Mindenki karácsonyfája

Mindenki karácsonyfája.

Sok hó hullott. Nem is gondolták, hogy ennyi hó eshet ezen a télen. A kopott, néhol
cseréphiányos háztetőket egyformává tette a tél, fehér hópaplan borította mindegyiket.
Közeledett a karácsony, az év egyik legszebb ünnepe.
A kis alföldi faluban, a szegénység ellenére, az emberek valahogy megéltek, de karácsonyfára
senkinek nem tellett. Hogy is kerülhetett volna a házakhoz fenyő, hiszen az alföldön nem
üdült meg más fa, csupán a futóhomok feltartóztatására telepített akác.
Hát, ez a karácsony is fenyő nélkül múlik majd el – gondolták a helybéliek.
Mindegyiknek megvolt a saját baja, a feladata, munkája, téli tüzelőt gyűjteni, fát aprítani,
havat lapátolni, s még sok ezer egyéb gond, de senki nem gondolt arra, utána kellene járni egy
fenyőnek, hogy attól legyen teljesebb a falubéliek karácsonya.
Egyedül Bálint tehette meg, hogy ennek utánagondol. Neki nem volt családja, aki hiányolta
volna, ha eltűnik néhány napra, egyedül élt, mégis, átérezte a közösség gondját. Mit ér a
karácsony fenyőfa nélkül? Elhatározta hát, hogy addig megy, és nem nyugszik, míg egy
karácsonyfát nem talál az ő kis falujának.
Befogta hát girhes lovát, szekérre ült, s egy héttel karácsony előtt, elindult a hegyek irányába.
Először a Mátrába ment, s meg is állt az első, jómódúnak tűnő faluban.
Az elöljáróhoz irányították. Előadta, hogy dolgozni szeretne, bármilyen munkát elvállal,
amiért pénzt kap, és azon fenyőfát vehet a falujának.
A falu első embere azonban elhárította az ajánlkozását, mondván, náluk mindenki dolgozik,
azért élnek olyan jól. Nincs fölösleges, el nem végzett munka, ezért dolgos kéz sem kell,
elvégeznek ők maguk mindent. Az ő erdejükből Bálint csakis pénzért kaphat fenyőt, ha pedig
pénze nincs, akkor üzlet sincs.
Bálint tovább ment a szekerével, egészen a Bükk hegységig.
Ott szegényebb falvakat talált, ezért úgy gondolta, talán elkél két dolgos kéz. A falu elöljárója
azonban itt is kitért az ajánlkozása elől. Nálunk munka ugyan akad – mondta -, de mivel mi is
szegények vagyunk, nem adhatunk csip-csup munkáért pénzt. Alaposan meg kell dolgoznod
érte. Ha az év végéig itt dolgozol, kereshetsz annyit, amiért eladhatunk neked egy szép szál
fenyőfát.
Bálint azonban nem maradhatott az év végéig, akkor ugyanis odalett volna a falujában a
karácsony. Hiszen mi is ér a karácsony fenyő nélkül?
Hát ismét szekérre ült, s meg se állt a Zempléni hegységig. Itt az övéhez hasonló, nagyon
szegény falvakat talált. Nem is gondolt a pénzkeresésre, mivel látta, ott még a helybélieknek
se jut munka, s ezért valószínűleg fizetni se tudnának neki.
Mivel közben ráalkonyodott, megállt szekerével a falu végén, s bekopogott egy omló falú,
roskadozó házba, hátha ott szállást talál. Öregasszony nyitott ajtót, betessékelte, s látván
fáradt, sejtvén éhes, ott marasztalta vacsorára.

Az anyó ciberelevest főzött, abból kínálta Bálintot, aki meghatódva a szívességtől,
felajánlotta, a magával hozott szalonnával megzsírozhatják azt a sovány ciberét. Attól talán
ízletesebb lesz.
Vacsora után az anyó az istállóba küldte Bálintot, hogy ott elalhat, odabenn a házban ugyanis
hideg van, nincs elég tűzifa, hogy fűtsön, csak az apró, szél által letört gallyakat használja
tűzrevalónak, ami az elszáradt gyümölcsfáiról lepotyog.
Bálint, mivel fáradt volt, gyorsan álomba szenderült, de hajnalodván a kakas kukorékolása
felébresztette. Kiment az udvarra, s nyomban meglátta, a kert valóban tele van elszáradt
gyümölcsfákkal, ami éppen jó lenne téli tüzelőnek.
Nosza, neki is látott, s fejszéjével sorban kivágta a száraz gyümölcsfák tönkjeit. Azután
behordta az udvarra, majd darabolni kezdte. Ekkor jött elő anyó a házból, aki nem akarta
korábban ébreszteni Bálintot, hadd pihenje ki magát. Épp az előző estéről marad ciberével
akarta kínálni, amikor meglátta, micsoda nagy munkát végzett Bálint.
Hálás vagyok érte, köszönöm, de én ezért nem tudlak megfizetni – mondta a néne.
Nem is kell – felelte Bálint. Én ezt a közelgő karácsony tiszteletére, és örömmel tettem. Aki
velem ilyen szívélyes volt, annak a javára én is cselekedhetek egy kis jót.
Most azonban anyón volt a sor.
Bálint – kezdte-, miért is indultál te el, így karácsony előtt pár nappal a faludból? Ugye
karácsonyfát akartál vásárolni, a munkád fejében kapott pénzért – ha jól tudom.
Pénzem nincs, ahogy már mondtam. De menj csak el a kertem végéig, ott, ahol a bozót
magasan benőtte a kilátást, már közel a rét, a patak, s ha van erőd és elszántságod áttörni a
bozóton, találsz ott egy fát.
Fenyő az, egy elfeledett kis fa, még az ifjú koromból. Talán madár ejtette ki csőréből egy
toboz magját, úgy telepedett meg az a kis jövevény. Az évek során aztán egyre csak nyúlt,
mostanra már egész sudár fácskává nőtte ki magát. Ásd ki gyökerestől, tedd a szekeredre, s
vidd magaddal a faludba. Ha elülteted, lesz nektek ezentúl minden karácsonykor egy szép
fenyőfátok.
Bálint hálálkodott, megköszönte, s a kiásott kis fenyőt szekerén magával vitte a falujába.
Ott elültették a Fő téren, körbeállták, megcsodálták, feldíszítették, ki-ki azzal, amit adni
tudott.
Volt, ki piros almát, mások diót, megint mások pattogatott kukoricát hoztak, némelyek meg a
Kincses kalendáriumból kivágott papírfigurával kívánták díszíteni a „mindenki
karácsonyfáját”.
Azután hazamentek, otthon is megülték a karácsonyt, s közben mindnyájan arra gondoltak,
hogy odakünn, a Fő téren áll egy szép, sudár fenyőfa, ami az övék, és egyben minden
falubélié.
S közben érezték, hogy ez a kis fa, a „mindenki karácsonyfája”, elhozta számukra az áldott
karácsony békéjét.