Hová sietsz, te kis bárányfelhő?

Hová sietsz, te kis bárányfelhő?.

Bella nagyot szusszant, amikor álmából felébresztette őt az ablaka előtt csicsergő pinty család. Szerette a madarak kedves énekét, de ma szívesen aludt volna még egy picit, hiszen ez volt a nyári szünet első napja. Csukva tartotta még a szemét, és nem figyelt másra, csak a csiripelésre. Legalább három különböző madárhang zengett a levegőben. Úgy hangzott, mintha egy fekete rigó és talán egy csalogány is érkezett volna a reggeli csacsogásra. Vajon miről tanácskoznak ilyen hevesen minden reggel? Aztán egyszer csak néma csönd, mintha egyszere fáradtak volna el, de az is lehet, hogy mindenki kezdi a napi dolgát. Bella is tudja, hogy a madaraknak más dolguk is van, mint énekelni. Ők bizony nem mondhatják azt, hogy ma fárad vagyok és nincs kedvem repülni.

Kicsit dörzsölte a szemét, aztán félretolta a csillagokkal díszített takaróját. Magához szorította a macit és óvatosan az ablakhoz lépegetett, vigyázva, nehogy felébredjenek a testvérei. Viola, a nővére, reggel mindig egy kicsit morcos, főleg, ha a szünidőben valaki korán felébreszti. Viola képes akár délig is aludni, persze, ha hagyják. A kis Filippo még csak egy éves lesz. Nagyon aranyos, főleg, ha alszik. Amikor Bella az ablakhoz ért, hallotta, hogy Filippo fészkelődik, aztán enyhén szuszog.

Az ablakból a kis kertre és a szomszéd házra lehetett látni. Még csak pár hete költöztek ide. Régen egy több emeletes házban laktak, ahol még erkély sem volt.

Bella kihajolt az ablakból, úgy, hogy minél messzebbre ellásson. Álmodozva felnézett a kék égre. Egyszer csak felfedezett egy kis bárányfelhőt, amely az egész égen egymagában száguldott. Látta, hogy gyorsan közeledik a házhoz. Suttogva kérdezte: „Hová sietsz, te kis bárányfelhő?”

A bárányfelhő, mintha hallotta volna Bella kérdését, kicsit csökkentette lendületét. A szél is lejjebb szállt és magával hozta le a kis bárányfelhőt úgy, hogy megállt egy pillanatra az ablak fölött. Bella csodálkozva nézett a felhőre. Először csak óvatosan, majd egyre bátrabban kitárta kezét, hogy megérinthesse a felhőt. Ám sehogy sem érte el, ezért még jobban kihajolt végül is nem bírta tartani az egyensúlyát. Lepottyant a fűre. Szerencsére csak a lábát ütötte meg egy kicsit, de nem érzett fájdalmat, mert túlságosan izgatott volt ahhoz, hogy most azzal a kis karcolással foglalkozzon.

Lábujjhegyen visszament a szobába, majd újra odaosont az ablakhoz. Egy pillanatra összeszorult a kis szíve, mert akár merre nézett, sehol sem látta a kis felhőcskét. Hirtelen valami neszt hallott az ablak alatt. Jól kihajolt az ablakból, és leírhatatlan öröm töltötte el szívét, amikor látta, hogy a kis bárányfelhő hívogatóan lebegett, éppen az ablaka alatt. Halkan kérte, hogy jöjjön kicsit közelebb. Amikor már egész közel volt, Bella kinyújtotta kezét és finoman megérintette a kis bárányfelhőt, ügyelve arra, hogy még véletlenül se bántsa bozontos szélét. Olyan bársonyos volt a felülete, mint egy igazi báránybundának. ’Mi lenne, ha egy picit ráülnék?’, gondolta magában. A felhő, mintha csak olvasta volna a lány gondolatát, teljesen odasimult az ablakpárkányhoz. Bella olyan könnyen csúszott a hófehér felhőbundára, mint Filippo a babacsúszdán a labdatengerbe. 

A felhő átkarolta Bellát, majd lassan felemelkedtek először csak a ház teteje fölé, majd tovább a legmagasabb fák fölé. „Hogy hívnak?”, kérdezte a kis felhő. „Isabella vagyok, de mindenki csak Bellának becéz”.

