Egy mókás történet Hóemberfalváról

Egy mókás történet Hóemberfalváról.

Ma reggel cefetül elaludtam. Pont ma reggel, amikor korábban kellett volna elindulnom. Nos, hogy még csöppnyi esélyem legyen, hogy az első óra megkezdése előtt beérjek az iskolába, rettentően sietnem kellett. Ám ennek a kapkodásnak az lett az eredménye, hogy véletlenül pizsamában és papucsban indultam, a kalapot és a sálat útközben vettem fel.   

A gyerekek az iskola udvarában már izgalommal vártak rám, mert a tanár úrtól tudták, hogy valami fontos levél érkezett előző nap Hóemberfalváról, méghozzá Hójankótól, aki a legbölcsebb hóember, és egyben a hóemberek elöljárója. Lehet, hogy most van köztetek olyan olvasó, aki már csóválja is a fejét, és azt mondja, hogy nincs is olyan, hogy Hóemberfalva. Már pedig van olyan falu, amely a hóembereké. Ha ez nem lenne így, akkor nem is kaptam volna azt a levelet.   

Jaj, ne haragudjatok, csak beszélek és beszélek, közben elfelejtettem bemutatkozni. Kornél bácsi vagyok, Napfalva iskolájának igazgatója. Még a futástól kicsit lihegtem, de rögtön odaálltam az iskolaudvar lépcsőjére, hogy a gyerekek jól lássanak és jól hallják, amit felolvasni szándékoztam.   

Egyszer csak hallottam, hogy a gyerekek elkezdenek nevetgélni, először csak halkan, aztán egyre hangosabban. A gyerekek tudták, hogy az igazgató szeret tréfálkozni, de vajon most milyen mókára készül?  Nem tagadom, kicsit zavarodottan álltam ott a lépcsőn. Jaj nekem! Mire észrevettem, hogy pizsamában és papucsban, a fejemen a hátracsúszott kalappal állok a gyerekek előtt, már mindenki hangosan hahotázott. Gondoltam, hogy egy kis cselhez folyamodok, így örömteli hangon azt kiáltottam: „Nem gondoltam volna, hogy ilyen nagy sikere lesz a kosztümnek! Köszönöm nektek!” Közben kacsintottam a gyerekekre, akik visszaintegettek, és tapsoltak.     

Röpke szünet után magasra tartottam a levelet. A gyerekek most már izgalommal várták, hogy végre elmondjam, mit írt Hójankó. A borítékban nem csak levél, hanem két darab fénykép is volt. Az egyik képen számtalan hóember állt egy kis dombon, és vidáman integettek. Hóembergyerekek hemperegtek a hóban, és viháncolva dobálták a hógolyókat egymásra. A másik képen csak néhány hóember állt lehajtott fejjel. Tekintetük is olyan szomorkásnak tűnt, mintha valami nagy baj történt volna. Ezen a képen egyetlen egy hóembergyerek állt magányosan a domb tetején. Minden bizonnyal nem volt társa, akivel lehetett volna a hóban ugrándozni. 

A képek arról árulkodtak, hogy valami komolyabb baj lehet Hóemberfalván. Hójankó nagyon kedves, de egyben szomorú szavakkal írta le, hogy mi történt Hóemberfalván. Az utolsó tél egészen más volt, mint korábban. Nem volt elég hideg, és alig esett egy kis hó. Egyre több hóember, köztük sok hóembergyerek is elolvadt. És mintha ez nem lenne elég nagy baj, a fiatal hóemberlányok elkezdtek fogyókúrázni. Már nem tetszett nekik a nagy pocakjuk és a nagy fenekük sem. Már az orruk sem tetszett nekik. Teljesen új divatot akartak bevezetni. Szándékosan odamentek, ahol a napsugár a legjobban éri a testüket, hogy minél több hó olvadjon le a hasukról meg a popójukról. Egy idő után olyan gyengék lettek, hogy egyszerűen elolvadtak.  Most már nincs elég hóember, aki új hóembergyereket építsen. Sürgős segítségre van szükségük. Azért fordult levelével hozzánk Hójankó, mert tudja, hogy Napfalván a legtapasztaltabb és leghíresebb hóemberépítő mesterek laknak. Könyörögve kérte, hogy mielőbb küldjünk hóemberépítőket a különben pusztulásra ítélt Hóemberfalva megmentésére.

„Gyerekek, nem hagyhatjuk cserben hóembertársainkat. Ugye segítünk?” – fordultam a gyerekek felé. „Igen, igen!” – kiáltották.  „Rendben, még ma összeállítunk egy csapatot, és összegyűjtünk répákat, színes gombokat, kalapokat, seprűket, és egyéb kellékeket. Holnap reggel indulunk. Én is megyek.” 

Másnap reggel a tűzoltóság nagy kocsijával indult a legkiválóbb hóemberépítő mesterekkel.

A tanár úr pedig egy külön tehergépkocsival vitte az összes kisgyereket. Az úton újra és újra hangsúlyozta, hogy ez nem egy egyszerű, hétköznapi osztálykirándulás. Nem mintha az eddigi osztálykirándulások csak sima utak lettek volna, mert mindig történt valami furcsa dolog. De ez a mostani kirándulás talán még a korábbiaknál is izgalmasabb lesz. Tudták, hogy Hóemberfalváig hosszú az út.

