Járt utat a járatlanért

Járt utat a járatlanért.

Egyszer volt, hol nem volt, valahol a Velencei-tó délnyugati részén, volt egyszer egy hatalmas nádas.

Annak a közepén élt a tó tündére egy borostyán szőtte palotában, melynek nádból volt a teteje. Ő volt az, aki vigyázott mindenre és mindenkire a rezervátumban. Ügyelt arra, hogy rend, tisztaság és béke legyen. Nemrég arattatta le, gyérítette a bozótossá vált nádast, elszállíttatta a hulladékot, s kijelölt egy útvonalat a turisták számára. A kihelyezett padokra, lócákra gyakran ültek le a megfáradt vándorok. Amíg pihentek, gyönyörködtek a festői tájban. A tó tündére kilátót, s hozzá madármegfigyelőt is építtetett. Sok turistát csalogatott oda az érintetlen természet. Ragadozómadár ritkán járt arra. - De szép volt minden! Gondtalan szálldosott a tó fölött számtalan kisebb és nagyobb madár. Szellő szárnyán, messze-messze szállt vidám hangjuk.

 Láttatok már úszó nádszigetet? Ha nem, feltétlenül nézzétek meg! Higgyétek el, hogy meseszép! Nekem megdobogtatta a szívem. Néhány helyen olyan sekély volt a víz, hogy le lehetett látni a tó fenekére, az iszaphoz. Az egyik ilyen szigeten fészkelt Kalánka, a kanalasgém, s egy másik úszólápon barátja, Koki, a nagy kócsag. Együtt nőttek fel, ragaszkodtak egymáshoz. Közösen ismerkedtek széles-e világgal, azaz a nádassal. Olyan jó életük volt, hogy mondhatni, tejben-vajban fürödtek. - De szép idefönt! Minden csupa zöld, a tó pedig szépségesen szép kék! - állapította meg Kalánka. - Milyen nyugodt, békés minden! Egy csepp felhő sincs az égen! – mondta Koki. - Vajon mi lehet a nádason túl? – tűnődött Kalánka. -- Nem tudom, de én itt tölteném legszívesebben az egész életem! – válaszolta Koki. - Nem jössz velem? Szívesen körül néznék a nádason túl is, ahol az a nagy víz és a strand van. Arra még sohasem jártam. - Ne haragudj, de nem! Itt biztonságos! – felelte Koki. - Hát jó, én megyek! Isten veled! - Isten áldjon meg! Aztán ha visszatértél, meséld el, hogy mit láttál! - Jó, rendben! - Azzal nekiveselkedett és elrepült. Kecsesen, vígan szállt, fel az égig, közben egyre kisebb és kisebb lett, végül eltűnt. Koki ámulattal nézte, majd vadászni indult. A vízben sok-sok halacska úszkált. Lubickoltak, fogócskáztak, olykor-olykor kiugráltak a nádasból, s ilyenkor nagyot csobbant körülöttük a víz. Felettük szitakötők repkedtek. Hangos madárdal kísérte őket. Az egyik bokorból csalogány zengett teli torokból. Aki hallotta, ámult- bámult a gyönyörűségtől. Az egyik halacska kíváncsian dugta ki a fejét a vízből. - Hallod-e? – kezdte épp mondani a társának, amikor Koki villámgyorsan lecsapott rá. Sárgás, hosszú csőrével halászta ki onnan. - Haj, haj! Állj meg, hé! Engedj el! - kiáltott a kis hal – most mit csináljak? - Hej, akkor látta csak meg igazán, hogy mi történik, hogy itt a vég. Épp akkor ért oda két másik nagy kócsag is. Ők is élelmet kerestek a nádasban. Hátranyújtott lábakkal és nyakkal, kissé érdes hanggal csaptak le egy-egy kishalra. Hiába fickándoztak, nem volt menekvés a számukra, aztán már vitték is a fészekbe. Koki miután jól lakott, visszarepült a biztonságot nyújtó nádrengetegbe. Néha-néha a hosszúra nyújtott nyakával nézelődött hol erre, hol arra. A nádas szegélyében fészkelő kékbegy szinte kitündökölt a környezetéből. A kedves kis barkóscinege meg szinte folyamatosan ott csilingelt a közelben. - Ó, de csodálatos az élet! Milyen szép a világ! – elmélkedett Koki. – Vajon merre járhat Kalánka? – jutott az eszébe. Éppen arra járt a kis vöcsök. - Adjon, Isten! – köszöntötte. - Adjon, Isten! – válaszolta. - Nem láttad véletlenül Kalánkát? - Én nem! - felelte, majd halászni kezdett.  Arra szállt a nyári lúd. - Adjon, Isten! – köszöntötte Koki. - Adjon, Isten! – válaszolta. - Nem láttad véletlenül Kalánkát? - Én nem! - felelte, majd odébb állt. Arra repült a vetési lúd. - Adjon, Isten! – köszöntötte Koki. - Adjon, Isten! – viszonozta a köszönést. - Nem láttad véletlenül Kalánkát? - Én nem! Sajnos nem - felelte, majd tovább szállt. Magára maradt Koki. Hamarosan unatkozni kezdett. Ekkor jutott eszébe, hogy régen járt a Pákozdi Arborétumnál. – Emlékszem, hogy van ott egy kis tó. Hej, de sokszor jártam arra Kalánkával! Megnézem. - Így is tett. - Ó, milyen gyönyörű volt most is! - A tóban tőkés réce és bütykös hattyú úszkált. Körötte a réten tölgy és kőris nyújtott árnyékot. A fűben kökörcsin és nőszirom pompázott. Mikor kellőképpen megcsodálta, tovább repült. Vitorlázott a vadaspark fölött, a Dinnyési-fertő fölött, ahol egy kicsit megpihent a nádasban, majd hazafelé vette az irányt. Már alkonyodott. Az égbolt színaranyban tündökölt. A felhők tűzpirosak voltak, narancsvörösek, meg ibolyakékek, lubickoltak, úsztak a magasban. Egyszer csak lebukott a nap, sötét lett. Felkúszott az égre a sápadt képű hold és a tündöklő csillagok. Ekkor már Koki az igazak álmát aludta. No de, ne feledkezzünk meg a kis barátjáról, aki úgy döntött, hogy egyedül vág neki a nagyvilágnak.

