Két Befőtt Között - A nagy mézrablás

Két Befőtt Között - A nagy mézrablás.

Van valahol egy nagy ház. Abban a házban van egy lakás. A lakásban egy spájz. A spájzban pedig egy polc. Ez a polc éppen annyira van alacsonyan, hogy az Otthoniak közül senkinek se legyen sem szem előtt, sem pedig karnyújtásnyira. És éppen olyan dolgok vannak rajta, amit senki sem keres soha. Például két üveg befőtt, amit senki sem akar megenni. Ezen a polcon él Zsizsi, Mézbocs és Aranymazsi.

Zsizsi egy zsizsik, ez talán nem szorul magyarázatra. Vagy talán mégis.

- Ha többen lennék, Zsizsik lenne a nevem. De nem vagyok többen, csak egyedül. Ezért vagyok Zsizsi.

Mézbocsnak mindig is egészen konkrét elképzelése volt róla, hogy mi a gond a maciméz kifejezéssel.

- Nem maciból van a méz, hanem mézből a maci, már bocs! - hangoztatta.

Aranymazsi pedig... nos ő egy aranymazsola, akinek megingathatatlan bizonyítékai vannak azügyben, hogy nemesi származású.

- Először is, egy részem egészen biztosan aranyból van. Különben nem hívnának arany mazsolának. Az arany pedig nemes. Másrészt - és ez talán a legfontosabb bizonyíték mind közül - van egy visszatérő álmom, amiben mindenki Tündérmazsolahercegnőnek szólít. Egyértelműen a múltam próbál felszínre törni.

Az igazság persze az, hogy Aranymazsi egy zacskónyi arany mazsola közül származik, a mazsolák pedig egy szőlőtőkéről, ami pedig valamelyik messzi kontinensen áll. A zacskó kiszakadt, Aranymazsi kigurult belőle, pattogott egy darabig ide-oda a polcok között, míg végül az elfeledett polcon landolt.

Mézbocsot az egyik Otthoni hitte egyszer játékmackónak, és emelte le egy magasabban lévő tartóból, de amikor észrevette, hogy ragad tőle a keze, sebtében eldobta, a medve pedig egyenesen az elfeledett polcra esett.

Zsizsi sokáig kereste a megfelelő otthont. Megannyi házban, lakásban, de még palotában is megfordult. A magához hasonló, folyton korgó gyomorú rovarkáknak azonban csak kevesen örülnek, így Zsizsi számtalanszor kényszerült költözködni. Mígnem rátalált az elfeledett polcra a kettőpernyolcas lakás ajtaja mögött. Itt, a két befőtt között senki sem talált rá, ő viszont igazi barátokra lelt.

- Innen már soha többet nem megyek el. - sóhajtott Zsizsi egy zacskó szárazbabnak támaszkodva.

- Meg se próbáld! - vágta rá Aranymazsi, miközben a betűtésztával tömött párnáját pofozgatta. - Mióta itt vagy, itt mindig történik valami. Érzem az összefüggést. Csak még nem tudom, mi az. - morfondírozott.

- Tényleg kár lenne érted. Te vagy az egyetlen, aki nyom nélkül el tudja takarítani a mézfoltjaimat. - dörmögte Mézbocs.

Ismeritek ugye, azt a jelenséget, amikor nem használtok alátétet, ezért nagyon figyeltek, hogy a bögréből a tej, vagy a tea egy cseppje se szivárogjon valahogyan a bögre aljára, és hagyjon nyomot az asztalon? De végül minden igyekezetetek ellenére, valamilyen rejtélyes módon egy óriási kör alakú folt néz vissza rátok, amikor felemelitek a bögrét? Mézbocs pont így él. Tutira nem szivárog belőle sehol a méz, és mégis ragacsos csíkot húz maga után, bármerre csoszog. Érthetetlen. Szerencsére, mióta Zsizsi beköltözött, végre van valaki, aki feltakarítja a méznyomokat, amik elvezethetnék az Otthoniakat az elfeledett polchoz.

