Különös ajándék

Különös ajándék.

Különös ajándék

 December volt. Egyetlen hópihe nem sok, de még annyi sem esett ezen a télen. Rohantak a napok, a hetek, a hónapok, úgy éreztem, hogy még csak tegnap léptem be az iskola kapuján, s máris itt a Mikulás, majd a várva várt karácsonyi szünet. Nagyon szerettem a téli ünnepeket, mindig olyan különös, meghitt hangulatba kerültem ilyenkor.

 Az osztály olyan volt, akár a felbolydult méhkas – társaim kisebb csoportokba verődve lázas beszélgetést folytattak. Egymást túlharsogva próbálta mindenki megértetni magát a másikkal. Magamban jót mosolyogtam ezen, hiszen annyira viccesek voltak. Ha a szemem be lett volna kötve, és nem tudtam volna, hogy az iskolában vagyok, biztosan azt hittem volna a hallottak alapján, hogy a heti vásárra tévedtem. Ábrándozásomból az izgatottságtól kalapáló szívem zökkentett ki. Rendkívül komoly terveim voltak. Az idén nagyon különleges levelet szándékoztam írni a Mikulásnak. Ekkor még nem is sejtettem, hogy e levélért életem legcsodálatosabb és legmaradandóbb ajándékát kapom majd cserébe.

 A padtársam, Dani félénk, szótlan fiúcska volt. Messziről költöztek ide a faluba, senkit nem ismertek itt. Mellém ültette a tanító néni, azzal a megjegyzéssel, hogy mi biztosan nem fogjuk majd beszélgetéssel zavarni az órákat. Igaza is volt, mert Daniból szinte minden szót harapófogóval  kellett kihúzni, és ha nagy ritkán mégis beszédre adta a fejét, a hangja nem volt erősebb egy légy zümmögésénél. Kinőtt ruhája szűk volt mackós termetére, kopott cipője talpán akkora lyuk tátongott, hogy belefért a nagyujja. Haja folyton égnek állt, mintha minden szála külön életet élne. A többiek állandóan csúfolták, de én a védelmemben vettem, mert nekem a szüleim azt tanították, hogy úgy bánjak mindenkivel, ahogy szeretném, hogy velem is bánjanak. Ahogy teltek a napok, mi ketten szép lassan összebarátkoztunk.

 Egy hétfő reggelen érdekes dolog történt. Az én kis barátomnak megeredt a nyelve, és elkezdett beszélni magáról, a családjáról. Megtudtam, hogy édesapja két évvel ezelőtt meghalt, az anyukája egyedül neveli őt és a húgát, Katicát. Szinte alig van otthon, kora reggeltől késő estig dolgozik, hogy mindenük meglegyen. Iskola után Dani minden nap elmegy Katicáért az óvodába, és vigyáz rá, míg édesanyjuk haza nem érkezik. Aztán olyasmit mondott nekem, amit nem akartam elhinni. Dani ugyanis nem várta a Mikulást. Állítása szerint őket nem szokta megajándékozni, utoljára öt éves korában hozott neki egy kis gyümölcsöt.

 Szavaitól nem tudtam szabadulni, egyre gyakrabban zakatoltak a fejemben, mint egy soha el nem fáradó gőzmozdony. Nem tudtam felfogni, hogy a Mikulás hogyan követhet el ilyen hatalmas hibát. Elhatároztam tehát, hogy levelet írok neki, és tőle magától kérek választ erre a megmagyarázhatatlan dologra. Azt is eldöntöttem, hogy az idén lemondok a világító számlapos, vízálló óráról, amit annyira szerettem volna megkapni, és helyette Daninak és Katicának kérek ajándékot. Nem felesleges dolgokat, hanem csupa hasznos holmit – ruhát, cipőt, na és persze egy kis édességet is. Aznap délután a leckémet is alig tudtam megírni, annyira lefoglaltak ezek a gondolatok. Édesanyám már legalább háromszor szólt rám, hogy menjek vacsorázni, de meg sem hallottam. Este aztán fáradtan estem be az ágyba, szinte pillanatok alatt mély álomba merültem.

 - Hívtál kis barátom, én pedig jöttem, hogy segítsek neked! Már azt hittem, hogy sosem szólítasz meg! – mondta egy kedves hang.  Az idegen szőke, göndör fürtjei a vállára omlottak, s hanyagul csapkodott apró szárnyacskáival. Egész testét valami csodás fény ölelte körül, olyan volt, akár egy hatalmas lámpás. Fogalmam sem volt arról, hogy mi történik velem, de olyan valóságos volt minden, hogy abban teljesen biztos voltam, hogy ez nem csupán álom.

 - Nem emlékszem, hogy hívtalak volna, hiszen azt sem tudom, hogy ki vagy.  

 - Az őrangyalod vagyok barátocskám, és nagyon is létezem! Nem hiszed? Akkor érints meg!

Azzal odadugta apró lábacskáját az orrom elé.

 - Az őrangyalom? – kérdeztem hitetlenkedve.

 - Az bizony!

 - Én hívtalak téged? – folytattam érdeklődve.

 - Te bizony! A szíveden keresztül. Napok óta éreztem a szomorúságodat és az őszinte igyekezetedet, hogy segíts Daninak. Vagy talán nem így van? – szegezte nekem a kérdést huncut mosollyal az arcán.

- Honnan tudsz te erről? – néztem rá döbbenten.

-Jaj, barátocskám! Én mindent tudok és mindent látok. Ott vagyok veled mindenhol és mindenkor. Nem tudsz olyan dolgot tenni, amiért elhagynálak. Régóta vártam már, hogy megszólíts, hogy végre megmutathassam magam.

