Két mese egy kastélyról II. (2)

Két mese egy kastélyról II. (2).

Két mese egy kastélyról II.

A soktornyú kastély

(1.mese)

     Hol volt, hol nem volt… volt egyszer egy rózsaszín kastély. Karcsú tornyai az egekbe nyúltak, rajtuk zászlók lengedeztek. A tornyok ablakaiban pedig királylányok voltak, onnan nézelődtek, és fésülték hosszú, selymes hajukat.

     A soktornyú kastély ura egy hatalmas király volt, aki nagyon szerette a gyermekeit. A soktornyú, rózsaszín kastély, régen nem is volt soktornyú és rózsaszín. Az évek során vált azzá, mert valahányszor született egy gyermeke a királynak, mindannyiszor építtetett a kastélyhoz még egy tornyot. S régen nem is volt rózsaszín, hanem szürke. De a királynak lányai születtek, s így a király rózsaszínűre festette az egész kastélyt.

     Nyolc királylány született az évek során. Így az évek múltával nyolc kisebb-nagyobb torony magasodott a kastély falai fölött.

     A királyné hímezni, varrni, énekelni, festeni és főzni tanította a lányait. Csupa olyan dologra, ami egy lány javára válik.

     De a király nagyon szomorú volt, hogy nem született egy fia sem. Nagyon szerette a lányait, de bánta, hogy fia egy sincs. Ezért megpróbálta úgy nevelni a lányait, mintha fiúk lettek volna. Lovagolni, vívni, íjazni tanította őket, minden szabad idejében. Emellett a legjobb mesterek tanították a lányokat.

     De a királyné ezt bizony nem nézte jó szemmel. Ő azt szerette volna, ha a lányok törékeny, nőies szépségek lettek volna, akik csak lányos dolgokkal foglalkoznak.

     Az évek során a király és a királyné sokat veszekedtek ezen, pedig amúgy nagyon szerették egymást.

     A király védte a maga igazát. Azt mondta, hogy így legalább a lányok minden helyzetben meg tudják magukat védeni. A királyné is védte a maga igazát. Azt mondta, hogy a lányoknak majd a saját kastélyukat kell vezetni, ahhoz kell érteniük, meg a gyerekneveléshez, nem pedig a csatározáshoz.

     A lányok meg csak sóhajtoztak, mert egyaránt szerettek hímezni, varrni, énekelni, festeni, főzni, de lovagolni, vívni, íjazni és verekedni úgyszintén.

     Így megpróbáltak megfelelni mindkét szülőjük elvárásainak. Így teltek a napok a rózsaszín, soktornyú kastélyban.

     A legkisebb királylány volt a király kedvence. Lehet, hogy azért, mert ő volt a legkisebb, de az is lehet, hogy azért, mert a legnagyobb tehetsége volt a víváshoz és az íjászathoz, és már a lovaglásban is jeleskedett.

     A kis királylány – aki tizenhárom éves volt – a női munkákban is jeleskedett, szerette is az édesanyja emiatt. De a kislány legeslegjobban az édesapját szerette, mert ő mindennap mesélt neki kiskorától fogva. Még mostanság is, csak most nagy királyokról, híres lovagokról.

     Történt egyszer, hogy a lányok kilovagoltak, mind, a közeli erdőbe vadászni. A legidősebb királylány húsz éves volt, a következő tizenkilenc, és így tovább következtek egymás után, mint az orgonasípok.

     A három legidősebbet már férjhez szerették volna adni, de a lányok az igazira vártak, akibe szerelmesek is lesznek. Az pedig még nem jött el.

     Viszont egy rablólovag a csapatával eljött az erdőbe, s amikor meglátták a csapat védtelennek tűnő lányt, könnyű préda reményében megtámadták őket. El akarták rabolni valamennyit.

     Csakhogy a lányok jó kiképzést kaptak. A rablók tizenöten voltak, a lányok pedig nyolcan. Mégis tizenkét martalóccal végeztek, a maradék három hanyatt-homlok elmenekült.

     Otthon a lányok nem merték elmondani az erdőbeli kalandjukat, hátha nem eresztik többet őket az erdőbe. De a legkisebb királylány kikotyogta a dolgot.

     A királyné ájuldozott, az udvari emberek sopánkodtak, egyedül a királynak tetszett a dolog, hogy a lányai meg tudták védeni magukat és egymást. Hát mégis nem volt hiábavaló, hogy mindenre megtanította őket.

