Bolondos kiskecske

Bolondos kiskecske.

Volt egyszer egy kiskecske, aki igen bolondos volt. Hogy miért? Hát elmesélem.

Élt egyszer egy kiskecske valahol a Duna- Tisza közén. Kedves, aranyos, hálás és játékos természetű volt. Szerette is őt mindenki, aki ismerte, hisz mindig megnevettette őket valamivel. Ezért elnevezték Bolondos kiskecskének. Hogy mivel nevettette meg? Hát az egyiket elmesélem. Az egyik nap a bolondos kiskecske békésen legelt a réten. Nem volt válogatós. Bármi, ami az útjába került, mindent megevett. Lelegelte a pitypang virágot, nagyon ízlett neki, a kamillavirágot, az is nagyon ízlett neki. Legelt és csak legelt kényelmesen egész nap.

Odaérkezett a fekete borshoz. Megszimatolta. Egyszer csak: - hapci- hapci- hapci kezdte el a tüsszögést. Annyira tüsszögött: - hapci- hapci- hapci, hogy alig bírta abbahagyni. De aztán nagy nehezen mégiscsak elmúlt. Legelt tovább zavartalanul. Egyszer csak az egérárpához ért, ami elkezdte az orrát csiklandozni.- Hihihi, hehehe, hahaha, kacagott, ahogy csiklandozta a toklász. Már fájt a hasa, háta, négy lába, feje, füle, farka a csiklandozástól, de egyszerűen nem bírta abbahagyni a nevetést. - Hihihi, hehehe, hahaha, kacagott egy jó ideig. De aztán nagy nehezen mégiscsak elmúlt. Legelt tovább háborítatlanul. Aztán ahogy elgondolkodva, békésen legelt, a szarva beleakadt a kis mandulafa ágai közé. - Meee- meeee- meee kiabálta. De nem volt a közelben senki, hogy segítsen. Próbálta kihúzni a szarvacskáját. Húzta- húzta, közben jó hangosan mekegett:- meee- meeee- meee kiabálta. Egyszer csak sikerült. Ám a nagy lendülettől gurulni kezdett hátra, lefelé a lejtőn. Gurult és csak gurult, mígnem belegurult egy patakba. A patakban víz volt, abban pedig növények és halacskák. Nagy nehezen talpra állt, szájában egy domolykóval. – Fúj!- mondta és gyorsan kiköpte. - Meee- meeee- meee- mekegte. Kikászálódott a vízből és elindult hazafelé, mert közben erősen ment lefelé a nap is az égről. Természetesen legelt továbbra is. Közben ment és ment előre, amerre nézett az orra. Nem is nézett hátra. Legelt és legelt pitypang virágot, nagyon ízlett neki, a kamillavirágot, az is nagyon ízlett neki. A fekete borsot messzire elkerülte, ahogy az egérárpát is, a toklászával együtt, ami bizony egyébként veszélyes. Tömte a bendőjét gyommal, gyümölccsel, takarmányrépával, szalmával, amit éppen talált útközben. Gondolta közel van már az akol, baj már biztosan nem fog vele történni. – Ma elég peches napom volt!- gondolta. A közelben gyerekek labdáztak egy régi piros pöttyös labdával. Hát nem az egyik szarvacskájára dobták véletlenül? Ahogy a labda belefúródott a bolondos kiskecske szarvára, egy nagyot durrant. A bolondos kiskecske megijedt: - meee- meee- meee, kapta nyaka közé a lábait és megiramodott. Nem nézte, hogy merre, csak futott, futott, szerencsére pont az akol felé. A gyerekek meg sikítozva utána. Ettől még jobban megijedt a bolondos kiskecske. Futott, futott egyre jobban. Meglátta ezt a gazda. Megfogta a bolondos kiskecskét, megsimogatta, megcirógatta és levette a szarvacskájáról a kidurrant piros labdát. Odaadta a gyerekeknek, akik épp akkor értek oda.

Hát az a labda már semmire se volt jó, de azért megköszönték és elmentek. A gazda pedig beterelte a bolondos kiskecskét az akolba. Gondozta, gondoskodott róla továbbra is.

Így volt, mese volt, talán igaz se volt!

Forrás: https://elizabethsuzanne.5mp.eu/