyivel, újabb és újabb varázslatokat kért a tündérlánykától, és ámulva figyelte a szeme előtt kibontakozó csodákat. Kérésére Holdvirág harmatcseppeket táncoltatott, szivárványt rajzolt a kezével az égre, és szóra bírt egy vén fát, aki elmondta: ilyet még nem látott hosszú élete alatt, hogy egy tündér- és embergyerek együtt sétáljon. Holdvirág és Mirkó nagyon sokat nevetett együtt; a lányka egy alkalommal még meg is tréfálta a kisfiút, amikor így kiáltott: “Csiribí, csiribá, tündérpor, nőjön rajtad még egy orr!”. Az orr ki is nőtt a kisfiú arcán, de némi tündérpor segítségével gyorsan orvosolták a helyzetet.
A sok-sok varázslatért cserébe Mirkó megtanította Holdvirágot kövekkel kacsázni, fűszállal fütyülni, és fára mászni, nem mintha ez utóbbira a lánykának nagy szüksége lett volna.

Gyorsan szaladt az idő, és egyre közeledtek a fogadóhoz. Amikor meglátták az épületet, Holdvirág így szólt:
- Mirkó, én eddig jöhettem, mert nem láthatnak meg az emberek. De innen már hazatalálsz. Nagyon örülök, hogy találkoztunk! – mondta újdonsült barátjának.
- Én úgyszintén! – válaszolta a kisfiú. – Jó nap volt a mai. Köszönöm a segítséget!
- Igazán nincs mit – válaszolta Holdvirág. – De várj csak! Hadd adjak neked valamit!
Ezzel felemelt egy kavicsot a folyómederből, a tenyeréből tündérport lehelt a kőre, ami azonnal ezüstösen csillogó kristállyá változott. – Bármikor, amikor a kőre nézel, eszedbe jutok majd, és az, hogy milyen szép napot töltöttünk együtt.
- Nagyon köszönöm, Holdvirág! – hálálkodott Mirkó. – Ez tényleg mindig emlékeztetni fog rád és a mai napra. Hadd adjak neked én is valamit! – mondta, majd Holdvirág felé nyújtotta a nagy becsben tartott, színes üveggyöngyét. Legalább öt, élénk színben pompázott, és a kis tündérlánykának nagyon tetszett.
Búcsúzóul megölelték egymást, és megígérték, ha Mirkó a környéken jár, mindenképp újra találkoznak.

A kisfiú elindult a dombon lefelé, a fogadóhoz. Félútról még visszanézett az erdő felé; már nem látta a picinyke kis Holdvirágot, de zsebében ott lapult a gyönyörű, ezüstös kristály, ami mindig emlékeztetni fogja arra, hogy amit átélt, nem varázslat, hanem valóság volt. Holdvirág pedig a fák közül nézte a kisfiú egyre távolodó alakját, és úgy érezte, hogy Mirkótól – anélkül, hogy a kisfiú tudta volna -  az üveggyöngynél sokkal nagyobb, és szebb ajándékot kapott: az emberi kedvességet, amely minden kincsnél többet ér.

 

Bagyinszki Márta, amatőr vers- és meseíró

PRÉMIUM Bagyinszki Márta Prémium tag

Gyerekeknek írni a legszuperebb dolog a világon: a visszajelzésük azonnali, és rendkívül őszinte! :-) Sok évvel ezelőtt, pályakezdő pedagógusként csöppentem bele a gyerekek különleges világába, és nagy örömmel láttam, hogy mennyi kreativitás, humor, vidámság rejlik bennük! Kicsit más keretek között, de a tanítás ma is az életem része, és szívesen viszek saját, a tananyagról szóló verseket órára, amit azt...

Vélemények a meséről

Mészárosné Szuda Melinda

2025-02-01 14:50

Kedves Márta! Kedves és tanulságos mesét irtál. Bár minden ember ismerné a kedvességet, akkor jobb lenne a világ! Tetszett a mese. Maradok szeretettel, Melinda



Sütibeállítások