     Hát így éltek a soktornyú várban a király, a királyné és a nyolc királylány, és a királylányok mindennap kinéztek a toronyablakokon várva a kérőket.

Vége

A rózsaszín kastély

(2.mese)

     Egyszer volt, hol nem volt… történetünk folytatódott tovább. A rózsaszín kastély élete meg nem állt.

     A lányok jártak vadászni tovább, de a házimunkában is jeleskedtek. Egyszer vívtak, másszor énekeltek. Táncoltak és zenéltek.

     Történt egyszer, hogy a király lovagi párbajt hirdetett. A várudvaron mindent felépíttetett. Emelvényt, küzdőteret és sátrakat, s várta a bajnokokat. Jöttek is a királyfiak, hercegek, válogatott lovagok és báró legények.

     A jutalom a lányok keze volt, s ezért zúgolódott az összes lány. Mert nem akartak látatlanban férjhez menni, ők saját maguk akartak választani. Leskelődtek is rendesen a lányok. Megnéztek maguknak minden ifjú lovagot. A sok lovag közül bizony kiválasztottak nyolcat, mindegyik egyet magának, kik szívüknek kedvesek voltak.

     De most mi legyen? Hisz nem biztos, hogy ők fognak győzni a tornán. A király rendíthetetlen volt, eldöntötte, hogy azoké lesz a lányok keze, akik a legjobban szerepelnek a lovagi párbajon.

     De bizony a tornán, nem a kiválasztott ifjú lovagok, hanem a tapasztalt, öregebb, harcedzett lovagok győztek. Ezt látva a királylányok, arra a lépésre szánták el magukat, hogy megszöknek az ifjú lovagokkal.

     Így is tettek, következő éjszaka megszöktek. Mindegyik ifjú királyfi vitte haza a saját országába a maga mátkáját, csak a legkisebb királylány nem szökött el. Párjával ott maradt a rózsaszín kastélyban, és azt várta, hogy apja szíve meglágyuljon irántuk, s nekik igazságot adjon.

     A király mérhetetlen haragra gerjedt, hogy lányai így megcsúfolták, ennyi év után így otthagyták.

     Amikor látta, hogy szívének legkedvesebb, legkisebb lánya vele maradt, el kezdett sírni. De azt is látta, hogy legkisebb lánya egy ifjú lovag kezét fogja, akit kiválasztott párjául.

     Ekkor a király elszégyellte magát, hogy erővel akarta kijelölni, hogy lányai kihez menjenek hozzá. Így megváltoztatta elhatározását, s hozzáadta a legkisebb lányát a választottjához, és hazahívta a többi lányát, akik időközben feleségül mentek választottjaikhoz. A lányokat a párjaik magukkal vitték. Másik országok királynéi lettek.

     A rózsaszín, soktornyú kastély teljesen kiüresedett. Nem verte fel már a falakat lánykacaj. A tornyok ablakai üresen tátongtak. Búsult a király, hogy most már mi lesz ővele. Már öregedik, s most egyedül maradt, a lányai mind szétszaladtak a világba.

     De ekkor a királyné örömhírt jelentett be, egy kisgyerek fog születni esztendőre. Le is telt az idő, és egy kisfiúk született. A király nagyon megörült, hogy végre egy fia is lett. Már a bölcsőben kicsi játék kardot tett melléje. S alig várta, hogy eljöjjön az idő, mikor taníthatja mindenféle harci művészetre, lovaglásra és minden egyébre.

     Telt-múlt az idő, nőtt, növekedett a kis királyfi. Az öreg király átfestette a kastélyt kékre, a kis királyfi pedig minden toronyablakba távcsövet tetetett, s azon leste, hogy a nyolc nővére közül éppen melyik jön haza meglátogatni őket.

     Az öreg király nagyon sokat mesélt a fiának, régmúlt korokról, mesebeli lényekről, párbajokról. A kis királyfi ámulva hallgatta, s elhatározta, hogy ő lesz a legbátrabb lovag az egész világon.

     Amikor felnőtt, elindult szerencsét próbálni, és egy távoli királyi palotában sikerrel is járt, meglátott egy csodaszép királylányt, és elvette feleségül. Hazavitte, és azontúl ő uralkodott a soktornyú kastélyban.

     Az öreg király és a királyné pedig visszavonult a soktornyú vár legmagasabb tornyába, és ott élték hátralévő napjaikat boldogságban.

Vége

Fonyód, 2022. június 17-18.