„Te miért vagy egyedül?”, kérdezte Bella. A felhő sóhajtott egyet. „Elvesztettem a bárányfelhő családomat. Olyan óriási volt, hogy senki sem tudta pontosan, hogy hány száz felhőgyerek, bácsi és néni tartozott a családunkhoz. Azon a napon, amikor elszakadtam a családomtól az egyik nagybácsim küzdött a lemenő nappal, valahol a tenger felett. Félelmetes és egyben lenyűgöző látvány volt. Nagybácsim bundája olyan volt, mintha tűzbe mártotta volna.”

Bella csodálkozva hallgatta a kis felhő szavait. „És azután mi történt?”

„A tenger felől fenyegetően közeledett egy hatalmas vihar, maga előtt kergetve az egész bárányfelhő családot. Igyekeztem tartani a lépést a többiekkel, de nem sikerült. Belekerültem a vihar forgatagába, semmit sem láttam a sötétben. A villámlás és a mennydörgés félelmetes volt. Úgy reszkettem, mint ezer nyárfalevél. Amikor vége volt a szörnyű viharnak, teljesen egyedül maradtam, csakhogy eközben a szél ide sodort, Olaszország fölé.”

Néhány percig mindketten hallgattak. „Meg akarom keresni a családomat. Nem tudlak magammal vinni, de megígérem, hogy nem foglak elfelejteni és néha-néha visszajövök.”, szólt a felhő gyengéd hangon. Lassan visszaértek a házhoz, és a felhő leereszkedett az ablak elé. Amikor Bella lecsúszott róla, arca kicsit nedves volt. Nem tudta, hogy a könnyeitől, vagy az esőcseppektől, melyekkel a felhőben találkozott.             

„Jó utat! Vigyázz magadra! Visszavárlak!” Még sok mindent szeretett volna mondani, leginkább azt, hogy milyen boldog, és hogy legyenek a legjobb barátok, de a felhő már felemelkedett és útnak indult. Bella addig integetett, amíg a kis bárányfelhő eltűnt a láthatáron.

A házban még mindig csend volt. Úgy tűnt, még mindenki alszik. Bella is visszafeküdt az ágyába. Magára húzta a takaróját és összegömbölyödött, mint egy süni. ’Milyen varázslatos reggel’, gondolta magában, és lassan félálomba merült. Azon tanakodott, hogy elmondja-e szüleinek, vagy Violának, hogy mi történt. De hogyan is magyarázhatná meg nekik? Hiszen olyan mesés dolog történt, hogy még saját magának is hihetetlennek tűnt, hogy ő reggel a kis felhőn lebegett a fák fölött.

Ebéd után Bella elővette a születésnapjára kapott festékkészletét és néhány rajzpapírt. Először csak nézegette a különböző színeket, miközben a kezében forgatta az ecsetet. Aztán meghúzta az első kék vonást a fehér papírra. Eleinte csak tétován, majd egyre magabiztosabban bekékítette az egész lapot. Elővett egy másik papírt, és kivágott belőle egy kis felhőformát. Amikor megszáradt a festék, kezébe vette a felhőt és ide-oda rakosgatta a kék papíron, keresve neki a legjobb helyet. Közben végig a kis bárányfelhőre gondolt.

Az egész nyáriszünet alatt Bella izgalommal várta a kis bárányfelhőt, de akármilyen sokat nézegette az eget, nem talált rá. Ámde közben felfigyelt rá, hogy milyen sokszínűek a felhők és milyen változatosak a formáik. Szinte minden nap más az ég. Egyre gyakrabban elővette a festékkészletét és felhőket festett. Úgy érezte, hogy festés közben mindig picit közelebb kerül a kis bárányfelhőhöz.

Szeretett a fűben hanyatt feküdni és nézni a felhők vándorlását, alakjuk változását. Néha, amikor egy felhő a nap elé úszott, a széle aranyszínű lett. Ekkor eszébe jutott, amit a kis bárányfelhő mesélt, hogy hogyan küzdött a nagybácsi is a nappal. 

Egy szép, napsütéses napon Viola elővette az új biciklijét. Bella kicsit megirigyelte, mert ő nem kapott újat, csak Viola régi biciklije jutott neki. Persze, elismerte, hogy még az is teljesen jó volt, és jobban meggondolva, nagyon is tetszik neki annak a piros színe. Elbicikliztek a közeli tóhoz, az éhes kiskacsákat etetni. Viola és Bella mosolyogva figyelte, ahogyan a kacsák harcoltak a száraz kenyérmorzsákért. A látvány jól elszórakoztatta őket. Amikor vége lett a kacsák versenyzésének, megcsodálták a káprázatos felhőket az égen és tükörképüket a tóban. 

