Ikertestvérek

Ikertestvérek.

Volt egyszer, hajdanán, ott a távoli, messzi múltban, a hihetetlen csodák korában egy kerek világ. E világnak egyik szegletében, melytől szebbet a szem még nem látott élt egy özvegyember két apró fiával. A szeglet maga volt a csoda, melyet körbeölelt hósipkás hegyek sora. A hegyek hátán erdő rengeteg, és a vén fák odvából patakként csordult a méz aranyló folyama. A hegyek aljától futott a róna, selymes füve közül ezernyi virág az illatát ontotta. E selymes mezőt két lassú folyású folyó ezüstje hasította, melyeknek habjaiban halak tucatjai ficánkoltak, táncoltak. A víz felszíne tőlük szinte forrt, úgy fodrozódott. A mező dús füve, és az erdő rengetege az apró és nagy vadakat mind elrejtette. A csendesen susogó szél a szarvasok bőgését messzire vitte. A fákon és a nádasban számtalan madár faj fészkelt, de a kéklő eget mégis csak egy madár, a sólyom uralta.                                                                                                                                                                    Az özvegyember sorsán nem kesergett, csendesen viselte, és az iker fiait az ősök tiszteletére nevelte. A két gyermek napról-napra egyre cseperedet, hisz bőven itták a tejét a fehér kancának. A nap még fel sem kelt mikor az ember a ház pitvarából kilépve tisztára söpörte az udvar elejét, és a keleten lévő állandóan nyitott kapu felé fordulva csendben letérdelt, maga mellé térdeltetve a két gyermekét. Pont arra néztek ahol állt egy magas cédrus. Felemelt fejjel, nyitott szemmel várták az ég aljának vöröslő hasadását, a felkelő napot. Az pont a cédrus tövénél megjelent, és a kapu közepe táján lépte át annak küszöbét. Amint azon belépet, derűsen egyre feljebb emelkedet, és fehér fénybe borítva a tiszta eget, ontotta az éltető meleget, a szeretetett. Minden nap mikor beköszöntött a hajnal őket ott találta, és azt az élénken daloló kórust, a sok fényhozó madarat, amely ott csattogott, csettegett, élesen füttyeget, mélyen brúgót, kacagott, ficseregve csivitelt, no meg pitypalattyolt és perreget a közeli tölgy, nyír és fűzfa, na meg az eperfa legalsó, és felfelé a többi ágán. Miután a felkelő napot üdvözölték, gyorsan felálltak, és a két fiú az apjukkal együtt, szaladtak a patakra. Versenyeztek mind a négyen, hisz az égen ragyogó nap is velük futott, ki lesz az első, aki megmártózik a hűs forrásban.  Gyorsan eltelt a reggel s már a delelő felé haladtak, hisz volt mit tenni, ezt-azt a ház körül, a kertben, na meg az állatokkal. Mielőtt a zenitre érkezet a nap már a széles mezőt és az erdőt is bejárták. A két gyermeknek nem csak a munka jutott, akadt ép elég idő másra, a játékra, a kacagásra. Ám igaz, határtalan örömöt az ikreknek az okozott, ha kilovagoltak apjukkal együtt, hármasban a pusztába. Ott aztán igazi csodák történtek. Szőrén ülték meg a lovat, és vágtában nyilazták le a vadat. Ha még, ezt csak előre tették volna. Nem, biza. Apjuk csendes szavára, biztatására, a combjuk közé fogták, szorítva a lovaikat, és vágtában hátra fordulva bele lőttek a napba. Az erdőnek vadjait is megkergették, ami éteknek kellet elejtették. Ügyesen vadászott mind a kettő, hisz annak fortélyát apjuktól lesték, kit e világban nagyvadásznak ismertek, úgy is neveztek. A délutánt sem tölthették henyéléssel, tele volt az a szellem, a lélek és a testnek edzésével. Tanulták a becsületes nyílt küzdelmet, az egymást segítő felemelő harcot. A birkózásban sem az győzött, aki a másikat a földhöz vágta, hanem aki a harcostársát a feje fölé emelte, és ott tartotta. Az özvegy az írás és olvasás tanulását is sokra becsülte, ép ezért ebben is őket ingen szigorúan fogta. Minden nap, még alkonyulat előtt elővették a féltve őrzött rováspálcákat, azokat olvasták, rejtett bölcsességet onnan mind magukba szívták. Újabb pálcákat is róttak, hisz azon gyakoroltak. Az esti tűz mellett mielőtt aludni tértek volna, apjuk mesét mondott, ami fénybetűkkel az égbolt nyitott könyvébe íródott, csillagokból rajzolódott. Így múlt az idő napról-napra, míg nem az egyik reggel az ikrek ott álltak apjuk előtt pelyhedző állal, ifjú daliaként.                                                                                                                                                                – No lám. Ez a nap is eljött. – Egyszerre szorította meg mind két fia vállát. Büszkén szemlélte az ifjak kiállását.                                                                                                                                                                 – Kedves fiaim mióta édesanyátok így magunkra hagyott, veletek töltöttem minden egyes napot.  Igaz mielőtt szemét örökre lecsukta, ígérő szavakat tőlem kicsalta. Esküszóval kellet megígérnem, hogy asszonyt hozok a házhoz, mellétek anyát, egy szerető mostohát. – Szusszanásra elhallgatott, és e csendben lehajtotta a fejét. Nagyot fújtatott mielőtt újra megszólalt, és ekkor nyíltan, egyenest belenézett a fiai szemébe.                           – Azon az estén, amikor elcsendesedet, és elindult a fények útján, annak zöld ágán az aranykapu felé, az eskümet még mondtam. Minden indulat nélkül, azt egy másik ígérettel kitoldottam. Megígértem még akkor ott az ágya mellet, hogy mostohát e házba csak akkor hozok, ha azt kiválasztani ti magatok tudjátok. −  Átölelte mind két fiát, úgy vezette őket ki a pitvarba, majd az udvarra. Ott a fejével a nyitott kapu felé bökött, mint a kútnak gémje, bólintott.                                                                                                                                           – Induljatok! Járjátok be e szegletet, utána a kerek világot, mostohát majd csak találtok. – Az özvegyember elhallgatott, és mint egy vén tölgy, melynek két szép ága a viharban letört magába roskadt, nagy bánatával egyedül maradt. Karjait hiába ragadta meg, mind a két fia fülig pirosodva. Apjuknak esdekelve rimánkodtak.                                                                                                                                                         – Édesapánk! Ne küldjön világgá! Nem kell nékünk mostoha. – Lerázta magáról a kérlelő kezeket, és az orra alatt dünnyögte.                                                                                                                                                      – Nincs mit tenni az adott szó kötelez. – Ott keleten a kapun túl, az égalja éppen hasadt, izzón vöröslött, sejteni lehetet a felkelni készülő napot. A két fiú látva ezt térdre eset, az apjuk is közéjük térdepelt, így várták az ébredő hajnalt, az érkező napot. Amint a nap a kapun belépet, mind hárman felálltak. Átölelte még egyszer a fiait, szorította, elengedni őket alig bírta.                                                                                                            – Anyánk így akarta, hát nem ellenkezünk. Indulunk. – Fogukat szorítva suttogták. A szorító kezek lehulltak, és az apjuk sarkon fordult, szó nélkül ment be a házba. A két fiú is kedvetlenül nekivágott, és indultak a poros úton, ki a mezőre, onnan fel a hegyeknek az erdőbe. Onnan ki tudja merre, neki a világnak, a szemük előtt lévő vad ismeretlen tájnak. Gyors volt a léptük így igen hamar ott volt előttük a csendesen csörgedező, hűsvizű patak, ahol ilyenkor fürdőzni szoktak. Hát megtették most is. Amint a fürdőzés után a patakpartján leültek egy napsütötte köre szárítkozni, megszólította az egyik a másikat.                                                           – Idefigyelj öcsém! – Mondhatta, hisz születésükkor a bába öt adta először az apja karjába.                              – Ne fussunk csak úgy bele a nagyvilágba. – Az öccse rábólintott.                                                                       – Igazad van bátyám. Efféle járt, az én gondolataimban is.                                                                                   – Ha így van, hallgass ide! – Mint jó testvérek összebújtak, egymással szót így váltottak.                                   – Ott fent a hegyen. – Mutatott az idősebbik a távolban kirajzolódó hegygerinc felé.                                          −  A sziklás barlangban lakik az öreg bölcs, menjünk el hozzá. Választ a kérdéseinkre tőle kérjünk. – Egymást megölelték.                                                                                                                                                             – Így legyen! – Kiáltotta a kisebbik, és a kőről felpattantak. Indultak hamarjában, és a patak keskenyét át is ugrották azon nyomban. A nap még nem járt a delelőn mikor már fent baktattak a hegytetőn. Ott fent a hegygerincen szuszogva értek a barlanghoz, ép akkor mikor a bölcs öreg a parázsló tűzről leemelte a bográcsot.                                                                                                                                                              – Ép jókor jöttök. – Mondotta az, mikor a két ifjút meglátta.                                                                                  − Üljetek ide, a bográcsmellé. – Mutatott egy sziklára, a két ifjút hellyel, ebéddel kínálva.                                   – Itt van, no, egy-egy kanál. Ne kéressétek magatokat. Egyetek! Jó szívvel adom e keveset. – Nem szólt többet kanalazott, majd nyelt egy nagyot.                                                                                                              – Nyúlpaprikás. – Az ikrek teli szájjal bólogattak.                                                                                                  – Ühüm… Jó nagyon. – Nagyokat nyeltek, és a kanalukkal sűrűn a bográcsba nyúltak. Szótlanul járt a kezük, és amikor az étel utolsó falatját is kikaparták rájuk sandított a vén.                                                                      – Hát apátok? – Legyintett mind a kettő, és szinte egyszerre mondták.                                                                – Hajnalban még megölelt, utána elküldött mind a kettőnket a világba. Annyit mondott, na eridjetek. – Az agg bólintott egyet.                                                                                                                                                       – Aha… na, és lovat adott-e? – Nem nézet rájuk, rezzenetlenül a távoli ormokat leste. Bőszen rázta mind a kettő a fejét.                                                                                                                                                            – Nem biza! Egy szóval se mondta eridjetek a karámba lóért. Válasszatok ott egyet-egyet magatoknak, és azzal menjetek a világnak. Az is igaz, hogy nem is tiltotta. – A bölcs, míg beszéltek a parázs izzását leste, majd arcát feléjük fordította.                                                                                                                                   – Hm, hm… Igen, ennek így kellet történnie. – Hatalmas élénk szemeit az ifjukra szegezte.                               – Hozzám mi vezérelt? Mi okból jöttetek? – Biztatásul, hogy szóljanak gyengéden hátba vágta a hozzá közelebb lévő fiatalabbikat. Az felkapta a fejét, mint szántáskor az ösztökével nógatott ökör.                             – Hozott a gondolat. – Vágta ki egyenest. A bátyja mosolygott az orra alatt.                                                        – Az öcsém jól mondta hozzád hozott a gondolat. Fentről jött a sugallat, mint a villám, amikor a pataknál megpihentünk, és átbeszéltük a helyzetünk. Egymást kérdezgettük a nagyvilágba merre menjünk? A sok út közül melyiket válasszuk? A lábunk melyiken fusson messzire? – Mind két tenyerével a combjára csapott.       – No, hát látod bölcs apó, így hozott egész idáig a gondolat! Most, hogy itt vagyunk, ha nem bánod a kérdéseinket neked feltennénk. – A bölcs bólintott, hosszú ősz bajsza mögött mosolygott.                                 – Jól van, jó. Nem bánom, mondjatok el mindent szép sorjában. Hadd haljam milyen bú és bánat nyomaszt benneteket.  – Az ikrek mindent elmondtak, ami otthon történt. Az agg bölcs, az elmondottak után sokáig hallgatott, közben a bajszát pödörte, majd szokása szerint bólintott.                                                                    – Édes fiaim, jól tettétek, hogy hozzám eljöttetek. Amondó vagyok, ne csak mostohát keressetek, mellette jó barátra, testvérre leljetek. Nem vagytok ti már csecsszopók, hogy anya után sírjatok. Pelyhes már az állatok, daliás, szép szál legények vagytok.  Nem sokára magatok visztek leányt a szülői házba. – Felállt, úgy öregesen meghúzta a derekát, közben körbenézet, szemlélte a messzeséget. Karját kinyújtva három irányba mutatott, északra, nyugatra és délre, majd gondolt egyet, és negyediknek fel a messzeségbe a napsugarakkal átszőtt kéklő égre.                                                                                                                          – Nézzétek az ott az én sólymom.  – Ekkor a fellegeken túlról szédületes magasságból, valami zuhanni kezdet fergeteges sebességgel, majd egy lepke puha libbenésével a vállára szállt egy gyönyörű fehér madár. Keze újra emelkedet, messzi távlatok felé intett.                                                                                                   – Látjátok ott arra, azt a kopár sziklát? Arra induljatok! Arra van a mi szegletünk északi része, majd tartsatok nyugatra, onnan pedig délre. E részeket, távoli vidéket is a mi népünk lakja. − Fejét megcsóválta.                    − Igaz, réges rég volt az, amikor én ott megfordultam. Talán azóta sok már arra is az idegen. Ki annak a megmondhatója? Azt biztosan tudom a szeglet e három sarkán él egy-egy özvegyasszony. – Huncutul nevetett a szeme, a bajszát két oldalról is pödörte.                                                                                               – Biza!  Szemrevaló menyecskék voltak egykor. Azóta kitudja mit tett velük az idő vasfoga. Ám az biztos mindháromnak van két fia. Ikrek, és időben olyan formák, mint ti vagytok. Barátnak, testvérnek valók-e? Azt nem tudhatom.  Járjatok utána, szerezzetek bizonyságot. Erről magatok döntsetek.  Amondó vagyok én is, eridjetek! – Válláról felröppent a sólyom, pillanat alatt fent volt a szédítő magasságban, majd alább ereszkedet, és ott körbe-körbe szelni kezdte a fellegeket, és versenyre kelt a szelek szárnyán szárnyaló szédítő szabadsággal. Onnan fentről a mélybe leset, és úgy viselkedett mintha várna valamire. Talán egy felé érkező jelre, a barát hívó szavára. Azt most hiába várta, hisz az öreg pergő szóval az ifjakhoz fordult.                                                                                                                                                                    − Azám! Az apátok szándékáról is szóljak, aki maholnap új asszonyt akar vinni a házba. Neki is jól szolgáltok, ha a javasolt utat járjátok. No hiszen, e három asszonyság amióta megözvegyült új párt magának egyik sem kereset, így hát melléjük férfiember nem is került. A szoknyájuk szélére azóta egy se ült. Ha közülük az egyiket ti elfogadjátok szerető mostohának, talán akkor az apátok is útra kellhet. Megnézheti azt magának! Haza hozhatja onnan a kiválasztottat, ide a kisházába, eleget téve így régi galambjának, annak, akaratának.– A legények fürgén felálltak, köszönték az ételt és a helyet ahol ideig-óráig megpihentek, na meg a jó szót, a tanácsot. Készen is voltak, az útra indultak  rögvest tova.  Ám az öreg szava őket megállitotta.                         – Fiaim várjatok, még egy szóra! – Rögvest megtorpantak öreg arcát fürkészték.                                                – Lenne itt még valami, amit mondanék. Ne döntsetek rögvest ott hirtelenjében. Ha onnan haza érkeztetek, gyertek hozzám ide vissza! Bár, ezt csak kérhetem, mint aki már tapasztalt egyet-mást, testet, lelket, és a szellemet probára tevő kihívást. Tárjátok majd elém, ami veletek ott a távolban történt, megesett. Elmondva, újra átélve, így átgondolva hozzátok majd meg a döntést. Talán az se ártana, ha egyet aludnátok is rá, hisz a nyugodt álom, a révület a legjobb tanácsadó. Az új nap mikor felvirrad, és a vágy megmarad, a döntés nem változik, nincs, mi megingassa, hát legyen.  – Megölelte mind a két ifjút, az indulókat. Mielőtt elengedte volna őket mélyen a szemükbe nézet. Az ifjak állták a vén bölcs tekintetét, értették üzenetét.                                     – Ígérjük apó, döntésünk előtt visszatérünk, és ahogy kérted mindent elmesélünk. Az álmot, majd döntő bírónak felkérjük. – Már-már indultak, mikor az agg utánuk nyúlt aggodva.                                                          – Várjatok még! Egy apró percet, egy kicsinykét. – Keze utánuk nyúlt, karjukat megragadta, hangja lágyan szólt, mint a furulya, muzsikája őket megállította.                                                                                                  – Rosszul, felelőtlenül cselekednék, ha csak így engednélek el benneteket az útra. Apátok igen jól tudta, hogy ide hozzám fog vezetni az első utatok. Lovat nektek ezért nem adott. Régi barátok vagyunk már mi egymásnak, neki mentünk sokszor közösen a világnak. Itt a barlangban pihen mind kettőnk lova, azt adom, nektek azzal száguldjátok be e szegletet. Eridjetek rögvest be a barlangba. – Rohant is hamarjában mind a kettő, de amilyen gyorsan mentek oly sebesen jöttek is vissza.                                                                           – Hisz mind kettő rozzant gebe. – Széttárt karral álmélkodva álltak az öreg elé, és úgy mondták kétségbeesve. Az meg csak mosolygott.                                                                                                              – Biztosak vagytok benne? Talán csak a szemetek megcsalt benneteket. A szem vak, nem lát az semmit, lélekhez lélekkel kell közeledni. – Huncutul pödört a bajszán egyet.                                                                     – Lehet! A szemünk megcsalhat. Szeretnénk azonban azt hinni, ekkorát még sem tévedhet. Úgy fekszik ott bent az a két gebe, mint a dögkútba vetett tetem.  Azért köszönjük a hozzánk való jóságot, és megnézzük még egyszer azt a két girhes jószágot. Lassan poroszkálni az úton, sokszor meg-megállva talán még lehet velük. – Sarkon fordultak, és mentek fejet lógatva vissza a barlangba a lovakhoz. A bölcs is utánuk lépet, de előtte tarsolyából elővett egy hosszúszárú pipát, és rátett a dohányra egy izzó parazsat, amelyet puszta kézzel a tűzből hirtelen felkapott. Így állt meg a barlang bejáratánál.                                                                    – Na, már most, egyszóval… Jó lesz? Viszitek a lovakat? – Orra alatt morogva kérdezte. Nem tudta másként, hisz a hatalmas pipa ott lógott a szájában, melyből nagyokat pöfékelt.                                                               – Visszük, hogy ne vinnénk! – Vágta rá az ifjabb a kérdésre a választ.                                                                – A mezőn adunk nekik selymes füvet, patakból tiszta hűs vizet. – Tette hozzá az idősebbik.                             – Az már pedig nem lesz jó. – Rázta a fejét az öreg.                                                                                            – Ez a fajta szálas takarmánnyal nem igen él! Más fajta abrak az, amitől erőre kapnak. – A pipájával bejárattól jobbra egy halom szerszámra bökött.                                                                                                                    – Ott van, no! Azokkal ott, a két vaskanállal hozzatok a kinti parázsból mindegyiknek egy-egy jó nagy adagot. – Futott a két ifjú hozta a parazsat, és megetették vele a két rozzant lovat. Azok egyszeribe lenyelték az összeset, de rajtuk semmi nem változott, talán a szőrük valamivel fényesebben világított. Kérdőn hatalmas szemekkel néztek az öregre. Az széttárta a kezét.                                                                                                – Hozzatok még. −  Közben mosolyogott.                                                                                                             – Ha ennyi nem elég. −  A két ifjú rögvest fordult még kétszer, és láss csodát, mert ők láttak két csodaszép paripát. Az ifjak szájukat tátva álmélkodtak, még ilyet eddig soha nem láttak.  Az öreg legyintett.                       – Na eridjetek, járjátok be az utat sebesen. Menjetek úgy, ahogy jöttetek repüljön veletek a gondolat. Az úton ott lesz veletek a sólyom, hogy nektek irányt mutasson. – Az ifjak felpattantak lovakra, és mire hátra néztek volna búcsút inteni, a széllel kellett nekik versenyre kelni, majd oly sebesen nyargaltak, mint a villám, és eltűntek a hegyek ormán. A bölcs visszaült a parázsló tűzhöz, hasábot dobott rá, kicsit megpiszkálta. Figyelte a nyaldosó lángnyelveket, és a fölötte szálldogáló pityernek az ég madarának, egy pacsirtának zengő dalát. Tudta úgy, mint ők régen a két ifjú is átlépte már a tér és idő határát. Valahol az Óperenciás tenger előtt találkoztak az óriással, aki a vállán vitte át őket a túlpartra, és már azóta az üveghegyen is túlszáguldanak, mint a gondolat, a célúkhoz röpíti őket a pillanat.                                                                                              