Kistesóm lesz!

Kistesóm lesz!.

Sziasztok!

Én Fanni vagyok. Bár anyukám Szöszkének szólít, apukám pedig így hív: Kis Kócos. A bátyám, Marci nem szokott hívni, hanem azt mondja: ”Menj innen, ne legyél mindig a nyomomban, te kis kukac!”  Így négyünkkel kerek a mi családunk.

Gondoltam egészen addig, amíg anyáék be nem jelentették, hogy pár hónap múlva kistesót hoznak haza. Minek? Kinek kell egy kis nyafogó macska? – morogtunk mérgesen a bátyámmal, és behúzódtunk a közös kuckónkba, hogy megvitassuk ezt a fontos kérdést. Ő azt javasolta, hogy egyezzünk bele, legalább a kis újonc lesz az ügyeletes rendrakó! Nekem nem igazán tetszett az ötlet, mert mindent, amit eddig elfeleztünk, majd háromfelé kell osztani. Gondoljátok csak meg: a csokoládékat, a cukorkákat, a játékokat. „Na, nem!” − mondtam felháborodva.De valami mégis motoszkálni kezdett bennem. Nem én leszek a legkisebb? Hűha! Nagyot dobbant a szívem. Megszabadulok az örökös noszogatástól: „Neked még nem szabad, te még pici vagy, majd ha nagyobb leszel!” Ezután hamar sikerült megbarátkoznom a jövevény gondolatával. Együtt várta a családunk őt. Bár nem igazán értettem a nagy fölhajtást: babakocsit, kiságyat, csirgő-csörgőt és még mennyi mindent kapott! Hiszen nem is ismertük még. Furcsák néha a felnőttek!

Anya pocakja csak kerekedett és kerekedett. Azt is megengedte nekem, hogy megsimogassam a picurit, amikor éppen úszóbajnokságot tartott odabent, vagy a kezét nyújtogatta. „Ohó, kiáltottam kuncogva, hiszen megrúgott!” Anya jóízűen nevetett, Marci dörmögve bevonult a szobájába, apa pedig elégedetten mosolygott. Tudjátok, jellemző a bátyámra, velem is ilyen. Lehet, hogy nekem kell majd megvédenem a pindurt? Ez igen! Kihúztam magam.

Aztán egyik este anya elmesélte, hogy hamarosan el kell mennie érte. Nagyon fölháborodtam. „Erről szó sem volt! Menjen inkább a nagyi, vagy a szomszéd néni! Te maradj itthon velem!” − keseregtem. Belekapaszkodtam a nyakába és nem engedtem el. Azon az estén még a párnám is velem szipogott. Anya ölelő, becéző szava altatott el. Éjszaka riadtam föl álmomból, őt hívtam, de nem jött. Fogtam a füles párnámat és beosontam a szüleim szobájába, de ott sem találtam. A takaróján még éreztem az illatát, és bebújtam a paplanja alá. Apa nagy keze karolt át és azt súgta: ”Aludj csak kislányom, megszületett az öcséd.”

Szóval fiú− gondoltam elégedetten. Nagyon jó! Mi leszünk anyával ketten nők a családban! Behunytam a szememet. Arról álmodtam, milyen boldog családunk lesz, ha hazajön anya és a tesó.

A tavaszi szél pajkosan csókolta meg az ablaküveget, az öreg hold rám kacsintott a függönyön át, és csak arra emlékszem, hogy anya édes hangját lopta be a csönd a szobába, mintha halkan dúdolni kezdte volna a kedvenc dalomat:

Alszik a ház, csöndes minden, pihensz te is csendesen, aludj picim, aludj kincsem, angyal arcod meglesem!