Ugribugri, a kisbárány

Ugribugri, a kisbárány.

Ugribugri, a kisbárány a juhcsalád legfiatalabb és legjámborabb tagja volt. Tavasszal jött a világra. Gyorsan nőtt, fejlődött. Egész nap ott ugrabugrált az anyukája mellett a legelőn. Lehet, hogy rugók voltak a lábaiban? Amikor elfáradt lepihent az édesanyja mellé. Nagyon aranyos volt. 

Amikor meglátott, kíváncsian pattant, szökkent oda hozzám, és megengedte, hogy megsimogassam. Olyan bájos volt, és úgy dobogott a szívem! – beee- beee- bégetett. Hatalmas szemeivel szelíden nézett rám.

Kunkorka gyapjúját ahogy cirógattam, az jutott az eszembe, hogy pont olyan, mint az egyik plüssállatom. Aztán gondolt egyet, visszaszökellt az anyukájához, és én is hazamentem.

A kisbárány nagyon kíváncsi volt, mindig új helyeket akart felfedezni, de anyukája azt mondta neki:

– Ne menj messzire! A világ tele van veszélyekkel!

De ő a szíve mélyén tudta, hogy a világ nemcsak veszélyes, hanem egyben varázslatos és szépséges is. Egy nap elhatározta, hogy felfedezi az erdő szélét. Ahogy elindult, egy apró sündisznóra bukkant, aki egy bokor ágába gabalyodott bele. – Segítség! – kiáltotta a süni félelmében.

A kisbárány nem habozott, nem töprengett, óvatosan odahajolt, és segített neki.

– Köszönöm, kisbárány! Nagyon jólelkű és bátor vagy. – mondta az apró sündisznó, majd elsietett.

 A kisbárány még maradt egy ideig. Megcsodálta az aranysárga kankalint, amely kellemes illatot árasztott. Gyönyörködött az aprócska lila ibolyákban, mely szőnyegként terült el a földön. Magával ragadó volt az aromája.

Ugribugri vidáman baktatott vissza a legelőre, és büszkén mesélte el a történetét. Édesanyja ámulva hallgatta, és nagyon büszke volt kicsinyére.

Néha érdemes bátran felfedezni a világot, hiszen a legnagyobb csodák ott várnak ránk. Attól a kezdve a kisbárány már nemcsak kíváncsi, hanem a nyáj legbátrabb báránya is volt.