Igaz mese a harkályról

Igaz mese a harkályról.

Egy kedves verset olvastam a minap.

„Kopog, kopog kicsi harkály, Fát gyógyítja, hogy ha fáj”…

Mosolyogva jutott eszembe erről, a szomszéd almafája. Nem tudom, mi fájhatott annak a fának, de két harkály jött kopácsolni a törzsén, pont a dereka közepén. A fa már termőre fordult. Virágai szemet gyönyörködtető pompával virítottak, a rovartársadalom örömére, és persze az enyémre is. A madarak rendre jöttek, úgy gondoltam, leendő lakásuk helyszíne, ami épp kialakulóban izgatja őket. A fa, később, mint valami mesebeli kép a zöld gyepen, kerek lombján zöldellő almákkal, délcegen tűrte törzsén az egyre mélyülő lyukat. Magasra sóhajtó ágai, kapaszkodtak a Nap fénylő-sugarai felé, érlelődve színezték pirosra az almákat. Soha nem láttam még teremni annyi almát, mint ezen az alacsony, de erős fán érett. Vékony törzsén az óriási lombkorona ágain csüngtek a gyümölcsök, mint ha karjaival nyújtaná büszkén: ez vagyok én! Nézd, milyen csodás!

Két hónapon át figyeltem a fát és a törzse közepén dolgozó madarakat. Csak kalapácsoltak, ütötték, verték az odú belsejét, egyre mélyebben és mélyebben. Kora reggel elkezdték, folyton arra ébredtem. Már látni sem lehetett őket, mert eltűntek a kifúrt üregben. Mosolyogva néztem, hallgattam, ahogy szorgosan dolgoznak. Reggeltől napnyugtáig járt a fejük és kopogott a csőrük. Csak csodáltam, hogy nem kapnak agyrázkódást a sok ütés utóhatásaként. Az egyik reggelen, mikor csendre riadtam, kinézve az ablakon, kerestem őket. No, hát azt láttam, hogy az almafa derékban meghajolva fekszik, lombkoronája a földön szétterülve az éretten pirosló almáival. A két harkály pedig egymás mellett ült a kerítés szélén és velem együtt csalódottan bámulták az elhasalt, pompásan termő almafát.