        Kalánka boldog volt, hogy megismerheti az ismeretlent. Már réges rég elhagyta a nádast. A nyílt tó fölött repült. Lent hajók, vitorlások szelték a vizet. A part közelében vígan fürdőztek az emberek. Mindent megbámult, mindent megcsodált, hiszen minden új volt a számára. Szélcsendes időben, még a nap is ragyogott. Olyan volt, mint talán a napraforgó virág, csak aranyosabb, s oly melegen tűzött rá, hogy szinte megperzselte a tollát. Tágra nyílt szemekkel, hüledezve nézte, hogy kicsit arrébb a víz tetején, halak lebegnek mozdulatlanul. - No, itt mi történhetett? – tűnődött. Egy sirály épp mellette bukdácsolt az égen, szárnya lógott, fejét is épphogy tartotta, látszott rajta, hogy beteg. - Valami bajod van? Segíthetek? - De nem jött válasz felőle, s repült tovább nehézkesen. Kalánka még mindig a nyílt víz fölött szárnyalt, amikor észrevette, hogy kenyérdarabkákat kínálnak egy hattyú társának, az pedig elfogadja. - Ne edd meg! Beteg leszel! – kiáltotta oda, de hiába. Lehet, hogy nem is hallotta. Pár fiú kövekkel dobálta meg a hófehér, pompás hattyút, az meg ijedten rebbent el. Közben ő is odaért a partra. Amikor észrevették a különleges, fehér tollú, kanalas csőrű madarat, a gyerekek ujjongani kezdtek. Riadtan fordult vissza. Sebes szárnycsapásokkal haladt. A nádas szélén nem bírta tovább, leszállt megpihenni. A félelemtől még mindig reszketett a szárnya, a lába, s könnyek potyogtak a szeméből. Ekkor csörtetett arra egy vaddisznó. A gondolataiba mélyedt Kalánka nem vette észre, de talán nem is tudta, hogy veszély fenyegeti. Ám a tó tündére résen volt! Varázspálcájával a vadkan felé suhintott. - Hallod-e, jól vigyázz! – ne bántsd őt! Az állat rémülten hőkölt vissza. Miután Kalánka megpihent, tovább folytatta az útját. Estére megérkezett békés fészkéhez, az úszólápra.

