Karácsony az erdőn

Karácsony az erdőn.

Elviszem a tejet Juliskának, meg a Bognárékhoz is beugrom vele, azután karácsonyozhatunk
– mondta az apja.
Neki azonnal lelkiismeret-furdalása támadt. Hiszen hogyan is kezdődhetne jól a karácsony, ha
a fájós derekú apjának kell kihordania állandó vevőiknek a friss tejet, és még az utolsó
pillanatban is dolgozna, amikor már minden családban a szentestére készülődnek. Az ötvenes
éveit taposó apja ráadásul egy hete, a tűzifa aprításakor, megrándította a derekát. Örülni kell
annak is, hogy nem dőlt ágynak. Még a végén rosszabbul lesz. Odavan az ünnep öröme, ha
beteg van a háznál.
Majd ő. Majd elmegy ő a két kannával. Nem olyan nehezek azok, megbirkózik velük. Egy
tizenkét éves gyereknek ez meg se kottyan. Jók még a rugók az ő lábában, egy óra alatt
megjárja az oda-vissza három kilométernyi utat, ami tanyájukat a falutól elválasztja.
Apja kicsit ellenkezett, az anyja azonban nem bánta. Csupán a lelkére kötötte, igyekezzen
haza, mert nagyon feketedik az ég, lehűlt a levegő is, talán mégiscsak fehér lesz a
karácsonyuk.
A kabátját az ajtóban gombolta be, és a csizmában is igazgatni kellett a lábát, annyira sietve
indult el otthonról. Jól kilépett, mégis, mire elérte a falu határát, szálingózni kezdett a hó.
A két családhoz beadta a kannákat, a kabátja alá bedugta az ajándékba kapott bejglit, és
szaporázni kezdte a lépteit. Félúton járt, amikor kitört a hóvihar. Percek alatt fergeteggé vált,
a nem sokkal előtte még csendesen szitáló hó. Süvített a szél, lökdöste, rángatta őt is, és a
szakadó hóesésben már látni sem lehetett. Legalábbis, az utat nem, ami a tanyájukhoz
vezetett. A kiserdő kezdeténél a jelzőfát sem találta meg, ahol le kellett volna térnie, mivel ott
átvágva volt a legrövidebb az út a házuk felé.
Csak belehajolt a szélbe, és próbált előre haladni, de mintha valami folyton visszalökte volna.
Egyre hidegebb lett, és már a lába is nagyon fázott a kiscsizmában. Pedig az apja kapcáját
tekerte rá, mégiscsak decembert írtak, várható volt, hogy bármelyik nap beköszönt az igazi
tél.
Hát most itt volt. Váratlanul szakadt le az ég, és olyan intenzitással esett, hogy már lépni is
alig tudott, az egyre vastagodó hótakaróban. Megállt, és váratlanul az erdő közepén találta
magát. Hogy mikor tért le az útról, észre sem vette. Hogy is vehette volna, hiszen az orráig
sem látott.
Kis idő múlva újra elindult, maga sem tudta, merre, csak hagyta, hogy vigye előre a lába.
Vastag fatörzseket tapogatott ki maga körül. Az egyikben megkapaszkodva igyekezett kifújni
magát. Még az is lehet, a kimerültségtől elbóbiskolt, és amikor újra körülnézett, már jóval
sötétebb volt, leszállt a korai este. A tanácstalanságtól és kétségbeeséstől csak most jutott
eszébe: otthon bizonyára nagyon aggódnak érte, és vajon milyen lesz nélküle a karácsonyuk?!
Kis idő múlva, elállt a szél. Mintha elfáradt volna a kitartó fújásban, hát abbahagyta, és bebújt
egy sziklahasadékba, hogy erőt gyűjtsön a másnapi tomboláshoz. A hó is egyre csendesebben
esett. Hófehér nyugalom telepedett a tájra. Amikor rövid pihentetés után, megint kinyitotta a
szemét, egy hegynyi valamit látott tornyosulni maga előtt. Jobban megnézve, egy hatalmas
fenyő állta útját. Úgy magasodott ki a fák rengetegéből, mint templomtorony a kis falusi
házak közül.

Ez csak a sokat emlegetett mamutfenyő lehet – gondolta. Hallott róla, hogy van az erdejükben
egy ilyen óriásfa, de még sohasem látta. Nagyon mélyen be kellett ahhoz menni az erdőbe,
hogy valaki összetalálkozzon a fák nagy öregével. Megint eszébe jutott az ő karácsonyfájuk.
Már biztosan fel van ékítve. Az anyja azonnal hozzákezdhetett a fa díszítéséhez, mihelyt ő
kitette a lábát otthonról. Ezzel is meglepetést akartak neki szerezni, ha már olyan tisztességgel
felvállalta apja helyett a tejkihordást.
Aztán újra ránézett az előtte terpeszkedő hatalmas faóriásra. Milyen méltóságteljes, és milyen
dunyha vastagságú, hófehér palást borítja földig érő ágait. Mint valami sátor, akár meg is
éjszakázhat alatta. Elfedi az, megvédi az erdő minden veszélyétől.
Közben kitisztult az ég, s csillagok milliárdjai gyújtották meg kis lámpásaikat.
A hókristályok csillagszóróként sziporkáztak a nagy fenyő ágain. Aztán a fa csúcsán
megjelent a ragyogó hold, és az ezüst sarló megkoronázta az amúgy is fényárban tündöklő fát.
Ez lehet az erdő karácsonyfája – gondolta. Így karácsonyozik az erdő, és én most
vendégségben vagyok nála. És még bejglim is van – jutott eszébe. Csak a szerettei
hiányoztak. Hogy ők nem lehettek részesei ennek a látványnak, nem gyönyörködhettek vele
együtt az óriás karácsonyfa szépségében.
A bejgli csillapította az éhségét, a nagy fa lenyúló ágai pedig olyan óvón fonták körül, hogy a
félelme apránként elszállt. Hiába volt egyedül az erdőben, mégsem érezte magányosnak
magát.
Aztán váratlanul elnyomta a fáradtság. De mielőtt leszállt szemére az álom, arra gondolt, jó,
hogy az óriásfenyő alatt talált menedéket. Ezt a helyet megjelölte a nagy fa, az őt keresők
bizonyára ide is eltalálnak majd, itt is keresni fogják. A legalkalmasabb hely tájékozódási
pontnak.
Épp csak világosodott, amikor kurjongatás, hangos kiáltások zaja törte meg az erdő csendjét.
Őt keresték, és meg is találták.
Még csak náthás sem lett. Hála a vastag bélelt kabátjának, a prémes kiscsizmának, a
bejglinek, de főként a nagy óriásfenyőnek, ami megóvta, egyben vendégül látta őt az erdő
karácsonyán.