Teltek a hetek, hónapok, elmúlt egy egész év. Szíve mélyén Bella érezte, hogy a kis felhő nem felejtette el őt. Meglehet, közben megtalálta a családját. Arra is gondolt, hogy talán a nyári szünetben újra eljön hozzá. Izgalommal várta az első nyári napot. Este sokáig nem bírt elaludni, csak forgolódott az ágyban. Kinézett az ablakon, de nem volt egyetlen felhő sem az égen. Csak a hold mosolygott kedvesen, minden bizonnyal tetszett neki a tücskök ciripelése.

Másnap Bella nagyon korán felkelt, odaosont az ablakhoz és megcsodálta a látóhatáron az eget, amint a kelő nap sugarai festettek narancsos színűre. ’Majd később lefestem ezeket a hajnali színeket,’ - gondolta magában.

Egész nap izgatott volt, de egyben kicsit szomorú is. Este sokáig ott maradt az ablaknál és hallgatta az éjszakai neszeket. Már-már lecsukódott a szeme, amikor valami zizegést hallott. Ez vajon mi volt? Hirtelen megint teljesen éber volt. Tágra nyitotta szemét és a száját, amikor megpillantotta a bárányfelhőt, ahogyan a nagy fenyőfa fölött lebegett. Bella fürgén kimászott az ablakon és odaszaladt hozzá. Közben a felhő teljesen leszállt, így Bella könnyen fel tudott rá mászni. Észrevette, hogy a bárányfelhő jócskán megnőtt. Olyan volt már, mint egy hatalmas szőnyeg, de persze sokkal-sokkal vastagabb. Milyen jó érzés volt belesüppedni a bundájába.   

„Kapaszkodj jól, mert elindulunk egy éjszakai körútra. Hoztam neked egy ruhát, vedd fel gyorsan! Csillagporból készült, majd az égben megvéd mindenféle veszélytől.” Bella felvette a ruhát, és a bárányfelhő máris elindult az ég felé. Minél magasabbra szálltak, annál több csillagot láttak, először csak fölöttük, aztán mellettük és alattuk is. Körülöttük hullócsillagok zuhantak ismeretlen céljuk felé. Leírhatatlan érzés volt. Bella nem bírt betelni a látvánnyal. Örömében újra és újra megsimogatta a felhőt. De mi volt az, ami ott csillogott a felhő bundájában? Lehet, hogy egy aprócska csillag? „Vigyázz!” szólt a bárányfelhő. „Nagyon törékenyek ezek a parányi kis csillagok!”

Bella észrevette, hogy a bárányfelhő igyekezett mielőbb visszajutni a földre. Mire a nagy erdő közelébe értek, megsejtette, miért siet. A szél egyre erősödött. Ide-oda sodorta őket. Kis idő után a bárányfelhő már úgy hánykolódott, mint egy hajó a viharos tengeren. Szerencsére, amilyen hirtelen jött a szél, olyan váratlanul el is állt. Így lassan visszaérhettek a kertjükhöz.

„Nekem most tovább kell mennem. De ígérem, hogy hamarosan visszajövök az egész bárányfelhő családommal.” Mire Bella megköszönhette volna a csodálatos kirándulást, a bárányfelhő már el is tűnt.

Amikor Bella ágyba bújt, már régen elmúlt éjfél, így rövid lett az éjszaka. Reggel Filippo odatipegett Bella ágya elé. Felemelte a kis kezét és így jelezte, hogy oda szeretne bújni nővéréhez. „Gyere, bújj be!” Bella a meleg paplan alatt magához húzta a kisöcsit. Azon a reggelen igazán örült neki, mert tudta, hogy Filippo nem fogja elárulni a titkát, hiszen még nem tudott beszélni. Így végre elmesélhette valakinek, hogy mi történt vele. Filippo páratlan hallgató volt.

Másnap reggel, ahogy kimentek a kertbe játszani, hallották Anyuka hangját. „Nagy eső lesz. Látjátok azt a sok felhőt? Gyertek gyorsan be!” Az első cseppek már le is estek. Viola és Filippo beszaladt a házba, de Bella kint maradt. Kitárta két kezét és az ég felé emelte kis arcát. Az esőcseppek összekeveredtek örömkönnyeivel. „Légy jó te kis bárányfelhő!”, kiáltotta. 

Ha nem hiszed, járj utána!

Bacsinszky Karin

Boda Blanka (ötletadó, társszerző)