Az elcserélt bőröndök

Az elcserélt bőröndök.

„Mikor indulunk?” – kérdezte Rozi a nővérét, miközben a játékait a bőröndbe gyömöszölte. 

„Hányszor kérdezel még? Már százszor mondtam, hogy holnap reggel.” - szólt vissza Enikő.

„Annyira izgulok, mert eddig soha nem utaztunk egyedül. Most pedig itthon maradnak anyuék. Bárcsak jönnének ők is!”- sóhajtott a kislány. „Olyan pöttöm és aranyos a kis Félix!” 

Enikő mosolygott: - „Igen, nagyon cuki.” 

 Másnap Vince bácsi korán jött a lányokért, hogy elvigye őket autóval a repülőtérre. Vince bácsi anya és Stella néni testvére. Nagyon mókás ember volt. Mindig mesélt valami vidám, többnyire kitalált történetet. Néha-néha a gyerekkorából mesélt hajmeresztő dolgokat, melyek anya szerint nem is egészen így történtek. De a végén mindig mindenki nevetett, sokszor Vince bácsi a leghangosabban. Persze most az úton is folyton tréfált, úgy, hogy a lányok teljesen elfelejtettek izgulni. Már a repülőtér felé vezető úton voltak, amikor Vince bácsi megváltozott komolysággal azt mondta: „Hölgyeim, hamarosan megérkezünk. Nem lesz sok időnk. Ha kiszállunk, ne totojázzatok.” A lányok huncut mosollyal feleltek: „Igenis kapitány!” 

Miközben Vince bácsi a beszálló kapuhoz kísérte őket, még egyszer azt mondta: „Vigyázzatok egymásra! És üdvözlöm Stella nénit!”     

Bent a váróteremben sok ember volt. Rozi nagy szemmel körbenézett, majd észrevett egy kislányt, aki ott állt egyedül az egyik oszlop mellett, és éppen feléjük nézett. Rozinak valahogyan ismerősnek tűnt a kislány, de vajon hol és mikor találkozott már vele? Feltűnt, hogy a kislány mellett volt egy ugyanolyan piros kisbőrönd, mint az övé. Rozi odaszólt nővérének: „Nézd Enikő, ott az oszlop mellett a kislány nagyon integet, valahonnan ismerős nekem, de nem tudom honnan. Menjünk oda, és kérdezzük meg, miért integet.” 

Még mielőtt egészen odaértek volna, a kislány már meg is szólalt: „Szia, ugye te vagy Rozi? Emlékszel, tavasszal mindketten elindultunk a tájfutó versenyen. Az utolsó néhány méteren megbotlottam, és pont melletted elestem. Te nem futottál tovább, hanem megálltál és fölsegítettél, pedig nem is ismertük egymást. A verseny végén már nem láttalak, de valakitől megtudtam, hogy téged Rozinak hívnak. Nem is tudtam akkor rendesen megköszönni a segítségedet. Olyan jó, hogy újra találkozunk!” Mindezt szinte levegővétel nélkül olyan gyorsan mondta el, mintha félne, hogy megint eltűnik Rozi.

„Igen, most már én is emlékszem” - mondta Rozi és büszke mosollyal nézett a nővérére. „Szia, Enikő vagyok, Rozi nővére. Téged hogy hívnak, és hova utazol?” – kérdezte a kislányt. „Virág vagyok.” – felelte és sóhajtva hozzátette, „Nekem sajnos nincs nővérem.”

Abban a pillanatban a hangosbemondó felszólította az utasokat, hogy akik Zürich felé utaznak, fáradjanak azonnal a 15-ös kapuhoz. Virág felnézet az információs táblára és látta, hogy már csak két perce maradt a beszálláshoz.

Villámgyorsan megfogta a piros bőröndöt, és elkezdett szaladni a 15-ös kapu felé. Közben még egyszer megfordult, és integetett. „Zürichbe repülök, onnan megyünk tovább vonattal .……..”

De azt már nem lehetett hallani, hogy mit mondott, hova mennek tovább vonattal, mert a hangos bemondóból egy türelmetlen hang szólt. Sürgette az utasokat, akik Genf felé utaznak, mert a gép hamarosan indul. De Enikő nem hallotta, hogy hova kell menni, melyik kapuhoz. Ekkor látta, hogy jön feléjük egy utaskísérő óriás lépésekkel. „Ti vagytok Enikő és Rozi? Már az utolsó felszólítás is elhangzott. Szaladjatok a 18-as kapuhoz. Mindjárt bezár. Majd én viszem a csomagotokat. Ugye ez a piros és a zöld a ti bőröndötök?” Enikő bólogatott, majd Rozival elkezdtek futni a 18-as kapuhoz.