Úgy is történt, pedig az üveghegy előtt még meg is álltak, beverni a patkóba a régi szeg helyet, ami a sebes vágtában kieset, az új gyémánt patkószeget. Az üveghegyen más szegekkel átkelni nem is lehetett volna. Így az ikreket igen nagy szerencse érte, hogy azok ott voltak a lovakon talált tarsolyokban. Volt abban más is, mindkettőjében egy-egy varázseszköz, egy bűvös tűzszerszám, na meg egy pikula. Így érkeztek egy iramban az északi asszonysághoz, meg a két fiához. A kert alján megálltak, az árokszéli vackorból lakomáztak. Míg ők nyelték e pompázatos étket, addig a sólyom nem oly messze egy égig érő fának a csúcsára ült. A kőhajításnyira lévő házból nagy zsivajt hallottak, ott bent ordítottak, civakodtak. Egymásra kacsintott a két testvér, és egyszeribe felpattantak a nyeregből, és a lovak hátára álltak, hogy utána járjanak mi az oka a nagy égzengésnek, földindulásnak. El is ámultak azon, amit láttak. A pitvarban volt az asszonyság kezébe söprű, mint a cséphadaró le és föl járt, azzal ütötte, ahol érte püfölte mind két fiát. Az ütéseket igen csak szaporázta a szavait meg cifrázta. A legények egymással szemben álltak, és egy bárányt, amelyet mind kettő jól megragadott, ide-oda húzogattak, ráncigáltak közben egymás fejére átkot szórtak. Ha az egyik győzedelmeskedet, elragadva a másik kezéből a szerencsétlen állatott, a vesztes újra ugrott, tovább torzsalkodott. Ahogy így álmélkodtak rajtuk, hitetlenkedve, bámészkodva, néha egymásra pillantva, olyan történt, amit ők már szó nélkül nem hagyhattak. Az egyik ismételten megszerezte a bárányt, és a másiknak a kárán örvendezve csúfondárosan vigyorgott. A vesztesben azonban iszonyatos, gyilkos düh támadt. Mérhetetlenül nagy indulatában, hatalmas haragjában felkapott egy husángot, azzal ment a testvérének. Ahogy érte, kapta, agyba-főbe csapkodta. Ekkor az idősebb testvér megnógatta a lovát, és oda kiáltott az öcsének.                                                                                                                                                                 – Látod ezt testvér?  − Már lódult is előre.                                                                                                             – Látom biza. – Szökkentette ő is utána a lovát.                                                                                                    – Gyerünk, ízibe tegyünk köztük rendet. – A kapuhoz vágtattak, de azt zárva találták, ezért nem tehettek mást a kerítést által ugratták. Lett is rögtön a baromfiudvaron csend, a peckesen sétáló kakas is elfelejtett kukorékolni egy kendermagos búbolása után. A háziak is elcsendesedtek, szemüket meresztették, a bárányt szorongató legény még azt is elengedte, pedig az ütések közben igen csak magához ölelte. Hiába sajgott a feje, háta, dereka a bárányt kapzsin markolta. Most viszont bámult nagyon, és azon járt fejében a gondolat, hogy ilyen pompázatos lovakon honnan térült-fordult hozzájuk ez a két délceg dalia. Az özvegyasszony bezzeg nem álmélkodott, a pitvar ajtóból a jövevényekre ráripakodott.                                                                 – Nézd, a két mihasznát itt páváskodik. Rögvest pattanjatok le a lóról, és köszönjetek úgy, ahogy illik. – Seprűjét a pitvar előtti ágasfához támasztotta, oly nagy természettel, hogy azon táncoltak, remegve zörögtek a csuprok, korsók és a köcsögök, egy-kettő a lendülettől le is potyogott. Ilyen apróságokkal ő most nem foglalkozott, mint a forgó szél megfordult, és sebbel-lobbal megindult a legények felé.                                                                                                                                                                       −  Mi a ménkű hozott idáig benneteket? Egyszer csak itt teremtek a légből ritka tünemény gyanánt, mint lehulló kövek, mennydörgéssel villámcsapásként érkező, hirtelen lesújtó mennykövek. –  Felfuvalkodva, mint egy mérges pulyka zsémbelve, magában fortyogva hirtelenében csípejéhez szorította kezeit, és úgy állt elébük, sötétre húzott szemekkel.                                                                                                                         − Mi keresni valótok van minálunk? – Az ikrek lovai hangosan felnyerítettek, szinte a hátsó felükre ültek, mellső lábaikkal rúgtak, kapáltak, fel a kék égig ágaskodtak, emberi nyelven megszólaltak, a gazdáik fülébe súgtak.                                                                                                                                                                    – Boszorkány! Boszorkány! El innen, de gyorsan! – Zihálva, az orrán fujtatva, jegyezte meg az egyik.               – Nem jó hely ez itt! Gyorsan, mihamarabb vágtassunk innen el kisgazdáink. – Folytatta a másik.                      − Jól van jól, csak nyugodjatok. Mindjárt teremtünk mi itt rendet. – A gyeplőt erősen tartva igyekeztek megfékezni a két ijedt párát.                                                                                                                                  – Csituljon már haragvó asszonyság! Ne paprikázza úgy fel magát! Ha nem vigyáz magára, még elviszi a guta, vagy más nyavalya. Úgy rivall ránk, mint akit elért a rontás, és megszállta a bűbáj. – Kiáltotta a kisebbik az asszony felé.                                                                                                                                                     − Tán maga az ördög bújt a pendelyébe? – Rikkantott oda egyet a bátya is, közben az ágaskodó paripáját igyekezett megülni.                                                                                                                                                − Hó- ha-hó édes lovam, ha így ficánkolsz, még a végén kiesek a nyeregből, és a földre fogok zuhanni. Azt akarod, hogy itt azon nyomban a nyakamat törjem? − A lovaik nyakára hajoltak a sörényüket simítva nyugtató szavakat súgtak a fülükbe. A kedves szavaktól, az ifjak kezének érintésétől mind két jószág megnyugodott, tovább nem ágaskodott, lábaival nem taposott. Ekkor leugrottak a lovakról, és az asszonyság elé álltak.          − Adjon Isten jó napot néném. – Köszöntötték.                                                                                                     − Na,nem bánom, érkezésetek adjon nektek is jó napot. Legyetek egészséggel édes lelkeim. Veletek az Isten áldomása, hogy az utatok hozzánk elvezetett. Mi járatban vagytok erre? – Csípőre tett kézzel ott állt előttük, és egy tapodtat sem tágított. A két nyalka legény a lovaikat kantáron ragadták, erős szorítású markaikba fogták. A zsémbelő asszonyság szemei közé néztek, lesújtó villámait derekasan állták. A kérdéseire válaszként rázúdították a szavaik áradatát, és szinte egy szuszra elmondták errefelé miért is járnak. Az útnak porát ezen a tájon, miért kavarják.                                                                                                                         – Jöttünk, hogy e tájon a napnak földi kedvét, az élet színes üzenetét, egy virágot megtaláljunk, és azt apánknak ajánljuk. Vigye azt haza házába, legyen annak a dísze, apánknak kedvese nekünk pedig szerető mostohánk. Az sem lenne megvetendő, ha az úton barátra, testvérre lelnénk. − A száját tátó hallgatóságnak e szavakkal adták tudtára jövetelük okát. Igazgatni is kezdte bőszen kötényét, fejkendőjét, ruhájának többi részét a pironkodó asszonyság. Az orcája csak úgy tüzelt, a szerelem hevének emlékétől, mosolyt is varázsolt a szája köré. Aki így látta akár szépnek is mondhatta, de a mosolya kedvessége nem volt igaz rajta.                                                                                                                                                                       – Gyertek beljebb a házba! Na, lelkecskéim menjünk a tisztaszobába. Rögvest körbenézek, mit találok a kamrába, kolbászt, sonkát, szalonnát, ezt-azt, majd meglátjátok.  Begyújtom azon nyomban a kemencét, és egyszeribe az asztalra teszem a toroskáposztát, a pirosló ropogós kenyeret, hozzá a frissen sült kalácsot. A pincébe lezavarom e két mihaszna gyereket, hogy hozzanak fel egy jó kancsóval a lenti hordók tartalmából. E táj bársonyos vörös borából. Hideget, hogy szomjúságotokat oltsa. Na, gyertek! – A ház felé lépet, és karjával nyájasan hívta, tessékelte befelé az érkezőket.                                                                                                    − Nosza, hamarjában. Ne kéressétek magatokat. – Az ifjak egymásra néztek, és bólintottak, ahogy az feléjük szokás. Ámbár, egymás szemébe nézve, jól a mélyére tekintve egy apró félelmet igaz láttak, mind ketten a másikéban.                                                                                                                                                             – Öcsém, fogadjuk el e kedves felkérést. – Biztatta az idősebb a kisebbet.                                                         – Na, nem bánom bátyám. Abból nagy galiba nem lehet, ha e házban elfogyasztunk egy szelet kenyeret, és elfogadjuk a fekhelyet. − Válaszolta a kisebbik.                                                                                                     – Nézze néném arra ott, nyugaton az ég alja szentülőben van, már vöröslik, ezért a kedves meghívását elfogadjuk. Ma még itt éjszakázunk, ahol fedelet kapunk a fejünk fölé ott hálunk, de holnap tovább állunk. – Adta meg a feleletet az idősebb a meghívásra, az első szülött jogán. El is indultak a ház felé, a lovaik meg a nyomukban, mintha ők is a tisztaszoba felpárnázott ágyába akarnának feküdni, tollal tömött meleg dunnával takarózni. Az asszonyság arcáról eltűnt a kedvesség máza, de a szavait még zabolázta.                                   – Lelkecskéim nem lesz ez így jó. A házba nem való a ló, ott van annak kint a helye egy pányvához kötve. – A fiai felé rúgott, felkavarva a port.                                                                                                                            – Hé, mihasznák! Vigyétek ezt a két gebét a trágyadomb mögé, és ott kössétek ki. A rozsdás vödörrel adjatok nekik vizet, és dobjatok eléjük egy-két marék füvet. – Ugrottak is azok az anyjuk szavára, alig várták, hogy a kezük közé kaparintsák a két paripát, és az istállóba rejtsék a szamaraik helyére. Átcserélve így a lovakat szamárra, és reggel majd azokat adják a két ifjúnak. Az ikrek ekkor eléjük álltak.                                               – No, no! Nem úgy van az kedves nénémasszony. – Tárta védőn a lovak elé a kezét a fiatalabbik.                    – E két paripa, ha nem is a tisztaszobába, de nem is a trágyadombra való. – Toldotta meg az öccse szavát a bátyja.                                                                                                                                                                     – Be kell látnotok lelkecskéim, a házban nincs számukra hely. – Sajnálkozva a tenyerei közé fogta az arcát, ingatta jobbra-balra a fejét.                                                                                                                                    – Ha nem jut számukra más hely e háznál, akkor én is melléjük fekszem, ott éjszakázom. – Vágta rá kereken a szavait az ifjabb, és határozott léptekkel elindult a lovával a hátsó udvar irányába. A bátyja is követte.           – Ha nem jut fedél a lovaink fölé, és puha, édes illatú szalma alomként alájuk, akkor magam is a szabadban hálok, ott találjon rám az álom. – Az asszonyság mintha sopánkodna, a kezeit kezdte tördelni.                          – Jaj, lelkecskéim ne tegyétek! Mi lesz veletek, ha jő az éhes farkas falka, a hegyekből a bocsainak élelmet kereső medve? – Azok rá sem hederítettek, a vállukat vonták.                                                                             – Ne féltsen minket néném. Ha erre tévedne, az ordas banda egyet-egyet megragadunk, és azzal ütjük agyon a többi párát. Biz a lovainkat magukra nem hagyjuk. − Határozott léptekkel haladtak tovább a kiskapu felé, hogy azon keresztül a hátsóudvarba jussanak.  Látta az özvegyasszony, hogy a lovak így nem kerülnek a fiai markába, másként kezdet beszélni.                                                                                                                       − Várjatok! Biztos van megoldás. – Megálltak és visszanéztek rá.                                                                       – Ott van az istálló. – Kottyantották el magukat az asszonyság fiai, vigyorogva, fejüket és testük egyéb fertályát vakargatva.                                                                                                                                               – Csak ugyan! Nahát, hogy erre eddig nem gondoltam. – Tárta szét a karjait az asszonyság, úgy téve mintha az ártatlansághoz valaha is köze lett volna.                                                                                                          − Oda, a szamarak közé bevihetnétek e két hátast. – Örömködöt, tenyereit összecsapva. Az ikrek a lovaikat be is kötötték az istállóba, édes illatú puha szalmát tettek alájuk. Ahogy ezzel végeztek a lovak emberi nyelven megint megszólaltak.                                                                                                                                – Nem tetszik nekünk ez a hely, a lakói kapzsik és hazugok. Kisgazdáink vigyázzatok! Eszetekbe ne jusson minket most parázzsal megetetni. Reggel, ha értünk jöttök, és bármi szörnyűt láttok, meg ne ijedjetek! Vegyetek a hátatokra, és vigyetek minket innen távol, egy útelágazáshoz. Na, ott adjatok nekünk először egy nagy adag parazsat. Utána majd még kétszer egy-egy elágazásnál. Odáig, végig a nyakatokban kell bennünket majd cipelnetek. – A szalmát még megigazították szebb legyen a paripák álma, és indultak be a házba. A lovaik hangosan felnyerítetek, izgatottan utánuk szóltak.                                                                       − A tarsolyokat nehogy elfelejtsétek! Itt ne hagyjátok! Mind kettőt vigyétek magatokkal, és rájuk jól vigyázzatok. A benne lévő tűzszerszámokat el ne veszítsétek. Ha reggel azokat nem találjátok, minket többet nem láttok. Arra főképpen vigyázzatok, a bor egyetlen cseppje se érintse szátok, kútnak friss vízétől rezegjen csupán a gigátok. Ha nem így tesztek, részetek lesz az örök álom. – Megölelték mind kettőnek a nyakát, így kívántak nekik jóéjszakát. Ígéretet is tettek. Betartanak ők mindent, ahogy a lovak azt kérik. Az istállóból a ház felé indultak, de a kútnál megálltak hűsvízéből nagy kortyokkal a szomjukat oltották. Így tettek eleget a lovak egyik kérésének. A pitvarba érkezve várt már rájuk az asszonyság a két fiával, és invitálta be őket a tisztaszobába.                                                                                                                                                        – Gyertek lelkecskéim, ott bent rögvest megterítünk. – Ám az ikreknek nem mozdult a lába, nem volt kedvük bemenni a szobába.                                                                                                                                               – Ne fáradjon nénémasszony, ételt, italt itt a pitvarba adjon. – Állt elé a kérésével az ifjabb.                              – Leülünk ide a lócára, és az esti hold fénye mellett törünk egy kis kenyeret. – Fűzte a szavakat tovább az idősebb.                                                                                                                                                                 – Na, nem bánom. Legyen úgy, ahogy ti akarjátok. Nem lesz könnyű dolga annak a fehérnépnek, aki úgy dönt, veletek tart, hogy az apátok házában szolgáljon. – Hamarjában hímzett terítővel terítette a rönk asztalt, és azt telerakta minden jóval. Bíz ott volt a beígért gyöngyöző kancsó bor is, két fakupával. Míg ők falatoztak, a háziak jöttek-mentek, sündörögtek, közéjük nem ültek. A kupájukat a két torzsalkodó, az asztalhoz érve mindig újra töltötte. Gondjuk is volt arra nagyon, az üresen soha ne maradjon, csurig legyen, úgy álljon.           – Igyatok, csak igyatok! Ettől lesz édes majd az álom. – Kezüket dörzsölték, és gonosz tervük sikerének már előre örültek.                                                                                                                                                          − A hegy nedűjéből van még bőven a pincében lévő hordókban. – Biztatták az ikreket, a kupákat újra és újra teletöltve. Arra nem volt szemük a háziaknak, hogy lássák, az ikrek miként öntik az udvar porába a kupájuk tartalmát. Vigyázott is a két testvér nagyon, tettük ki ne tudódjon, az örökre kettőjük titka maradjon. No meg arra, hogy a vöröslő nedűnek egy cseppje se érje az ajkukat. Alig telt el három fertály óra, véget vetettek a lakomának, és már ott pihentek az ikrek a tisztaszoba tollpihés párnái között, fejük alá rejtve tarsolyukat. Aludni mégsem tudtak, a vetetlen puha ágyban hánykolódtak, forgolódtak. A nap ép az alsó delelésének időpontjához érkezet, és a hold ezüstfehéren világította be a szobát az ikrek neszezést hallottak a bejárati ajtó másik oldalán. Kikeltek gyorsan az ágyból, és az este folyamán előkészített, párnáról lehúzott cihával várták a betolakodott.                                                                                                                                                           – Ami most jön, farkas, vagy medve? – Kérdezte az öcsét az idősebb.                                                                – Amondó vagyok bátyám ez biz egyik se. Ez nem lehet más, mint egy besurranó aljas hegyi tolvaj. Tán, akkor sem igen nagyot tévednék, ha vérre szomjas gyilkost emlegetnék. − A nyíló ajtón két sötét alak lopakodott befelé, kezükben egy-egy husánggal. Lábujjhegyen járva, puhán lépve, mint a macska, csendben settenkedtek egyre beljebb a szobába, egyenest az ágy felé. Az ikrek úgyszintén utánuk. Az ágyhoz érve a settenkedők egymásra néztek, és az alvók fölé emelkedtek, fejük fölött lóbálva a husángot.                              – Ahol éred, ott üsd őket! – Mondta az egyik, és már sújtott is.                                                                             – Csak keményen. Üsd, ne kíméljed!  − Válaszolta rá a másik, és porolni kezdte a dunnát. Az ikrek azonban nem voltak restek. Szó nélkül egymásra néztek, és zsupsz, mind a két betolakodó fejére húztak egy-egy cihát.                                                                                                                                                                       – Na, testvér akkor üssed őket, ahogy mondták. – Harsogva biztatta az öcsét az idősebb.                                 – Üssed te is bátyám ahol éred! Tolvajnépség ez. Ne sajnáld! – Kurjantotta a kisebbik azzal bujtogatva, tüzelve tettekre testvérét. Amaz kettő, akik megzavarták az ikrek álmát, fejükről letépve a párna cihát, sajgó testel iparkodtak minél hamarabb elhagyni a szobát. Az ikrek nevetve elnyúltak az ágyon, hiszen jól végezték a dolgukat, jól kiporolták az éjszaka sötétjében ólálkodó fenevadak irháját. A kis testmozgás után hamar elszenderültek, a párnák közt jót aludtak, hisz hajnalig már más tennivalójuk nem akadt. Hajnalban azonban, amikor az ég alja vörösen hasadt ők már ott térdeltek keletre fordulva, és köszöntötték az új napot szokásuk szerint. A nap fehér fényébe öltöztek, és úgy léptek be a lovaikhoz, az istállóba. A látványtól nem lepődtek meg, hisz már a barlangban ugyan ilyennek látták kedves lovaikat, az úton velük tartó hű társaikat. A pitvarból zsivajt hallottak, hisz az özvegyasszony az évek hosszú során begyakorolt mozdulatokkal már seprűzte nagy buzgalommal a fiait, és mint a dobpergés úgy szidta őket.                                                                                     – Ti semmirekellők, hogyan lehettek ilyen teszem ide, teszem oda pipogya alakok? – Mérgében hozzájuk vágta a söprűjét.                                                                                                                                                    – Ne dühöngjön jó anyánk! Meglátja, ami nem sikerült a sötétség burka alatt, az majd, most győzedelmeskedni fog. Hátulról megtámadjuk, a meglepetés erejével gúzsba kötjük őket. Hatalmas köveket a nyakukba kötve a mocsár mélyére küldjük, ott örökre elrejtjük, néma csend honába temetjük mindkettőt. – Legyintett a fiai szavára.                                                                                                                                        – Na hiszen. Ott jönnek már. Jobb, ha most már egy rossz szót sem szóltok hozzájuk, és elengeditek őket békességben az útjukra. Remélhető, hogy hírt visznek rólunk az apjuknak és vele ide visszatérnek. Ha már náluk a házban a gazdasszony én leszek, és a kezemben tartom az apjuk szívét, majd a világba elkergetem mind a két gyermekét. – Az ikrek lassan, csendben lépkedtek, hisz szomorúság volt a szívükben a kedves lovaik miatt. Az asszonysághoz érve megölelték azt, majd megragadták a fiai kezét. Egyikét sem kímélték, szorongatva jól meggyötörték, pajtásian a hátukat veregették. Azok meg nem győzték köszönni a sok jókívánságot, és hangos köhögéssel, hörgéssel az ütlegek elöl félre állni.                                                           – Köszönjük a szíves vendéglátást, a marasztalást. A nyugodalmas éjjeli szálást. Tovább mégsem maradhatunk, vár még ránk sok feladat. Valami szolit minket, hívogat. Az utunk felet, amin apánk, anyánk kívánsága szerint járunk, már fehér fényben ragyog a nap. Mennünk kell, most már nyugatnak. – Az asszonyt még egyszer megölelték.                                                                                                                                      – Jaj, lelkecskéim, hát eridjetek! Ha menni kell, mi tovább nem is tartoztatunk. Azt azért kimondom apátokkal együtt ide elvárunk mind a kettőtöket. – Az ikrek sarkon fordultak, gyors léptekkel az istállóba tartottak, ott a nyakukba kapták a lovaikat. Az előttük kitáruló kapun kilépve a kanyarogva távolba futó, ott a semmibe vesző keskeny dűlőre fordultak. Pont arra felé indultak ahol a messzeségben gyertyán és tölgyfák csoportosultak. A fejük felett a sólyom körözött, rikoltásával egyre csak hívta őket, megmutatva a helyes irányt. Alig kezdték meg a reggelt igen csak korogni kezdett a gyomruk. Megállni még sem lehetett, mert még a délelőtt folyamán el kellet érniük az első elágazást. Amúgy sem lett volna miért megállni, hisz az asszonyság egy falat száraz kenyeret sem adott az útra, nem volt semmi ehető a tarsolyukban. A lovak meg egyre nehezebbek lettek, és még a dűlő is emelkedni kezdet, szaladt felfelé egy magas halomra. Sűrűn kapkodták a levegőt mikor elérték a halom tetejét. A szemük is kikerekedet mikor ott fent látták, hogy egy égig érő örökzöld tujafa tövénél a dűlőt, amin járnak, keresztezi egy másik. Lovaikat selymes fűre tették. Gyűjtöttek rögvest két kupacba száraz gallyakat, és a tűzszerszámokkal tüzet csiholtak. Amikor a tüzek leégtek, és már csak parázslottak a lovaknak abból enni adtak. Ekkor a sólyom is megjelent, és a lábuk elé rakott egy általa levadászott nyulat. Az ikrek megsütötték, és jóízűen megették. Igaz a nyúlból egy-egy falattal a sólyom is részesült, amit csak úgy röptében a csőrébe kapott. Fujtattak még kettőt, és már megint úton voltak. A vállukon a lovakkal, nyakuk közé kapták a világot. Mentek tovább amerre a szem ellátott. A nap már jócskán meghaladta a delelőt, mikor újra felértek egy magas halomnak a tetejére. Azon már nem is csodálkoztak, hogy egy égig érő örökzöld tujafa tövében kereszteződött az útjuk. A lovaikat itt újra megetették. Harmadszor, akkor értek egy magas halom tetejére, amikor a nap szentülése vörösre festette az ég alját, és a dűlő melletti eperfa levele bearanyozódott. Ott fent a halom tetején az égig érő tujafa tövénél az útjuk harmadszor is kereszteződött. Tüzeket raktak, és annak a parazsából a lovaknak ismét enni adtak. A sólyom is megjelent, alá zuhanva a szédítő magasságból, és a karmai közt lévő vadludat az ikrek elé lerakta. Abból készült ízletes sült lett a vacsorájuk. Aznap tovább már nem haladtak, hisz búcsút mondtak a napnak. Ágakból, gallyakból és selymes fűből meleg vackot építettek, szunnyadni oda tértek.  Egymással, és a lovaikkal ott összebújtak, csillagos éggel takaróztak. A sólyom felült a tujafa csúcsára, onnan őrizte az ifjak álmát.                                                  A hajnal a testvéreket, talpon érte, ép a lovaikon egy gyors vágtával versenyre keltek a széllel. A felkelő nap igen csak csodálkozott, hisz az ikreket a születésüktől fogva minden hajnalon ott találta, mosolygós arcukat megcsodálta, midőn keletre tekintettek, ha vöröslőn hasadt az égalja. Igen elszomorodott, mivel most mind kettő csak a hátát mutatta, ő rá nem is gondoltak, ezért el is bújt egy sötét esőfelhő mögé, a fehér fényét, meleg szeretetét az emberek elöl így elrejtette.  A lovak rögvest fázni kezdtek, nem tudtak a széllel csatázni. A versenyt a szél ellen a két paripa el is vesztette. Arról szó se lehetet, hogy villámként száguldjanak, és átlépve a tér és idő határát úgy repüljenek, mint a gondolat. Kénytelenek voltak megállni, a lovakról leszállni, és két hatalmas máglyát rakni, hogy az mellett melegedjenek. A tűz parazsából a lovak is kaptak eleget. A nap látva ezt a felhő mögött nevetett. A kacagásban csak úgy remegett, ide-oda gurulva az égen, és ilyenkor kidugta a felhő mögül izzó fehér fényeit. Az ifjak így már sejtették mi a gond. Hívták is a sólymot, hogy segítsen. E hűséges barátot kérték legyen követük, szálljon, a napba vigye el oda az üzenetük.                        – Ígérjük minden hajnalon, keleten lesz a szemünk. Betartjuk az ősök minden intelmét, mind azt, amire apánk nevelt és tanított. – Ez volt a napnak küldött üzenetük, amellyel a fehér madár felröppent, és az ég mélyében eltűnt, még a nyoma is elveszet. Hosszúra nyúlt el a várakozás, és a sólyom még sehol se volt, a delelőn a nap sem bukkant elő, nem világított így hát a táj továbbra is sötét maradt. Az ifjak újabb ágakat, gallyakat gyűjtöttek azzal táplálták a tüzüket, fényt és meleget csak onnan remélhettek. A lovak akármennyi parazsat is ettek, lábra állni nem tudtak. Tovább indulásra így nem is gondolhattak. Egyszer csak, mint halvány reménysugár, a sötét égbolton egy fehér pont indult a föld felé, sápadt csíkot húzva maga után, azzal rajzolta át az eget. A nap is kikandikált a felhő mögül, hogy lássa ezt, majd nagyot nyújtózkodott, és teljes fényével felragyogott. A fehér pont a sólyom volt, és az ifjakhoz érve nagyot rikoltott, így üdvözölte az égen felragyogó napot. A lovak is lábra álltak. Az ifjak mielőtt a nyeregbe pattantak volna, nagyot sóhajtva a napba néztek, azzal összenevettek. Mielőtt eljött volna az este, már a testvérek ott voltak nyugaton. Hogyne lettek volna ott, hisz száguldott velük a gondolat, oly sebesen, hogy két kézzel kellett kapaszkodniuk a kantárba, le ne essenek a lovaik hátáról az elképesztő iramú vágtában az alattuk tátongó hihetetlenül mély, szédületes mélységbe.                                                                                                                                                          Odaérve a nyugat selymes fűvel borított dombjai közé, széjjeltekintettek, és a lelkükbe öröm költözött. Apjukra gondoltak, a házra, a vidékre ahol felnőttek, hisz körbenézve rájuk törtek az emlékek. Úgy, mint otthon, a messzeségben ménes legelészet, kolompoló szürke gulya, a pataknál virgonc gyerkőc hevert a fűben, és a száján hangosan szólt a pikula. A lovaikkal hozzá léptettek, és azon nyomban a nyeregből leugrottak. A heverésző lurkó a száját eltátotta, mikor őket megbámulta, majd a másik oldalára fordult, és a muzsikáját tovább fújta. Az ikrek mellé heveredtek, és a tarsolyukba nyúltak, hiszen abban nekik is volt egy pikula. A szájukhoz emelték, és így hármasban szólt a muzsika. A sólyom leszállt közel hozzájuk egy alacsony koróra, és a szárnyait széttárta. Na, ekkor a kis mezítlábas felpattant, kezével a madár felé mutogatott, de szólni nem tudott, levegő után kapkodva csak hebegett-habogott. A madár közelségétől, úgy meglepődött, értelmes hang nem jött ki a száján. Az idősebb testvér vállon ragadta, a hátát gyengéden lapogatta, úgy nyugtatta.                  – Nyugodj meg kisöcsém! Ez a madár nem ragadja el bárányaidat. – A kisebbik testvér a két tenyere között vizet hozott neki a patakból.                                                                                                                                    – Itt van víz, igyál! – Szájához emelte a markát, és lassan itatta. A sólyom a szárnyait leeresztette, majd hitelen a nagyobbik testvér vállára reppent. A megszeppent legényke, hátra hőkölt, és a lábai megbotlottak egy kőbe. Tátott szájjal a hátsójára huppant.                                                                                                         – Ez a maguk madara? – Kezét felfelé nyújtogatva kérdezte.                                                                               – Hű! Mi fölséges. Gyönyörű! – Álmélkodott.                                                                                                           – Az esti tűz mellett mikor összegyűlnek mind azok, akik e tájon élnek, kicsik, nagyok, és a lélek bennük még mocorog, olyankor a vének ilyen fenséges madárról regélnek. − Jelentette ki, magát összeszedve.                    – Pont úgy, mint nálunk. – Jegyezte meg az idősebb, legényesen vállon ragadva.                                              – Olyankor odahaza minálunk, ha a vének mesélnek, megélénkül a csillagos égbolt, és a kíváncsi szemek elé tárulnak az ősi hősök, azok dicső tetteinek egész sora. A dalnokok ajkáról el se fogy a sok szebbnél-szebb strófa. – A kisebbik e szavakat mondta miközben a kezét ő is nyújtotta, hogy az ifjoncot onnan lentről, a földön elnyúlt fektéből felsegítse, és az a lábára álljon. Talpra is ugrott, és a fehérgatyájának korcából kilógó kötőjén szorított egyet.                                                                                                                                                        – Biz bárányt rám még senki nem bízott. Gágog az a népség, amelynek őrzője én vagyok. – A pataknak partján, annak laposán szétterülő sáros tocsogóján úszkáló libákra mutatott.                                                     –  Kegyelmedék erre mifelénk, mi járatban vannak? – Villant a szeme az ikrekre.                                                – Biztos a segítségünkre lehetsz! – Kapott a kérdésen az idősebbik testvér.                                                       – Itt nyugaton, él egy özvegyasszony két fiával. Ikrek, mint mi, és a koruk is afféle, mint a miénk, azzal egyező. Őket keressük, hozzájuk igyekszünk. – Az ifjonc, a testvérektől a szavak hallatára messze ugrott. Arca elsápadt, olyanná vált, mint az éjszakai hold, bizony mondom elkomorodott, a vidám szemei többé már nem nevettek.                                                                                                                                                        – Arra ott, a két domb mögött találják a házukat. Ha most indulnak, rögvest ott lehetnek. – Kalimpáló kezeivel egy vén diófa felé mutatott. Arcára a rémület elhaló sikolyként ráfeszült. – Mi történt cimbora? – Bámulták, és kérdezték a testvérek értetlenül.                                                                                                                           – Ne is kérdezzenek tőlem többet! Menjenek! Ott arra, a diófa irányába, követve a patakot. – Amint a szavakat elhadarta, a nyaka közé kapta a lábát, és úgy meglódult, futásnak eredt, mint ha ott se lett volna. Egyhamar nem is érhetett volna senki a nyomába. Az ikrek nem iramodtak utána, hagyták had fusson ki a világból, magába. Azon azonban elgondolkoztak, amit az ifjonc még futtában odakurjantott.                                            – Mikor ott lesznek, gondoljanak meg mindent százszor, sőt jobban teszik, ha ezerszer. Nehogy az elhibázott lépésüket a fejük bánja. −  Nem volt mit tenni lóra ültek, és csendesen poroszkálva indultak a vén diófa irányába. Amint lóra ültek a sólyom is felröppent az idősebb fiú válláról, és eltűnt a fellegek felett, majd, mint a hegy ormáról lezúduló szikla oly sebesesen zuhant alá a látóhatár mögé. A lovak hirtelen visszahőköltek, nem mentek tovább egy lépést se. A sólyom mintha a kék égen úszna, szinte egyhelyben lebeget, és méltóság teljesen egy közeli széles dombtető felet körözni kezdet. A dombtető egészen a hegynek lábáig húzódott, hogy fogadja a lezúduló mérges patakot. A nyeregbe felállva, lesték a látóhatárt napnyugatra. Hiába, közel és távol semmit nem láttak, csupán a táj szépségét bámulták. Nógatni kezdték a két hű társat.                              – Gyí, te! Naa gyia! Gyerünk lovacskám. – Akár hogyan is biztatták a lovakat, azok nem mozdultak, csak a fejüket rázták.                                                                                                                                                         – Arra nagy a baj. Ne menjünk tovább kisgazdám. Ott, igen gonosz boszorkány lakik. −  Prüszköltek, a lábukkal kapáltak, és közben emberi nyelven megszólaltak. Előre egy tapodtat sem haladtak. Így, mást nem tehettek, leugrottak a mének hátáról, és a patak szélén lévő cserjésbe húzódtak, az árnyékba. Ahogy ott üldögéltek, tanácstalanul egymásra pislogva a patak túlpartjáról hangos veszekedést, dulakodást hallódtak.     – Az okosok süvege csak engem illett. Magam vagyok csupán rá méltó. – Üvöltötte egy hórihorgas ifjú ki a mellét ököllel püfölte, és egy fejre valót gyűrögetett a kezében.                                                                            – Az, bíz nincs úgy! Méltó örököse az okosság jelképének, a süvegnek nem lehet apánk után más, csak én. Jobban teszed, ha önként átadod. – Süvöltött a hangja, és döngött a föld a léptei alatt, egy terebélyes ifjúnak, hisz nem volt termetre egy nyápic alak.                                                                                                                 – Rendben van! – Szólt a hórihorgas.                                                                                                                     – Ide, a patak parti sziklára leteszem. A süveghez illő vetélkedésben összemérjük okosságunk. Amelyikünk a másik kérdéseire több helyes választ ad, mert nagyobb a tudása, a süveg örököse az legyen. – Amint mondta a süveget gondosan a sziklára rakta, a testvére felé a kezét nyújtotta. Kezet rázva leültek a patak partjára. Csendesen mulatták az időt, kérdéseikkel gondolkodásra kényszerítve a másikat, tudomásul véve a helyes válaszokat. Míg nem egy idő után a döngő lábú egyre gyakrabban kezdte csóválni a fejét, vakargatva a tarkóját, és felcsattant a hórihorgas győztes kacaja.                                                                                              – Na, látod! A süveg eddig is a legjobb helyen volt nálam, hisz az okosabb, az eszesebb én vagyok. – Elindult a sziklához, hogy a süveget magához vegye.                                                                                                      − Nem addig van az testvér. – Hallatszott a legyőzött dühöngő hangja, és felkapott egy hatalmas szikladarabot. A hórihorgas mosolyogva felé fordult. Bár ne tette volna. A fordulattal ép a szikla útját állta, amit a testvére utána hajított, és így az pont a szeme közé vágódott. Azon nyomban holtan összerogyott. A döngő lábú a sziklához lépet, és a saját fejére nyomta a süveget.                                                                                   – Innentől kezdve, az okos egyedül csak én leszek, így apám örökébe méltán lépek. – Mondta, és a fejére húzott süveggel elégedetten nézegette magát a patak tükrében. Ahogy ott büszkeségtől eltelve nézegette magát, egyszer csak fájdalmasan felzokogó asszonyi hang riasztotta meg.                                                         – Oh, te balga! Mond! Mit tettél a testvéreddel? −  Megfordult, és saját anyát látta kezeit tördelve bánatos könnyekkel felé közeledni. A földön heverő fiúhoz érve, rároskadt, majd ölébe húzta, úgy ringatta.                    – Nézd mit tettél te, a testem hitványabbik része. Itt fekszik kiterítve a nemzetünk jobbik része, annak a jövője. – Hosszan bámulta az anyját, hagyta hagy sirassa a fiát. Majd azt megunva türelmetlenül rákiáltott.                                                                                                                                                                 – Most már elég! Hagyja abba a rikácsolást! A jövő én vagyok, nálam a tudás, a hatalom. – Az anyja azon nyomban felpattant. A könnyeit a szemeiből kitörölte.                                                                                           – Rendben van! Legyen! A hatalom e földön mától a tiéd. De ezt… − a földön heverő fiúra mutatott.                                                                                                                                                                  – Az embereknek, hogyan magyarázod meg? – A döngő léptű a vállát kezdte vonogatni.                                   – Ez is kérdés? Egy újabb melyre felelnem kell? Na, nem bánom. Hald anyám a válaszom!  Majd elásom, és mindenkinek ki felőle érdeklődik, azt felelem… messze, távoli világokat ment felfedezni. – Anyja lemondóan rálegyintett.                                                                                                                                                             – Oh, te ostoba. Ha már hazudsz, tedd azt hihetőbben. Mond mindenkinek, a testvéred vadászni ment a hegyekbe. Ott farkasok, vagy medve támadt rá, és a küzdelmük során a lába megcsúszott, így ő a mélybe zuhant. A mélység mélyén egy kiálló szikla volt az, amely a halálát okozta. Így kellő tisztességgel el tudjuk temetni. Ezzel tisztára mossuk vértől mocskos kezed és neved. – Megvetőn nézet a fiára, és lassan megindult a dombon lévő házuk irányába.                                                                                                                             – Na, mi lesz? Mozdulj! – Szólt hátra, a még élő egyetlen fiának.                                                                        – Kapd a fivéredet a válladra, és hozd a szülői házba. – Lassan felbandukoltak a dombtetőre és eltűntek az ikrek elöl örökre. Örökre bíz. A látottak után egyik testvérnek sem volt kedve tovább menni, a nyugati asszonysághoz megérkezni. A környékről is messze akartak kerülni, ezért nyomban lóra pattantak, és szélsebesen nyugatról délnek vágtattak. Messzire még sem jutottak, megállította őket az alkonyat. A nyeregből leszállva, körbe kémlelték a tájat, de amerre csak a szemük ellátott hatalmas vizet és sűrű nádast találtak. Visszafelé, nyugatra menni, ahol selymesen nőt a fű egyiknek sem volt kedve. A lovaikat száraz korokhoz kötve neki láttak vackot építeni éjszakára. Térültek-fordultak, és már lobogott is két nagy máglya legyen a lovaiknak parázsló abrakja. Szótlanul tett-vett mindkettő, nem néztek egymásra, nem figyeltek a sólyom hangjára. Pedig az igen csak ízletes falatot hozott vacsorára, visító, csíkos malacot ragadott el a koca mellől, azt kapott a karmai közé. A fiúk mikor észrevették a sólymot terhétől megszabadították, a malac húsát pirosra, porhanyóssá sütötték. Amikor már mindenki jóllakott, mind az öten ki-ki a saját étkéből lenyelt egy jó nagy adagot, az idősebbik fiú nem bírta tovább a hallgatást.                                                                                – Öcsém, hallgass ide! Nem tudom téged mi lelt, de nem maradhat ez így örökre. – Bele nézett annak szomorú szemébe.                                                                                                                                                – Jaj, édes bátyám, ha néked azt én most elmondanám. Híd el azt nekem, az téged is elszomorítana. Pedig látom, szomorúság az, amely keskenyíti amúgy is az ábrázatod. – Tárta szét bátya felé karjait, aki ép egy zsombora tette le hátsó részének becses fertályát.                                                                                              – Na, pedig elvárom! Nekem most azon nyomban elmondjad, a tudtomra ad, hogy a keserűség mely madara tépdesi a májadat. – Ugrott fel ültéből, mintha rák csipet volna ki egy darabot az ülepéből.                                – Így akarod? Na, nem bánom. Tud meg mi az én nagy bánatom. −  A testvérének hátat fordított, szemeivel az ezernyi csillagot és a holdat leste.                                                                                                                     – Apánk annyiszor mesélt estelente a régi hősök tettéről, akik bármikor egymásnak hátat mertek fordítani, és minden feltétel nélkül, bizalommal akár az életüket is a másikra merték bízni.  – Az idősebb testvér ekkor mellé állt, vállon ragadta, és az ő szeme is az eget kutatta.                                                                                  – Igen! Apánk így mesélte. A háttárs, az mindig ott állt. A hősök hátukat egymásnak támasztva visszavertek minden támadást. Egyedül gyengék, de együtt a legveszedelmesebb megpróbáltatásokat is kiállták. – Az ifjabb a csillagos égre mutatott.                                                                                                                              – Látod testvér, ott arra van a Fiastyúk az istenek szerelmi fészke, felette az Ikrek és az Óriás, a nagy vadász, aki ép a tomboló Bikát veszi célba. – Elengedte az öccse vállát.                                                                          – Látom, hogyne látnám. – Elfordulva tőle nehéz szívvel a nádas felé lépdelt.                                                     − Apánk azt is mondta, tűz mellett regélte, hogy e kötelék élethosszig kitartó minden rokoni, vérségi kapcsolat nélküli legerősebb kötés két ember, férfi, harcos között. A csatában és az élet viszontagságaiban bizton lehet számítani a másikra. Ha kellet, egymásért képesek voltak akár meghalni is. – Az égről leemelte tekintetét, a bátya hátát leste. Nehéz volt neki is a lelke.                                                                                                          – Bizton így kell mind annak lennie, amiről apánk regélt. Nincs, mi megmásítsa szavainak hitelét.  Így van? Mond meg nékem bátyám! – Az idősebb bólintott egyet.                                                                                      – Így van az öcsém! Nem is lehet az másképp. – Tenyereit összecsapta, és elkurjantotta magát a kisebb.                                                                                                                                                                   – Na, ugye! Mégis, mióta utunkat járjuk, az otthonunktól távol vagyunk egyre több a kérdés. Merjem-e fejemet zsomborra lehajtani, ott álomba szenderülni? Nem kap-e el téged is, mint másokat a testvérgyilkos dühöngő indulat, a vagyon, a hatalom utáni sóvárgó vágy? – A bátyja fehérebb lett a holdnál, és merevebb, mint a kőbe véset szobor.                                                                                                                                                          – A szavaid hallatán, pironkodik az arcom. Nem miattad szégyenkezem, hogy ezek a gondolataid felőlem. Magam miatt pirul az arcom. Minden szavad olyan mintha magam mondanám. A vádak, melyek a szádat elhagyják, a lelkemben mintha mind rólad szólnának. Holott tudom, ki a fehér kanca tején nevelkedett, nem gondolhat, és nem is tehet ilyen szörnyűséget. Hajtsd nyugodtan álomra a fejed, míg melletted vagyok, bántódásod nem lehet. −  A vackukon elhevertek, az álom rejtekébe, az ismeretlennek kertjébe kiengedték a lelküket, hogy hajnal hasadtán felébredve bele nevessenek a napba. Amikor már a táj vörösből fehérbe öltözött, már csak a lovak abrakja vöröslött. A lovakra pattanva a széles vízpartján le és föl vágtáztak azon egy gázlót kerestek, hogy átjussanak a túl partra. Bárhogy is keresték azt, a gázlót nem találtak. Amikor az idősebb felkiáltott.                                                                                                                                                  – Ott távol a láthatár szélén egy fűzfának árnyékában mintha valami mocorgott volna. − A lovaik léptét, arra felé vették. Oda érve látták, hogy a fa árnyékában egy ember hűsöl, némán ott ücsörög egymagában.             – Adjon az isten apám-uram. −  Köszöntötték.                                                                                                      – Nektek is hasonló jókat szép ifjú urak. Mi járatba vagytok erre? – Fogadta az érkezőket.                                 – Mennénk délnek, majd keletnek haza. Régvolt már mikor betette utánunk az apánk a kertkaput. Ideje hozzá visszatérni. – Nagyokat sóhajtott az idősebb testvér, míg az öccse e szavakat elmondta a fát támasztó öregnek.                                                                                                                                                                 – Magában kit tisztelhetünk? – Kérdezte az idősebb, hogy ne csak sóhajtson, mondjon is valamit.                                                                                                                                                                   – E folyón, széltében és hosszában az egyedüli révész én vagyok. – Dicsekedet, magát kihúzva a vénség.      – Átvinne e minket a túlsó partra?  − Kérdezte a szaván kapva a fiatalabb.                                                         – Át! Biz én, rögvest! – Kacsintott a két testvér felé, bajszát pödörve.                                                                   – A bárkát, amivel a túlpartra átvisz, azt hol találjuk? Lovainkkal késedelem nélkül, gyorsan beszálljunk, magunkat mihamarabb a túlparton találjuk. – A vénség a vállait vonogatta.                                                         – Na, édes öcsém ez az, amit jómagam is szeretnék tudni. Még tegnap, ez a folyó úgy megáradt, és a tajtékos habjai vittek mindent, ami eléjük került. Az én kicsiny bárkámat is elragadta a folyó feldühödött áradata. Még jó, hogy e fa megmenekült. Így az ágaiba kapaszkodva jó magam nem vesztem a megvadult habokba. – A kisebb fiú dühösen toppantott, ekkor a víz hullámai felfodrosodva kicsaptak a partra.                   – No, no! Ne olyan dühösen! – Kapta fel az öreg a fejét.                                                                                      – Ha nem mondtam volna ez a vágyak és az indulatok mélységes mély folyója. Tegnap is, azért volt az a nagy áradás, mert északon két ifjú összekapott egy bárányon, és az egyik a másikat dühből egy furkóssal agyonütötte.  Még aznap nyugaton gyilkolt a hatalom iránti vágy is. Testvérek vérét itta szegény földanyánk. Csoda, hogy e sok indulattól a folyó is megáradt? – Az ikrek a csodálkozástól eltátották a szájuk. A sok gonosszság hallatán tiltakozásként fejüket rázták.                                                                                                 – Innen, nincs tovább? – Kérdezték az öreget, akinek szeme huncutul nevetett.                                                – Az meglehet! – Leckéztette a két gyermeket. Sajnálta is őket, így szavait szelídebbre fogta.  – Nézzetek bele e tájba! A sólymotok ott fent biztosan a szépségét meglátja. Ami szépé teszi az biz láthatatlan, és ott bent a szívetekben van. Ha a lelketekben magatokra találtok, mindig lesz a bajotokra megoldás. Figyelmeztetlek benneteket! Magatokat soha ne az eszetekkel keressétek, azzal én mondom, meg nem lelitek.  Ha nincs ott a szívetek, megoldás helyet mindig csak kifogásokat találtok. – Szomorúan ültek az öreg mellé a fűzfa alá, hogy legalább a nap tüze ne égesse őket. Pikulájukat elővéve játszani kezdtek egy otthoni dallamot, amit egykor a bölcsőjüknél édesanyjuk dúdolt. Áradt a muzsika, belőle szólt a derű és a harmónia. A víz tükre kisimult, és mint az alvó kisded összehúzta magát.                                                                                – Na hiszen! A szemem nem látott még ilyet. – Jegyezte meg az öreg.                                                               – Egy ilyen furulya nekem is jól jönne! Ha épp árad, csak megfújnám és rögvest oly kezes lenne, mint egy bárány. – A legények felnevettek.                                                                                                                          – Ezen aztán ne múljék kegyelmed öröme. – Vágta rá az idősebb. Vágott a fűzfa ágából egy darabot, azon nyomban faragásba fogott.                                                                                                                                   – Itt van!  No, fogja. Ha fújja, csak szívből jöjjön a muzsika, másként nem lesz foganatja. – Az öreg kezébe nyomta, és mind kettő rögvest a lovára pattant. Neki eresztették a kantárt, és mint a tavaszi szél átlebbentek a víz felet, apró fodrokat kavarva a felszínén. Alig ért delelőre a nap, az útjukat ismét meg kellett szakítani. A hegy lábánál ahol az útjuk kanyargott, egy barlang szája tátongott. Azaz tátongott volna, ha egy hatalmas tölgyfa ajtóval be nem lett volna zárva. Az ajtónak túloldalán, valami éktelen zajjal dörömbölt. Kívülről pedig egy nyurga legény kétségbe esve nyomta. Teli torokból ordítva, segítségért rimánkodva.                                  – Segítség! Segítség fel akar falni ez a rusnya sárkány! – Már, már a lábai roskadoztak, alig tudta tartani a kidőlni készülő hatalmas ajtót. Az ikrek lovaikról leugorva, a legényhez futottak, vállukkal neki veselkedtek az ajtónak. Ekkor, mintha az ajtó mögött lévő dühöngő, az egészet megunta volna, annak taszigálását abba hagyta. Tovább nem is dörömbölt. A legény is nagyot fújt.                                                                                    – Na, akkor megyek is. – Mint aki jól végezte dolgát, leporolta ruháját, indult is volna, ahogy mondta. A fiatalabb ekkor megragadta karját, elállta az útját.                                                                                                 – Légy üdvözölve pajtás! – Nevetett az arcába.                                                                                                    – Ne olyan gyorsan! Állj már meg egy szóra! – Kedvesen a hátát lapogatva, invitálta beszédre az idősebb.      – Legyen nektek is jó a napotok! Nekem vagyon, mivel pont időben hozott ide benneteket az út. – Nem volt egy nyápic alkat, a hátán csattanó ütéseket pedig állta, miközben széles szájjal vigyorgott.                               – Mi féle hely ez? Az ajtó meg milyen szörnyet rejteget maga mögött? – Kérdezte kíváncsian a kisebb.            – Látszik, erre mifelénk idegenek vagytok! Egyébként tudnátok, ez a rejtélyek, a félelmek barlangja. Ki házasodni készül, és a kedvesének kezét el kívánja nyerni, idejön e barlangba. Szembe néz önmagával, a félelmeivel, meg még sok ehhez hasonlóval. A sárkány legyőzésével hírét adja a bátorságának, tudja meg az a leány nem akármilyen legény az, aki hozzá jár. – A fejét lehajtotta.                                                                   – Mint láttátok, a sárkány engem igen csak megkergetett. Nem is kérem meg a kezét idén a kedvesemnek. −  Mind hárman hangosan kacarásztak, míg nem a legény mind kettőt jól hátba nem vágta. Nem méregből, csak úgy legényesen, a lapogatáson egy kicsit törlesszen.                                                                                  – Jó cimborák, ha már itt vagytok, gyertek be vélem a barlangba. A kudarcomat feledve, vágyom egy új küzdelemre. Tudom, most győzni fogok, a leány elé így bátran oda állhatok. Jöjjön vélem egy hosszú táncba, szívünket, lelkünket összekötő két, három napig tartó mulatságba. – Az ikrekre sandított.                                  – Nektek is lenne ott bent mit keresgélni. – Megragadta a tölgyfaajtó hatalmas, kétkezes húzóját, és megrántotta. Az élesen megcsikordult.                                                                                                                  − Mindenki megtalálja a barlang mélyén a maga saját sárkányát. A másikétól ne tartsatok, bármilyen félelmetes fenevadnak is látjátok. Az csak az ő sajátja, félelmeivel magából táplálja. – Bólintottak, és a nyikorogva nyíló hatalmas tölgykapun mind hárman beléptek. Csapodva, hatalmasat kondulva zárult az mögöttük, elzárva előlük a külvilág fényit. A szemük nem szokta még meg a sötétséget, ezért kezük tapogatta a mélységet. Lassan csusszant egyre beljebb a talpuk, ettől aztán folyton-folyvást edződött a bátorságuk, és így hősként küzdött mind egymagában a rárontó szörnyűséges fenevaddal, ki-ki a sajátjával. Míg nem egyszer csak a barlang fénytől felragyogott, ők megtalálták a másik oldalon a bekandikáló napot. Vidáman léptek a szabadba, hisz mind hárman legyőzték saját magukat, a hitvány, alattomos gondolataikat, hazugságokból táplálkozó félelmeiket. Az ádáz küzdelmük során legyőzöttek tetemét szanaszét szórva mind ott hagyták a barlangban. A legénynek örömest búcsút intettek, és lovaikra pattanva nyargaltak tovább délnek. Gyorsabban szálltak, mint a szél, majd könnyedén rásimultak a gondolat hátára úgy léptek át a tér és idő kapuján túli világba. A lovaik szinte a levegőben úsztak, egyik felhőről a másikra ugrattak. Egyszerre ott voltak a virágos mezőn, a csilingelő pataknak partján, ahol a leányok a fejükön gyöngyből fűzött pártát hordva, dalolva körben jártak, egymásba fogózva karikázott táncoltak, és amikor léptek perdült-fordult, ha csípejük ringott lebbent-libbent a szoknyájuk. Az ikrek a lovaikkal sűrűn fehér virággal borított ágaikkal összeölelkező tüskefák takarásában álltak, onnan szájukat tátva ámuldoztak, a leányokat lesték.                                              − Mint az álom olyan szépek. – Sóhajtozott az idősebb. A lova a fejét rázta, a földbe rugót a lába, és az orrán, mint a vulkán fujtatott.                                                                                                                                            – Vigyázzatok kisgazdám! Amilyen szépek annyi veszélyt rejtenek. – A másik paripa is megrázta a sörényét.    − A csillagszemű lányok veszélyesebbek, mint a boszorkányok. Ha rájuk nézel, megbabonáznak, csillagszemükkel rád nevetnek, vágyódni fogsz utánuk örökre. A legnagyobb hibát akkor követi el a férfiember, ha belenéz fénylő szemük mélyébe. Utána nincs menekvés, rabul ejtik őket örökre, bezárva aranyból készült kalitkába. − A kisebbik fiú megindult a lányok felé mintha hatna rá valamilyen bűbáj, távolról figyelő csillagszemű lánynak igéző hívása.                                                                                                             – Pirosló orcájukat felém fordították, édes ajkaikkal hívnak, szólítanak. Mennem kell hozzájuk. − De paripája nem engedte, fejével taszigálta vissza a csipkerózsa árnyékába.                                                                         − Maradj a bokor mögött rejtve kisgazdám, és lapulj csendben. Meglásd, érted jönnek, és magukkal visznek, akkor apád vissza hiába vár. Oda lesz élete végének öröme. – A kisebbik a földre huppant, fejét a felhúzott térdére hajtotta, és magát a búnak, bánatnak adta. A leányok eközben a réten szerteszéledtek illatos virágokból színes bokrétát kötöttek. A tüskefák közelében sétálgatott a szépek közül a négy legszebb. A felettük szálló pacsirta édes dalára, mellyel a párját hívogatta felelgetett a lányok ajkainak dúdolása. Megálltak a csipkefa közelében, bokrétájukat igazgatták.                                                                                                      – Legények gyertek elő, mind a négyen. Tüskés ágak mögött ne bujkáljatok! – Az idősebb testvér magát kihúzva előlépet a lányok hívására.                                                                                                                      – Hívtatok, nohát, itt vagyok. – A lányok összenevettek.                                                                                      – Itt bizony. – A lányok közül kivált egy és hozzá lépet. A fiú, vöröslő arccal tűrte a csillagszemű közelségét. Az előtte pördült egyet, és jól a szemébe nézet.                                                                                                   − Na, hol a többi? – Billegették szoknyájukat a lányok.                                                                                         − Mindössze egy legény van, aki elénk mer állni? Tán hitvány, gyáva valamennyi? Lányok látására mindnek remeg keze, lába. Talán el se tudnának vélünk jönni a bálba, hajnalig tartó táncos mulatságba? – Az ifjabb felpattant ültéből a lányok elé állt, mint a cövek.                                                                                                    – Engem gyávának senki ne nevezzen. Kiállok én bárki ellen tisztes viadalra. – Ám a lányok előtt állva valamitől megremeget.                                                                                                                                           – A te szemed. – Kinyúlt a karja a közelében mosolygó leány felé.                                                                      – Oly régen hív, csalogat. Álmomban, egy idő óta csak téged látlak. – A lányok összedugták fejük, súgtak, búgtak, mint a dúcon a galambok.                                                                                                                         – Talán ti ott ketten a bokor túlsó oldalán, a földön heverve alszotok? Elénk azért nem léptek, mert lapulásotokat szégyellve pironkodtok. Bizonyára, azért öltözött azon a fertályon a fának virága fehérből rózsaszínbe. – A lányok hangos nevetésére, szavaiknak szurkálására a cserjék túloldalán fejét lehajtva előlépet mind a két legény.                                                                                                                                     – Nem vagyunk mi olyan senkik, kiket gyávának lehet nevezni. Valahogy mégis az első lépést oly nehéz megtenni. – A lányok körbe járták a legényeket, és jól megnézték mindegyiket. A leányok karnyújtásnyira megálltak a legények előtt, és mélyen a szemükbe néztek. A kisebbik fiú előtt pont az a leány állt kinek a karját nyújtotta.                                                                                                                                                      – Tessék bokréta. – mondta és mind a négy leány a csokrát a vele szemben álló felé nyújtotta. − Tűzzétek a süvegetekre! Mindenki lássa, tudja lánynál jártatok, és az nektek virágot adott. – A lányok felnevettek, és összekapaszkodva elfutottak. A többiekkel ott távol a pataknak partján még összesúgtak. Az egyik pillanatban még hangosan kacagtak, a következőben már sehol se voltak.                                                                            – Eljövök érted! – Kiáltotta a lány után felocsúdva a kisebbik testvér.  A virágos réten már egyetlen lány sem volt, mégis valahonnan valaki válaszolt.                                                                                                                – Várok rád. Itt megtalálsz. Apám várából, annak magas tornyából táltos paripádon magaddal vihetsz. − A többi legény is mind fogadkozott.                                                                                                                           – Köszönöm a bokrétát. Amint apámat üdvözöltem a házában, visszafordulok, és érted ide eljövök. Nem fogadkozom, de mifelénk az adott szó kötelez. – Kiáltotta az idősebb, bár nem tudta kinek és hova. Ekkor, szellő futott végig a tájon, a patak vize is fodrozódott, a füvek, fák meghajoltak, az égbolton négy pirosló leányarc megjelent.                                                                                                                                                – Visszavárunk mind a négyötöket. – Feléjük intettek a lányok, és mint a délibáb eltűntek. Ott állt most mind a négy legény árván egymást méregetve.                                                                                                                – Legyetek üdvözölve legények e tájon. Megmernénk rá esküdni benneteket a szemünk még nem látott. – E szavakkal köszöntötték az ikreket a legények, kik többszöri hívásra jöttek csak elő a cserje mögül.                   – Hasonló jókat kívánunk mi is néktek. – Kötötte a szavait az idősebb az előtte szólóéhoz.                                – Nem is láthatott, hisz még csak az imént érkeztünk. E szeglet több részét már bejártuk, most délre tartunk onnan keletre. Az a mi hazánk, ott vár ránk özvegy apánk. – A két legény összecsapta tenyerét, úgy szolt az, mint egy karikás hegye. A lovak, mind a négy fel is kapta a fejét.                                                                                                                                                                       − Délre? Az már csak egy ugratás. Ott nőttünk fel! Ott nevelt ily naggyá minket, árvákat jó anyánk. – Az időseb a két legényt, mint előbb a lányok körbe járta, majd szokása szerint a vállukat úgy derekasan megragadta.                                                                                                                                                           – Na hiszen! Mondjátok! Nem a délen élő özvegyasszony a ti anyátok? – A legények az ikreken azok viselkedésén igen csak csodálkoztak. Azon a tájon, ahonnan jönnek biztos ez a szokás, így hát rájuk hagyták.   – De, biz az! A környék legszebb asszonya. Apánk még legényként innen a csillagszeműek közül hozta. – Az ifjak a dús fűbe heveredtek sok mindenről szót ejtettek. Az ikrek a két legénynek mindent elmondott. Az útjukra miért indultak és azon járva miket kellett megélniük.                                                                                – Ezért igyekszünk hozzátok, a napnak kedvét, egy színes virágot meglelni, apánknak róla hírt vinni. Magunk számára testvérre találni, vagy inkább barátra, élethosszi komaságra, mint a régiségben a hősök. – Mind a négyen egymás vállát, hátát veregették, markaikat keményen összeszorították.                                                  – Anyánk mikor még a libákat terelgettük gyakran mondta jó testvérek vagytok. Ilyenkor nagyot sóhajtott. Fejünket kócolva tovább okított. Tudjátok, az kevés, ha csak testvérek lesztek, ti ennél többek legyetek. Barátok, amely igen nehéz dolog. Azért minden nap mind kettőtöknek tenni kell. Ki-ki annyit-amennyit tud. Nem érdemes, és nem is szabad azt mérlegre rakni. – Mondta az egyik legény miközben az ikrek kezét rázta. A lovaik közben türelmetlenül felnyerítettek.                                                                                                         – Anyánk már biztosan vár. Menjünk hozzá! Induljunk haza. – Mondta a másik, a testvéréhez fordulva.             – A vendéget a háznál, anyánk mindig szívesen látta, étellel, és éjszakára fekvőhellyel, puha ággyal kínálta. – Mind a négyen lóra pattantak, és az özvegyasszony udvarára ugrattak. Ott az a fiai nyakába ugrott, adott nekik kifogyhatatlan ezernyi anyai csókot. A fiai is kedvesen ölelgették, majd a két vendéget illedelmesen elé állították. Azok is kaptak ölelést, százat, nem is tudtak szóhoz jutni, hisz ilyet már rég nem éreztek. Hamarjában az asztalt is tele rakta étellel, itallal.                                                                                                  – Egyetek! Biztos rég volt, mikor így asztalnál ültetek. – Nevető szemével, melynek sarkán gyöngyként könnycsepp ült, mind a négyet biztatta.                                                                                                                – Vegyetek még, van elég! – Biztatta őket, mintha ez is, az is az ő fia lenne. Mielőtt a vetett ágyakat szétszedték, a rajtuk lévő sok párnát szerteszórták az özvegyasszonynak az ikrek mindenről beszámoltak. A szeme, mint egy fénylő csillag az égen úgy felragyogott.                                                                                     – Na, nem bánom, eljöhet hozzám az apátok. Itt engedem, hogy a szemembe nézzen. – Az orcája oly pirossá vált, úgy ragyogott, mint egy szép éret alma. Na, és a szeme… hisz elveszet benne ezer csillag fénye. Ragyogott az, mint azoknak a lányoknak, akik a virágos mezőn táncoltak.                                                         – Feküdjünk, had jöjjön az álmunk. A többit, majd meglátjuk holnap. A hajnal mindig bölcsebb, mikor a nap fel kell. – Hajnalban mikor vöröslőn hasadt az ég alja, mindenki ott volt a pitvar előtt, és köszöntötték a napot, amely szép lassan pirosból fehérbe öltözött. Amint a köszöntést befejezték az özvegyasszony az ikrek elé állott.                                                                                                                                                                       – Induljatok, gyorsan keljetek útra. Biztosan aggodva vár már özvegy apátok. Biz én, innen nem engedlek egyedül el benneteket. Veletek mennek a fiaim. − A legények mind a négyen a nyeregbe pattantak, és az özvegyasszonytól jól megpakolt tarisznyákat kaptak. Így ugrattak át a nyitott kapunak árnyékán és vágtáztak bele a felkelő napba. Kinyargaltak a pusztába, versenyre keltek ott a szabadon száguldó ménessel, és a széllel. A vágtában a felajzott íjukra vesszőt illesztettek. Hosszan tartották célra szarvast üldözve, de azt ki nem lőtték. Mi értelme lett volna, hisz a tarisznyájuk telis tele volt ízletes falattal, omlós hússal, hűsítő itallal. Keletre érkezve az apjuk már a ház előtt várta őket, mellette a vén bölcs álldogált. Örömmel fogadták mind a négyet, frissen főt paprikással ültek vendégséget. Alig várták az új hajnalt, hogy ismét lóra pattanjanak, és mind az öten induljanak, apjuk az özvegyasszonyért, ők meg a lányokért.

Perdülve, fordulva mikor ismét keletre értek magukkal hozva a szépséges asszonyi népet hívtak a házhoz vendégséget. Hogyne hívtak volna, hisz az özvegyember, na meg a négy fiú menyegzőt ült, ahol még az öreg apó is táncra perdült.