Másnap virradóra felkereste barátját Kokit. A nap már magasan járt az égen, hétágra sütött. Vígan lubickoltak a halak: a kárász, a ponty, a csuka és a süllő. A felszínen sikló tekergőzött, kecskebéka kórus adott szerenádot az ott lakóknak. - Adjon, Isten! – köszöntötte Kalánka. - Adjon, Isten! – válaszolta barátja. Ezután mindent részletesen elmesélt. Koki döbbenten, csendben hallgatta. - Milyen jó, hogy itt nyugalomban, békességben élhetünk, mert megóv minket a tó tündére. – tűnődött Kalánka. - "Járt utat a járatlanért el ne hagyj"- felelte bölcsen Koki. - Milyen igazad van! – válaszolta Kalánka.- No, ne búsulj, van kedved meglátogatni a Dinnyési- fertőt? Arra jártam tegnap és nagyon szép hely, egy madárparadicsom. Ott nem fenyeget semmilyen veszély! Mit gondolsz? Na, gyere! - Hát jól van, nem bánom! Szívesen megyek! Úgy emlékszem, hogy régebben már jártunk ott. - Jól emlékszel! – Hirtelen, huss! felrepültek. Szálltak a levegőben, szálltak feljebb, mint a szél, mint a gondolat! Hipp-hopp, egyszer csak megérkeztek, leereszkedtek a nádasban. A nádas rejtekében csilingelt a csalogány, a kakukk is fújta, s aranyosan dalolt a barkóscinege. - Hej, istenem! – sóhajtották – milyen gyönyörű a hangjuk! - Sokáig hallgatták őket. A tavon, a ringó nád ölén önfeledten lubickoltak a vízi botpoloskák, szitakötőlárvák és még a csibor is. Egy barna rétihéja szállt el fölöttük, de a nádas most is menedéket nyújtott. Egy vidracsalád lakott a közelben. Éjszaka vadásztak. Most békésen pihent mindenki a vackában. Vagy nem? Mégsem? Nini! Az egyik kicsi épp Koki és Kalánka felé úszott, talán csak kíváncsiságból. Az ám! De a tó tündére résen volt! Varázspálcájával a kicsi vidra felé suhintott. - Hallod-e, jól vigyázz! Neked most pihenned kell, erőt gyűjteni, az éjszakai vadászathoz! – Eredj, menj! - A vidracsemete rémülten hőkölt vissza a családjához. - No – mondta Kalánka, ideje visszaindulni, mert alkonyodik. S valóban. Az égbolt aranyos színben tündökölt. A felhők szinte lángoltak, narancsvörösben izzottak, majd ibolyakékben lubickoltak, úsztak a magasban. Ám még mintha hallani vélték volna a fülemüle énekét. Mindenki, aki hallotta, lelkében megfiatalodott. Útközben leszálltak megpihenni, amikor szimatot fogott egy vörösbundás. Óvatosan, nesztelen lopakodott feljük. Mire észrevették a szürkületben, addigra a tó tündére varázspálcájával a róka felé suhintott. -          Hallod-e, jól vigyázz! – ne bántsd őket! -  A ravaszdi rémülten váltott irányt. Mire hazaértek, lebukott a nap, sötét lett. Felkúszott az égre a sápadt képű hold és a tündöklő csillagok. Mindketten édes álomba szenderültek. Békés álmukat a tó tündére vigyázta.

Koki és Kalánka a két jó barát pedig talán még ma is él, ha meg nem halt.