A repülőn Rozi ült az ablak mellett. Mikor felszálláskor kinézett, látta, hogy egyre kisebbek lettek a házak és az emberek. Azon tanakodott, vajon Vince bácsi ott integet-e még? A biztonság kedvéért ő is integetett. Útközben megcsodálta a felhőket. Milyen érdekes az alakjuk. Nincs két egyforma köztük.

„Mindjárt leszáll a gép” – szólt Enikő. „Nézd csak, ott lent látszik már a nagy kifli alakú tó!” 

A váróteremben nagy volt a nyüzsgés, de Stella néni pont ott állt a kijárat mellett. Kezében két hatalmas lufit tartott. Amikor megpillantotta a lányokat, Stella néni örömében széttárta két karját, és hosszan magához ölelte őket. Ezután úgy terelte őket a parkolóhoz, mint a jó pásztor a kis nyáját. Útközben felhívta anyut és szólt, hogy a lányok szerencsésen megérkeztek, és hogy minden rendben van.     

A parkolóban a sok autó közül már messziről feltűnt Stella néni régi terepjárója, mely át volt festve rózsaszínűre. Büszkén mesélte, hogy ez egy versenyautó volt, mellyel ő maga is részt vett már egy terepjáró versenyen. Az ötödik helyet érte el. Igaz, hogy csak hat autó indult, de milyen nagyszerű érzés volt sikeresen célba érni.

Stella néni a Genfi tó másik oldalán, Franciaországban lakott. Amikor elindultak a repülőtérről azt mondta, hogy sötétedés előtt haza kell érni, mert a tó francia oldalán az út, mely az erdőn keresztül vezet, eléggé göröngyös. Gyorsan hozzátette, hogy nem a hepehupás úttól tart, hanem az ott élő manóktól retteg, akikről mindenki úgy tudja, hogy nem szeretik, ha valaki megzavarja az esti csendet. Ő ugyan még soha nem találkozott ilyen manóval, de nyilván vannak - folytatta nevetve - különben nem mesélnének az emberek annyit róluk.

A lányok örültek, hogy Stella néni ugyanolyan vicces, mint Vince bácsi.  

Már lement a nap, de még nem volt teljes a sötétség, amikor odaértek Stella néni fából épült nyaralójához. Kedves házikónak tűnt, bár mintha kicsit ferdén állna a lábán, vagy lebegne. Ám amikor közelebb értek a lányok, akkor látták, hogy vastag faoszlopok tartják a házikót a magasban. A terasz falécei úgy nyikorogtak, mintha jajgatnának. Ettől a lányok ijedten néztek egymásra.

„A bőröndöket majd később pakoljuk ki, most menjünk a konyhába vacsorázni” – hívta oda Stella néni a lányokat. Óriási palacsintahegy állt az asztalon, mintha nem is két lányt, hanem egy nagy vendégsereget várt volna!

„Mindjárt szétpukkanok, mint a túlfújt lufi” – sóhajtott Rozi az ötödik palacsinta után. „Én is” – csatlakozott Enikő. Stella néni elégedetten mosolygott.

Enikőnek eszébe jutott, hogy még nem is adták oda az ajándékot, amit Stella néninek hoztak. Elővette a kis hátizsákjából a fényképalbumot. Az első oldalon nagy kép volt a kis Félixről, amint apa karjaiban mosolyog. A rengeteg családi kép mellett Stella néni régi barátainak képei és kedves üzenetei is bekerültek az albumba. Az oldalak közé Vince bácsi legújabb humoros kis történetei keveredtek. Stella néni boldogan magához szorította az albumot. 

A faházban a legnagyobb helyiség a konyha volt, ahonnan két ajtó nyílt. Az egyik egy keskeny fürdőbe, a másik az egyetlen szobába vezetett. Stella néni előre ment a szobába, majd behívta a lányokat, akik tátott szájjal néztek körül. A földön nem volt más, csak két babzsák és számtalan színes párna, kicsi meg nagy, különböző nagyságú halmokba összerendezve.

A plafonról két meseszép függőágy lógott le. Mindegyikben volt egy pandamacis pizsama.

