Hu- hu Bagoly

Hu- hu Bagoly.

Hu- hu Bagoly azaz én a Bükk hegységben lakom, az Istállós-kői barlang közelében egy fenyőfa tetején az ágak közti fészekben. Itt szoktam bújócskázni társaimmal. Szeretek itt lenni, sok a barátom. Gyakran játszunk hu-hu-huhogós játékot is: Hu- hu- hu, hu- hu- hu… Nagyon izgalmas. Igaz főként éjszaka, de kicsit nappal is szoktunk. Te kipróbáltad már? Ha nem, próbáld ki, majd meglátod milyen érdekes. Menj be egy alagútba, vagy egy üres szobába, ott próbáld ki. Tél volt. Süvített a szél, csontomig mart belém a zord hideg. Amennyire csak tudtam, behúzódtam a jó meleg fészkembe. Már a társaim sem huhogtak, inkább sóhajtoztak. Ha lett volna foguk, az biztosan vacogott volna, mint a tiéd ilyenkor. A harkály sem kopogott, gerle se burukkolt, inkább reszketett, didergett úgy fázott. Jó sokáig itt piszmogott, szöszmötölt az az ordas, dermesztő orkán, aztán lassan elbattyogott. A gyengéd nap is előmerészkedett a felleg mögül, így én is vettem a bátorságot és kicsoszogtam a legfelső ág szélére. - Jaj, nem látok semmit! Ó, biztosan megvakultam! Olyan nagy a fény, hogy elvakítja a látásom! - Kialtottam ijedten. - Jujj,jujj! Hallom, hogy veszély közeleg. Pont erre röppen az a csibész sebes sólyom, mert éles hangon vijjog. Csak észre ne vegyen, mert akkor, jaj, lesz nekem! Ilyenkor nappal, ha észrevesznek, mindig üldöznek, kergetnek hangos rikácsolással a madarak. Ezt pedig nem szeretem, mert félek: tőlük és a hangjuktól. Meg se mozdulok, még a fejemmel se fordulok se jobbra, se balra, akkor talán nem vesz észre az a fránya sólyom. Még az a jó, hogy időben meghallottam a hangját. - De jó! Tovaszállt. Nem vette észre, biztosan a kéregmintázatú tollazatom miatt. Most fellélegezhetek, megnyugodhatok. Lám, a szomszédom is előmerészkedett, így hogy felengedett egy kicsit a fagy, s hogy elmúlt a veszély. Folytattuk hát az abbamaradt beszélgetést. - A minap meglátott egy kicsi gyermek és azt mondta a pajtásának, hogy én milyen okos és bölcs vagyok. Nagyon jól esett. Vajon kitől hallotta ezt? – kérdeztem. - Biztosan a szüleitól: az anyukájától és az apukájától. - Lehet- válaszoltam. - Nekem meg azt mondták, hogy nagy fejem van, ami olyan kerek, mint a labda, mint a lufi. Meg azt, hogy a szemem kidülledt, nagy gülü. - Igen, így van. Bár mondhatták volna finomabban is, az igaz. De ne bántódj meg ezen drága szomszédom, hisz ezért látunk olyan jól a sötétben is. Az egyik éjjel egy vadmacska próbált a közelembe férkőzni. Még jó hogy kiváló a látásom, a hallásom, így időben el tudtam röppenni. Csak a farktollamba kapott bele éles karmával, de nem sikerült elkapnia. Persze bevallom azért nagyon megijedtem. - El is hiszem drága, Hu- hu barátom- mondta a szomszédom együttérzően. Nekem meg az egyik fiókámat akarta megszerezni az a gézengúz. De nem adtam oda! Megvédtem! Foggal- körömmel, azaz csörrel és karommal harcoltam egészen addig, amíg nem sikerült egy sebet ejtenem rajta. Akkor fújással és hangos nyávogással, dühösen elment. Remélem, hogy nem jön vissza többé! - Talán nem!- feleltem. Hamar besötétedett. Az égen is megjelent az ezüstszínű korong, a Hold, meg sok- sok apró csillag. Úgy lüktetett, mint a szívem. Ekkor észrevettem, hogy valaki mocorog a közelben. - Nézd! Egy vörös bundás ólálkodik a fa alatt. Vajon mire készül? Még jó, hogy nem tud fára mászni! Ekkor megszólalt:

Szervusz bagoly, van fiókád?

Ha igen, akkor légy szíves

küldd ide most az egyiket,

hoztam neki friss itókát.

Nincs fiókám, de ha lenne se küldeném le, mert tudom, hogy rosszban sántikálsz. Tovább állt hát a róka. Most a szomszédomnál próbálkozott.

Szervusz bagoly, van fiókád?

Ha igen, akkor légy szíves

küldd ide most az egyiket,

hoztam neki friss itókát.

- Van fiókám több is, de nem küldöm le, mert tudom, hogy rosszban sántikálsz.

- Dehogy sántikálok, dehogy sántikálok! Négy lábamon állok.

- Tudod, hogy nem úgy értettem!- mondta a szomszédom a ravaszdinak, aki sehogy se tágított:

Bölcs bagoly, hol a fiókád?

Szép szóval kérlek: légy szíves

küldd ide most az egyiket,

hoztam neki friss itókát.

- Mondtam már, hogy van fiókám több is, de nem küldöm le, mert tudom, hogy rosszban sántikálsz. De hiába mondta a kedves szomszédom, a róka csak mondta a magáét. Megunta ezt hallgatni a közelben fészkelő UHU pár és nekilendült, hogy megtámadja és megszerezze magának a vörösbundás zsákmányt. Ám neki se kellett kétszer mondani, nyaka közé szedte a lábát és elnyargalt árkon- bokron, erdőn- mezőn, hegyen- völgyön, talán még az Óperenciás tengeren is át. Sose látták többé. Közben pirkadni kezdett, eleredt a hó, s mi is elcsöndesedtünk. Nagy pelyhekben szállt le a fázó földre. Csodálattal néztem, ahogy egyre jobban kifehéredik a táj: a fák, a bokrok, a föld. Gyönyörű lett. Aztán ismét fújni kezdett a szél és megfagyasztotta a földet. A fákra hegyes fogú zúzmarákat csipkézett, a házak ablakaira jégvirágokat festett, az ereszre jégcsapokat aggatott, a földre, a tóra jeget. Csillogott- villogott tükörsima felülete. Néztem, ahogy egy népes család elsétál alattam. Szilvásváradtól, a Fátyol-vízesésig, majd egészen az Istállós-kői barlangig bandukoltak. Közben elhaladtak a Felső-tó és a Szalajka-forrás mellett is. Az Istállós- kő egy olyan hegy, amelyen egy istálló van, ami egyben egy barlang, egy forrásbarlang. Miután mindent megtekintettek, megcsodáltak, az egész család játszani kezdett a friss ropogós hóban. Csúszkáltak, hógolyóztak, hóangyalkáztak és gurultak benne önfeledten, kacarászva. Meghatottan, boldogságtól kipirultan néztem őket, míg végül el nem szenderedtem.