Napfalván nagyon ritkán, és ha egyáltalán, akkor olyan kis mennyiségben esik a hó, hogy a legtöbb gyerek még nem találkozott igazi hóemberrel. Így mindent tudni akartak. „Honnan jöttek a hóemberek? Hogyan élnek? Van-e köztük gonosz hóember?” Sok kíváncsiskodó gyerekszem nézett a tanár úrra, vajon tud-e választ adni megannyi kérdésükre.  

A tanár úr magasba tartott egy kis könyvecskét, melynek címét komoly hanggal olvasta fel: „AMIT A HÓEMBEREKRŐL FELTÉTLENÜL TUDNI KELL!”

Milyen is a hóember?

A hóember majdnem olyan, mint az ember, hiszen a nevében is ott van az, hogy ember, és nem majom, vagy béka. Ráadásul az ember, csak úgy, mint a hóember, többnyire vízből áll. Ez nem tréfa! Az ember testének több, mint fele víz, ami elsősorban az izomzatban megtalálható. Na jó, a hóembernek nincs izomzata és nincsenek csontjai, ezért ő csak vízből áll, ami persze fagyott víz, vagyis hókristály.   

A kutatók még nem tudnak mindent a hóemberek eredetéről, de annyi biztos, hogy a hóemberek a föld legrégebbi őslakói. A hóemberek krónikájában lehet a régi eseményekről olvasni. Annyi biztos, hogy már a dinoszauruszok előtt is éltek kisebb-nagyobb csoportokban különböző tájakon. A hóemberkutatók úgy tudják, hogy az első hóember egy viharos hózápor közben született. A leírásuk szerint, a vihar alatt több hópehely még a felhőben szorosan egymásba kapaszkodott, és zuhanás közben egyre több pehely tapadt rájuk. Így már kis hógolyóként értek le a földre. A hógolyó pedig egy kis dombra pottyant, és miközben lefelé gurult, egyre nagyobb lett. Amikor a sík talajon megállt, kész volt az első hóember. Ő akkor még csak egy testrészből, vagyis egy óriási hógolyóból állt. Később, a hóemberek nagy vándorlása alatt találkoztak a jegesmedvékkel, akiknek gyönyörű bundájuk volt. Akkor rádöbbentek, hogy nekik semmijük sincs, csak a meztelen testük. De a jegesmedvék nem akartak odaadni bundájukból még egy kis darabot sem. Szomorúan folytatták a vándorlást, majd találkoztak az eszkimókkal, akik megsajnálták a hóembereket. Összeszedtek mindenféle tárgyakat, és feldíszítették őket sapkával, sállal, gombokkal és répával. A hóemberek nagyon boldogok voltak, és örök barátságot kötöttek az eszkimókkal.    

A gyerekek mindezek hallatán nagyon csodálkoztak. Amikor a tanár úr kinézett az ablakon, látott néhány hóembert egy domb közelében állni és integetni. Mutatta a gyerekeknek: „Ott van Hóemberfalva. A tűzoltóautó már megérkezett. Készüljetek a kiszálláshoz!” Amikor a tehergépkocsi megállt, a gyerekek villámgyorsan leszálltak. Megfogták a kis csomagjukat, amiben elhozták a hóembereknek szánt ajándékokat.

A tanár úr odalépett Hójankóhoz, meghajolt, majd megérintette az orrával Hójankó orrát. Ezt a köszöntési módot a hóemberek az eszkimóktól tanulták. Úgy hívják, hogy eszkimó puszi. Örömében olyan hevesen nyomta az orrát Hójankó orrához, hogy az lepotyogott és rögtön el is süllyedt a hóban. „Még jó, hogy nem a tanár úr orra pottyant le”, nevetett Hójankó. „Úgy is szerettem volna egy másik orrot kérni. Hallottam, hogy divatba jön a lila hagymás orr. Az nem csak szebb, hanem kevésbé balesetveszélyes.” 

A gyerekek közben odafutottak a felnőttekhez, akik már megkezdték a hóemberek építését. Már majdnem kész volt az első hóember. Úgy tűnt, hogy kislány lesz belőle. Három napig építettek a mesterek új hóembereket. Úgy gyúrták és pacskolták a havat, mint a pék a kenyértésztát, mielőtt betolja a kemencébe.  A gyerekek nagy igyekezettel segítettek a hóemberek feldíszítésében. Közben újra és újra hógolyóval dobálták egymást. Egyszer véletlenül eltalálták a tanár úr orrát. Kicsit megijedtek, de ő csak nevetett, és azt mondta, hogy szerencsére nem répából van az orra.

Amikor befejezték a munkát, ott állt 20 új hóember teljes pompában. Mellettük sorakozott egy tucatnyi hóembergyerek, nagyobb és kisebb hóemberlányok és hóemberfiúk.  A tanár úr megkérte a gyerekeket, hogy adják most át az ajándékokat. Hoztak pöttyös labdát, szánkót, üveggolyókat, kis vödröt és lapátot, amivel hóvárat lehet majd építeni. Még mesekönyvet is hoztak.  

A búcsú nem volt könnyű. A gyerekek minden hóembertől kaptak egy eszkimó puszit. Az eszkimó puszitól a legkisebb hóembergyereknek úgy viszketett az orra, hogy elkezdett tüsszögni: „hó-hó-hopci!” A gyerekek hóembernyelven „hó-hó-hobbulást!” kívántak neki.

Amikor elindult az autó, mindenki két kézzel integetett. A hóemberek a seprűkkel, vagy ami éppen a kezükben volt, integettek vissza.

Itt a vége, fuss el véle.

Aki nem hiszi, járjon utána! 

Bacsinszky Karin

Boda Blanka (ötletadó és társszerző)