„Ez milyen kalandos! Eddig még soha nem aludtunk függőágyban” – kiáltott fel Rozi, és csillogó szemmel nézett Enikőre.  

Enikő odafordult Stella nénihez: „Te hol fogsz aludni?”

„A teraszon. Ott van az én függőágyam. Onnan jól látom a csillagokat. Mielőtt elalszom, nézem az eget, mert a csillagok szép álmokat küldenek a mennyből.”     

„Gyerünk, késő van már, ideje lefeküdni. Nagyon hosszú volt ez a mai nap. A bőröndöket majd holnap pakoljuk ki.”

A lányok másnap sokáig aludtak. A régi falióra éppen tízet ütött, amikor a lányok nevetése kihallatszott a szobából. Szerencse, hogy Stella néni belépéskor csak kis résnyire nyitotta az ajtót, mert éppen akkor repült oda egy nagy párna, mely így az ajtófélfáról puffant le, mint egy túlérett alma a fáról. Újabb nevetés hallatszott az ajtó mögül. Stella néni kopogására a lányok félbeszakították a párnacsatát.

Stella néni türelmesen várt az ajtóban, amíg megnyugodtak. „Hölgyeim, nem halljátok? Már hív az erdő, és vár a kilátó. De mielőtt indulunk, gyorsan pakoljátok ki a bőröndöket.”

Rozi leült törökülésbe a földre, és odahúzta a kis bőröndjét. Érdekes, gondolta magában, sokkal könnyebb most a bőrönd, mint amilyen otthon volt. De lehet, hogy tévedek, elvégre mindig valaki más hozta, vagy vitte a csomagokat. Először Vince bácsi, aztán az utaskísérő, majd Stella néni.

Enikő már fel is vette a túracipőt, és fel alá járkált benne a szobában: „Siess Rozi, Stella néni már vár ránk!” - szólt rá a húgára.     

Abban a pillanatban Rozi felkiáltott: „Ne már! Ez nem lehet igaz! Ez nem az én bőröndöm!”

„Mit mondasz? Hogy lehet ez?” – kérdezte Stella néni, aki sietve odaszaladt a lányokhoz. Közben Enikő is leguggolt, és belenézett a bőröndbe. A tetején strandcipők, fürdőruha, napszemüveg, és egy mesekönyv volt. Enikő olyan rémülten nézett a bőröndre, mintha egy élő kígyó hevert volna benne. 

Kis idő múltán Stella néni megnyugtató hangon azt mondta: „Lányok, a kétségbeesés nem jó tanácsadó. Erre az apukám, szóval a ti nagypapátok tanított. Még most is csengenek a szavai a fülemben, ha rá gondolok. Azt vallotta, ha valami baj történik és az ember kétségbe esik, akkor nem tud gondolkodni. Nem fog rájönni, hogy mit lehet tenni, kitől lehet segítséget kérni. Olyan jóságos ember volt, kár, hogy nem ismerhettétek meg őt.”

„De akkor most mit csináljunk?” – kérdezte még mindig zokogva Rozi.      

Stella néni most mindkét lányt magához ölelte. „Próbáljatok emlékezni, hogy mi történt az úton. Nyomoznunk kell, mint azt a detektívek teszik” - kérte őket egy kis bátorító mosollyal.

„Először is Vince bácsi jött értünk. Ő hozta a bőröndöket, és vitt minket a repülőtérre.” – mondta Enikő. „Azután jött az utaskísérő, és ő vitte a csomagokat egészen a repülőig.” Hirtelen eszébe jutott a kislány, akivel a váróteremben találkoztak: „Várjatok, most már emlékszem, hogy a repülőtéren találkoztunk azzal a lánnyal, Virággal.”

Közben Rozi feltérdelt, és mély levegőt vett: „Neki ugyanolyan piros bőröndje volt, mint nekem, csak ő hamarabb indult a beszálló kapuhoz, mint mi. Még annyit mondott, hogy Zürichbe repül, és onnan tovább megy vonattal, de azt már nem lehetett hallani, hogy hova.” - folytatta izgatott hangon.

„Ez nagyszerű! Most már van kiindulópont.” Stella néni felállt, és elővett az egyik zsebéből egy ceruzát és egy kis papírtömböt, amelyre néhány szóban feljegyezte, amit a lányoktól megtudott. „Nos, annyi biztos, hogy volt egy Virág nevű kislány, aki azt mondta, hogy Zürichbe repül. Az a gép hamarabb indult, mint az, amelyikkel ti indultatok.” A lányok helyeslően bólintottak.