- Akkor tényleg tudsz nekem segíteni? Talán ismered a Mikulást?

- Persze hogy ismerem. Jó barátok vagyunk. Ilyenkor mi angyalok, segítünk a Mikulásnak, hogy az ajándékok mihamarabb eljuthassanak a megfelelő helyre.

- Ha szépen megkérlek, elviszed neki a levelemet?- nyújtottam felé a gondosan teleírt papírlapot.

- Nincs szükségem a levélre. - emelte magasba mutatóujját. Vedd úgy, hogy a kérésed máris teljesült.

Válaszolni már nem volt időm, mert olyan hirtelen, ahogy jött, eltűnt a szemem elől.

 Reggel édesanyám lágy, simogató hangjára ébredtem. Öltözködés közben ismét lepergett előttem a teljes álmom, a pufók kis angyal és az ő ígérete.

Meg is kérdeztem anyát, hogy ő szokott-e álmodni, s ha igen, akkor előfordult-e már, hogy az valóra is vált. Ő megnyugtatott, és arra bíztatott, hogy mindig higgyek az álmaimban, mert azok fontos üzeneteket közvetítenek.

 Így volt hát, hogy a Mikulásig hátralévő pár nap, teljes nyugalomban telt. Cseppet sem aggódtam, valami megmagyarázhatatlan belső hang azt súgta, hogy minden rendben lesz.

 A nagy napon már kora délután olyan fényesen ragyogott a csizmám, hogy a napra lehetet nézni, de arra nem. Igazán nem is tudom, hogy miért készítettem ki az ajtó elé, hiszen az idén lemondtam az ajándékomról, de abban bíztam, hogy némi csokoládét azért találok majd benne. Izgatottan vártam az estét. Apával kártyáztunk és sült gesztenyét eszegettünk. Anya lépett a szobába, és figyelmeztetett, hogy furcsa hangokat hallott az utca felől. Kinéztem az ablakon, mikor éppen egy sötét árnyat láttam elhaladni a ház előtt.

- Ez biztosan a Mikulás volt,- gondoltam és közben örömmel vettem észre, hogy sűrű pelyhekben esik a hó. Szinte repültem az ajtóig. Remegő kézzel nyúltam a csizmámhoz, ami nem volt üres. Az édességen kívül, más is lapult benne. Ahogy a kezembe fogtam, meg sem kellett néznem, mert tudtam, hogy ez a világító számlapos óra. Sírás fojtogatta a torkomat.

- Hát mégsem sikerült! Az angyal becsapott engem! – harsogtam csalódottan. Berohantam a szobámba, az ágyra vetette magam és heves zokogásban törtem ki. Nem értettem, hogy mi történhetett. Talán mégis csak oda kellett volna adnom a levelet. Az lehetett a baj. De elhittem az angyal szavait, hisz ki feltételezné, hogy egy ilyen lény nem mond igazat. A szüleim teljesen tanácstalanok voltak, aggódva ültek mellém az ágyra. Ahogy lassan megnyugodtam, mindent elmeséltem nekik. Édesanyám, mint mindig, most is, türelemre intett.

- Én csak annyit mondok neked, hogy ne add fel, mert bizonyára létezik magyarázat a történtekre, amit a megfelelő időben meg is fogsz érteni. Szerintem csak ebben bízz! – aztán végigsimított az arcomon majd kiment a szobából.

 Másnap nem volt kedvem iskolába menni. Lógó orral baktattam, még a friss, ropogós hó látványa sem tudott lelket önteni belém. Körülöttem mindenütt vidám gyerekek, én meg olyan voltam, mint akinek megették a kenyerét.

 Az osztályba lépve, az első, amit láttam, az Dani vigyorgó képe volt. Szinte magával rántotta az egész padsort, olyan hévvel futott felém.

- Na, végre! Már azt hittem, hogy nem is jössz ma iskolába. – hadarta. Csoda történt! Képzeld, tegnap este hozzánk is eljött a Mikulás és annyi ajándékot hozott, amennyit én még életemben nem láttam. Nézd, nézd, ezt a szép cipőt kaptam. – emelte egészen magasra a lábát, hogy láthassam az új lábbelit.

 Én ekkor már nem láttam, s nem hallottam semmit. Éreztem, hogy a szemem megtelik könnyel, de ezek most az öröm könnyei. Szégyelltem magam, hogy egy pillanatig is kételkedtem az angyal szavában. Édesanyámnak, mint mindig, most is igaza lett. Ez volt most a megfelelő idő, s lám, meg is érettem mindent. Így már tudtam örülni az órámnak, amit tegnap még legszívesebben kihajítottam volna az ablakon.

 Az órán egy percre sem tudtam a tanító nénire figyelni, csupán egy kérdés foglalkoztatott: Itt van-e velem az angyalkám, és hogyan tudnám megköszönni neki a segítségét? Miközben gondolkodtam, hirtelen hűvös fuvallatot éreztem a kezemen és a nyakamon. Egy pillanatra összerezzentem, aztán mintha beszédet hallottam volna.

 - Ne félj barátocskám, csak én vagyok az! – szólt az ismerős hang, Nagyon büszke vagyok rád! Látod, együtt bármire képesek vagyunk! Soha ne feledd, hogy mindig itt vagyok veled! Csak szólítanod kell, s akkor ünnep lesz minden napod!

Bérczi Beáta

Ez a mesém korábban megjelent már a Mikulás könyve című mesegyűjteményben.