Joli és Jóni a szupervárosban

Joli és Jóni a szupervárosban.

Joli és Jóni a házuk melletti réten sétálgatott, közben fogták egymás kezét. Jó idő volt, kellemesen sütött a nap, fütyörésztek a madarak.

Joli egyszer csak talált valamit a földön. – Nézd, Jóni, mit találtam! Vajon, mi lehet ez? – Nem tudom! Nagyon furcsa a kinézete, de fölveszem, és alaposan szemügyre veszem. – Talán nem kellene! – intette óvatosságra Joli. De Jóni nem hallgatott rá és fölvette. Fogta, forgatta a kezében, jól megtapogatta: - olyan, mint egy varázspálca!- kiáltott fel vidáman kacagva. – „Hókuszpókusz, csiribí- csiribá” – mondta meggondolatlanul fennhangon és megütött vele egy különleges követ.

Hát lássatok csodát, hirtelen mindketten egy furcsa világban tértek magukhoz. Elképedve, tátott szájjal néztek körül, de még mindig egymás kezét fogva. „– Mzper x  jelkezz... jelkezz... Mzper x jelkezz... jelentkezz„- csúszott ki önkéntelenül Jóni száján vigyorogva. A pálcát jó mélyen a zsebébe tette, nehogy elveszítse. Ki tudja, mi történik majd most. – Gyere Joli, ha már itt vagyunk, nézzünk körül! – Rendben!- válaszolta az halkan, félszegen. Így is tettek.

A huszonharmadik században jártak. Ez a világ teljesen más volt, mint amit eddig ismertek. A városokat "geopoliszoknak" hívták, köröttük zöld színbe öltözött a környezet. Hogy ez mit jelent?  Hatalmas, égig érő épületek, mint az oszlopok emelkedtek ki a földből. Minden teljesen új, fejlettebb módszerrel épült.

Joli és Jóni alig tett pár lépést, már a természetben sétált a jó levegőn, a fák között, a ligetekben, parkokban. Ráadásul pár perc gyaloglással megérkeztek egy étteremhez, majd egy orvosi rendelőhöz, a közérthez, az óvodához, az iskolához, a színházhoz, a mozihoz, a fodrászhoz, a rendőrséghez és még sorolhatnám.

Képzeljétek! Olyan földalatti gyorsvasutak közlekedtek, amelyek pillanatok alatt elvitték az utasokat a város egyik végéből a másikba. Ki is próbálták, csak úgy, kíváncsiságból. Más jármű nem közlekedett. Nem füstöltek az autók, a motorok, a buszok, a kamionok, nem szennyezte a levegőt egy jármű se. Egy-egy ilyen geopoliszban annyi ember élt, - mint talán a hazánkban, ahol élünk. A lakosok életét folyamatosan követték, figyelték az okos eszközök, chippekkel működő érzékelők. Azonnal jelezték az orvosi központnak, ha betegséget, vagy valamilyen rendellenességet tapasztaltak.

Minden nap- és szélenergiával működött. Mellettük mesterséges szigetek, itt- ott vízen úszó szigetek terültek el. Csodálatos, szinte mesés volt minden. – Vajon álmodjuk ezt az egészet?- tette fel a kérdést Joli. – Nem, dehogy!- felelte Jóni. - Idehozott a varázspálca. – Az épületek, a szigetek legfőképpen újrahasznosított anyagokból épültek. Jóni és Joli elképedten, leesett állal sétálgatott a különleges helyen. A mellette levő "intelligens" városban, a gigászi épületek szomszédságában rengeteg szemet gyönyörködtető növény és fa állt, benne számtalan rovar zsongott, ráadásul úgy pompázott, mint egy óriási botanikus kert.

Ekkor érkeztek meg egy másik "futurisztikus" városhoz, amelyik épp az óceán partján terült el. Itt szintén hatalmas felhőkarcolók, óriási bevásárlóközpontok, ráadásul sportpályák álltak. Az emberek forint helyett "kriptopénzzel" fizettek, ha vásároltak. Minden az okostechnológiára épült. Hogy ez mit jelent? Sofőr nélküli, önvezető autók közlekedtek az utakon, sőt némelyik, már repült is.

A háztetőkön napkollektorok voltak, ezek állították elő a napenergiát. – Nézd Joli, ilyet már nálunk is láttam! – Én is!- felelte hüledezve.

Ekkorra megérkeztek a következő helyre. Ez a "szuperváros" gőzerővel épült. Némelyiket "polikarbonát" tető fedte. Benne a valódi napsütés hatását lehetett érezni. – Nézd Joli! – Ilyesmit már láttunk.- mutatott rá. – Igazad van! A ligetben találtunk többet is az ilyen kupolából. Presszók lehettek, ettek-ittak bent az emberek. – Észrevetted Jóni, hogy amióta itt sétálgatunk egy fia szemetet se láttunk? – Tényleg! Én se láttam. Bezzeg nálunk!–

Ebben a városban az épületek tetejét sajátos formájú kupola fedte. -Milyen különleges! – mondta megdöbbenve Joli. – Valóban az!- válaszolta ámuldozva Jóni. – Tudod, hogy mi jutott az eszembe? – Nem!- Emlékszel, amikor a "Magyar Zene Házában" voltunk?  – Emlékszem! – Az is hasonló volt a látottakhoz! – mondta Joli. – Igen! Nekem nagyon tetszett, nagyon bejött!- mosolyodott el Jóni. – Nekem is! Főleg a "hangdóm", a "hangdimenziók"- lelkesedett Joli. - Nagyon különleges volt- Szerintem is az volt! Babzsákfoteleken ültünk, a hangosbemondóban elmondták, hogy mit fogunk látni és hallani. Ezután kivetítették a plafonra, körös- körül. Az az áttetsző, alaktalan zenei üvegépítmény is hasonló és ott is körötte van a liget, a friss, jó levegő- felelte lelkendezve Jóni – Valóban! Hogy milyen igazad van!  De nem kellene már visszatérnünk? Nagyon elfáradtam ettől a rengeteg furcsaságtól, újdonságtól. – Akárcsak én! De hogy jutunk haza? – Próbáld meg a varázspálcával elmondani a varázsigét. – Jó, rendben! –

„Hókuszpókusz, csiribí- csiribá” – mondta fennhangon Jóni és megütött vele egy különleges követ. Hát lássatok csodát, hirtelen mindketten ugyanott voltak, mint annak előtte. – Ez igazán érdekes volt! – Anya, édesanya! – képzeld hol voltunk, mit láttunk az előbb! – szaladt hozzá lélekszakadva Joli. – Hol voltatok, drága kincsem? – nézett rá érdeklődve. Ekkor ért oda Jóni is. Joli belekezdett a mesélésbe, édesanyja kíváncsian figyelte. –

Ahogy a házuk melletti réten sétáltunk egymás kezét fogva, egyszer csak találtam valamit a földön. – Nézd, Jóni, mit találtam! Vajon, mi lehet ez? – Nem tudom, nagyon furcsa a kinézete, de fölveszem, és alaposan szemügyre veszem. – Talán nem kellene! – intette óvatosságra Joli. De Jóni nem hallgatott rá és fölvette. Forgatta a kezében, jól megtapogatta: - olyan, mint egy varázspálca!- kiáltotta vidáman kacagva. – „Hókuszpókusz, csiribí- csiribá” – mondta meggondolatlanul fennhangon és megütött vele egy különleges követ...-  Joli csak mesélt és mesélt, édesanyja egyszer sem szakította félbe.

Így történt. Ha nem hiszed, járj utána!

A hét testvér története című mesém folytatása....