- Na igen! Szívesen teszem, mert finom. - vonta meg a vállát Zsizsi, majd behunyta a szemét, és boldog mosolyra húzta a száját. - Emlékeztek arra a napra, amikor autodidakta módon megtanultam repülni? - kérdezte.

- Úgy érted, amikor megcsúsztál a polc szélén, és esés közben rájöttél, hogy vannak szárnyaid? - kérdezte Mézbocs.

- Igen, igen. Hihetetlen, mire képes egy kis adrenalin. És hogy milyen jó így lefekvés előtt nosztalgiázni veletek egy kicsit. De most már aludjunk. Jó éjszakát! - zárta rövidre a beszélgetést Zsizsi, majd a fal felé fordult és húzni kezdte a lóbőrt. Aranymazsi és Mézbocs pedig végül ugyanígy tettek.

Az éjszakák általában nyugodalmasan teltek az elfeledett polcon. Éjjeli fény gyanánt egy kis holdfény pislákolt be a spájz lichthófra nyíló, rozoga ablakán, a sarokba beállított mini hűtőláda zúgása pedig andalító altatódalul szolgált mindenki számára. Vagyis csak majdnem mindenki számára. Mézbocsot ezen az éjjelen valamilyen rémálom gyötörte, és jobbra-balra forgolódott az alvóhelyéül szolgáló, pukkasztós fóliával bélelt dobozkában. Végül addig-addig billegett ide-oda, míg egyszer csak lefordult az ágyáról, és le nem gurult a polcról is. Esés közben persze felébredt, de már nem tudott megkapaszkodni, és a mélybe zuhant.

Nos, annyi biztos, hogy az adrenalin nem ad mindenkinek szárnyakat, ebben most már Mézbocs is biztos volt. Normál esetben viszonylag könnyen vissza tudott volna evickélni az elfeledett polcra, ezúttal azonban az esés következtében lepattant a sapkája, szabad utat engedve ezzel a mézfolyamnak, ami a padlóhoz ragasztotta Mézbocsot.

- Hahó! Zsizsi! Aranymazsi! Hahó! Hallotok? - kiabálta.

A két barát azonban olyan mélyen aludt, hogy nem hallották meg a medve kiáltását. Ahogyan senki sem a spájzban, merthogy Mézbocs egyáltalán nem volt jó a hangos kiabálásban, hiába hitte másként. Két kecskedarázs azonban kiszagolta a földre csorgott méz illatát, és rögtön a medve köré gyűlt.

- Zümmm... méz! Milyen régen ettünk ilyesmit. - zümmögte az egyikük.

- Végre valaki összetört egy üveg mézet! - dörzsölte össze a lábait a másik. - Sosem fogom megérteni, hogyan nyílnak azok a kupakok. Most akkor jobbról balra tekerem, vagy balról jobbra? És nekem balra vagy az üvegnek?

- Pedig nem olyan nehéz. - brummogta Mézbocs a szemeit forgatva. - De ez most nem fontos. Tudnátok esetleg segíteni? Fel kellene jutnom a 3. polcra, mielőtt reggel meglátnak itt az Otthoniak.

- Nahát, ez a méz beszél! Megehetjük a mézet? - zümmögte a darázs.

- Azt hiszem, pont ez lesz a módja annak, hogy kiszabadítsatok. Szóval, igen! - dörmögte egykedvűen Mézbocs.

A kecskedarazsak seperc alatt eltüntették a kicsorgott mézet, kiszabadítva ezzel Mézbocsot, aki gyorsan vissza is mászott az elfeledett polcra, még éppen azelőtt, hogy a kisebbik Otthoniak közül valaki berontott volna a spájzba egy doboz gyümölcsléért. Erre az elfeledett polc minden lakója felébredt.

- Nahát, Mézbocs! Olyan... másként festesz! De nem tudnám megmondani, mi sántít. - vakarta a fejét Aranymazsi.

- Tényleg nem? Segítek, nem a lábammal van gond! - szúrta oda Mézbocs, majd jelentőségteljesen körbefordult.