„Telefonálni fogok a repülőtéri központnak. De előtte mutassátok meg a repülőjegyeket, azon rajta van a járatszám, és a pontos indulási idő.” Közben kikeresem a repülőtér telefonszámát.  

A lányok lelkesen kutattak a hátizsákjukban. Hamar megtalálták, és odavitték Stella néninek a már kicsit gyűrött jegyeket. Szerencsére minden adatot jól el lehetett rajtuk olvasni.

Stella néni rögtön felhívta a repülőtéri információt. Udvariasan bemutatkozott és röviden elmondta, hogy mi történt. Segítséget kért, hogy mihamarabb megtalálja a kislányt. A telefonvonal másik végén egy kedves hang kis türelmet kért, majd néhány másodperc múlva újra jelentkezett: „Jó hírem van. Ma reggel érkezett egy hangüzenet egy kislánytól. Azt mondta, hogy valami furcsa varázslat történt az úton, mert valaki másnak a bőröndje van nála. Egy kis piros bőrönd, épp olyan, mint a sajátja. Annyit tudunk, hogy a lány neve Virág. Meg tudom adni a telefonszámát.”

„De jó, ez remek hír!” - örült Stella néni, és miután felírta a telefonszámot, lelkesen megköszönte a kedves segítséget. 

Rozi és Enikő kíváncsian vártak, amíg Stella néni befejezte a telefonbeszélgetést. Vajon milyen remek hírt kapott? 

„Figyeljetek ide! Kaptam egy telefonszámot, amelyen el tudjuk érni azt a kislányt. Rögtön felhívjuk, és megtudjuk, valóban nála van-e Rozi bőröndje.”

A két lány még mindig aggódott, és azért szorítottak, hogy ez a telefonhívás is jól sikerüljön. Meglepődve hallották, hogy Stella néni franciául beszél a telefonba. Vajon kivel beszél? Lehet, hogy rossz számot kapott? Ez nem lehet Virág, akivel beszél. Most mi lesz? Ijedten néztek Stella nénire, aki valamit jegyzetelt a kis papírtömbbe. Miközben fejével valamiért helyeslően bólintott, többször azt ismételte: „Merci, merci!” Ezt a szót a lányok is értették, azt jelenti, hogy köszönöm. Feszülten néztek Stella nénire.

Amikor végre befejezte a telefonbeszélgetést, sejtelmes mosollyal nézett a lányokra. „Megvan a cím, ahol Virág nyaral. Franciaországban vendégségben van Pierre bácsinál, aki szüleinek valami távoli rokona. És a legjobb hír, hogy nem is olyan messze innen nyaralnak egy erdei faházban, és meghívtak minket. Akár indulhatunk is, csak ne felejtsük itt Virág bőröndjét!”

Stella néni beindította a terepjáró motorját, és bár jól ismerte az egész környéket, mégis megnézte a térképen, hogy melyik úton menjenek, és csak azután indult el. Ügyes mozdulatokkal irányította az autót a meglehetősen buckás erdei úton. Stella néni éppen azon tűnődött, hogy milyen izgalmasan és kalandosan indult ez a nyaralás, amikor a műszerfalon az egyik jelzőlámpa elkezdett villogni. Egy pillanatra átfutott a fején, hogy mit tud csinálni, ha kevés lesz a benzin? Most saját magának parancsolta azt, hogy nem szabad kétségbe esni, ámde mégis végigfutott egy kellemetlen érzés a testén. Tudta, ha elkezd pislogni a jelzőlámpa, a benzin még körülbelül 50 kilométerre elég. Azonban az úti célig még több, mint 60 kilométer van hátra.

Két lehetőséget fontolgatott. Visszafordulhatok, mert ott a faházban van elég benzin egy nagyobb tartalék kannában, de az akkor időbe kerül. A másik lehetőség, hogy levágom az utat, de akkor egy rövid szakaszon a versenypályán kell menni. Egy ideig latolgatta az előnyöket és a hátrányokat, végül úgy döntött, hogy a lányokkal átbeszéli a két választási lehetőséget.