- Te jó ég, de hát te átlátszol! - ijedt meg Zsizsi. - Kifakult a méz?

- Nem kifakult, hanem kiborult! Míg ti édesdeden aludtatok, én kiborultam, teljesen! Azóta pedig még legalább kétszer! - sopánkodott Mézbocs. - Mi lesz így velem? Olyan üresnek érzem magam. Ha nincs méz, nincs Mézbocs. Legyek mostantól csak Bocs?

- Akkor már inkább "Párdon", az olyan érdekes szó! - pattant ki az ötlet Aranymazsi fejéből.

- Ahh... végem van. - temette az arcát a mancsaiba Mézbocs.

- Mi lenne, ha töltenénk beléd a mézből az ötödik polcról? Amelyik a befőttesüvegben van! - ajánlotta Zsizsi. - Láttam itt két kecskedarazsat, megkérem őket, hogy segítsenek az áttöltésben. Az én lábaim biztosan összeragadnának ilyen sok méztől.

- Tudod, hogyan nyílik az üveg? Mert abban biztosan nem tudnak segíteni! - mormogta Mézbocs, de addigra Zsizsi már rég a kecskedarazsakkal üzletelt.

- Várj, várj, várj, menjünk ennek neki még egyszer, csak hogy értsem! - zümmögte az egyik darázs pár perc múlva. - Te kinyitod az üveget neked jobbról balra tekerve. Ez eddig oké. De mi mért ne együk meg belőle az összes mézet? Miért töltenénk bele a felét a medve alakú műanyagflakonodba?

- Hát, hogy újra ő lehessen Mézbocs! - vágta rá Zsizsi. - És azért, mert csak én segíthetek nektek kijutni innen! Gondolom, valamilyen gyümölcsön utazva kerültetek be ide. De kijutni már nem olyan egyszerű ám!

- Ott egy ablak! - Nevetett fel a kecskedarázs. - Szerintem megoldjuk! - hahotázott tovább.

- Még az Otthoniak sem tudják kinyitni. Már vagy három éve. - vágott vissza Zsizsi. - Kedves barátom, Aranymazsi itt, viszont pontosan tudja, hol kell nekipattanni, hogy résnyire kinyíljon. - tolta maga elé Aranymazsit Zsizsi.

- Bizony! És azt is tudjuk ám, hogy hol van a darázsírtó! És... és azt is, hogy hogyan nyílik! - blöffölte hirtelen ötlettől vezérelve a kis mazsola.

- Csak azt ne! Inkább legyen, csináljuk! - vágták rá erre a darazsak mérgesen.

Zsizsi, Aranymazsi, Mézbocs és a darazsak tehát felmásztak az ötödik polcra. Zsizsi szempillantás alatt kinyitotta az üveget, a darazsak pedig már majdnem nekiálltak a méz áthordásának, amikor Mézbocs felkiáltott.

- Várjatok! Milyen méz ez? Akác vagy hárs?

- Mondd meg neki te. - bökdöste Zsizsi oldalát Aranymazsi.

- Öhm... vegyes virág... - motyogta Zsizsi.

- Uhh. - kapott a fejéhez Mézbocs. - Na mindegy. Minden méz jobb, mint a semmilyen.

Azzal a kecskedarazsak nekikezdtek a munkának, és egyhamar be is fejezték Mézbocs feltöltését, majd sebtében feldézsmálták a megmaradt mézet az üvegből.

Zsizsi ezután jól a helyére csavarta a sapkául szolgáló piros kupakot barátja fején, Aranymazsi pedig nekigurulásból nekipattant a rozoga ablak jobb felső csücskének, és gyorsan kitessékelte az így keletkezett résen az ideiglenes segítőiket.

- Jobban vagy, Mézbocs? - kérdezte visszatérve az elfeledett polcra barátjától Aranymazsi.

- Olyan... vegyesen. De legalább már nem vagyok kiborulva. - nevetett fel a medve, és a nagy kacagáshoz mindannyian csatlakoztak.

Forrás: https://www.mesenektek.hu/l/a-nagy-mezrablas/