Jól tudták, ha Stella néni egyedül lenne, fel sem merülne a kérdés, hogy visszaforduljon-e. Azt is tudták, hogy nagyon ügyes és rátermett, de nem vakmerő. Így aztán a rövidebb utat választották, és izgatottan várták azt a bizonyos versenyszakaszt.  Mikor odaértek, Stella néni figyelmeztette a lányokat, hogy jól kapaszkodjanak, mert megcsúszhat az autó. Megfogták egymás kezét, és visszatartották a lélegzetüket. Mialatt a terepjáró nagyobb, alaktalan buckákon ment át, olyan érzés fogta el lányokat, mintha a régi hullámvasúton utaznának.

Miután visszatértek az erdei útra, Stella néni megdicsérte a lányokat, és gratulált a bátorságukhoz. Örültek az elismerő szavaknak, de őszintén bevallották, hogy az egész idő alatt szorongtak.

 „Látjátok a domb tetején a faházat? Azt hiszem ott várnak ránk Virág és Pierre bácsi.”

A lányok izgatottan néztek ki az ablakon. Egyszer csak egy kutya futott az autó felé, mögötte szaladt a kislány. „Virág!” - kiáltottak a lányok egyszerre, és lelkesen integettek.

Stella néni óvatosan gurult a ház felé, nehogy elüssék a kutyát. Alighogy leállította a motort, a lányok kiugrottak az autóból és odaszaladtak Virághoz meg a kutyához.

Ebben a pillanatban Pierre bácsi is kilépett a házból, megállt a teraszon, és onnan fülig érő szájjal figyelte a vidám csapatot. Micsoda örömteli pillanat!

Odafordult Stella nénihez, és kedves hangon üdvözölte őt francia nyelven. „Bonjour!”. Közben odalépett a terepjáróhoz és nagy érdeklődéssel körbejárta az autót.

Miközben ők franciául elkezdték a beszélgetést, Virág elmagyarázta a lányoknak, hogy Pierre bácsi csak picit tud magyarul, ezért inkább franciául beszél. Ő viszont az iskolában már sok francia szót megtanult. Például „Bonjour”, azt jelenti, hogy jó napot és úgy kell kiejteni, hogy ’bonzsur’. De nem mindig értjük egymást, és olyankor sokat nevetünk.  

Ezalatt Rozi mindvégig a kis kutyust simogatta mindkét kezével. „Hogy hívják a kutyust?” – kérdezte. 

Virág elmesélte, hogy a kutyus csak pár napja került Pierre bácsihoz, ezért nem tudták a nevét. Így ő választhatott nevet, és mivel nemrég olvasott egy mesét kóbor kutyákról, amelyben a legkisebb, és egyben legbátrabb kutyus neve Tacsi volt, ezt a nevet választotta. Rozi és Enikő boldogan nevettek, hiszen ők is olvasták ezt az aranyos kis mesét.

Pierre bácsi azt mondta, hogy ideje enni valamit. „Mit szólnátok egy kis tábortűzhöz?”

Többet nem is kellett mondania, mert a lányok már ujjongtak örömükben. Amíg a lányok kisebb s nagyobb fahasábokat gyűjtöttek a tűzhöz, Stella néni segített elkészíteni a zöldséges és szalonnás nyársakat. Pierre bácsi még almát és körtét is felhúzott a nyársra. Amikor már mindenki a tűz körül ült és forgatta a nyársait, csodálatos illat terjedt szét egy pillanat alatt.    

A tűz már rég kialudt, amikor Stella néni azt mondta, hogy ideje visszacserélni a bőröndöket.

Időközben Pierre bácsi benzint töltött Stella néni terepjárójába, hogy biztonságosan haza tudjanak érni.

Szívesen maradtak volna még, de sajnos indulni kellett. De mielőtt véglegesen elbúcsúztak, megbeszélték, hogy a hétvégén újra találkoznak és mindannyian együtt fognak kirándulni a hegyekbe.

Sokáig integettek a lányok egymásnak, még akkor is, amikor elkanyarodott az út, és már nem lehetett látni a faházat. 

Amikor hazaértek, Stella néni megjegyezte, hogy ez a nap is hosszú, és kalandos volt. Holnap levelet írunk anyunak és apunak, és mindent elmesélünk, ami történt. Rozi és Enikő már fáradtan, de boldogan bólintottak. „Köszönjük, Stella néni! Olyan jó, hogy visszakaptuk a bőröndöt. De a legjobb, hogy új barátokat találtunk.”

Itt a vége, fuss el véle.

Aki nem hiszi, járjon utána!