Kunszentmárton megszállása

Kunszentmárton megszállása.

Bizony nem mese ez, hanem igaz történet, amit egy szép szavú, és nagy emlékezetű, vénséges „alattyányi”, uradalmi tiszttartó mondott el újra és újra szépapámnak:

Abban az időben, a jászapáti tanácsházának ablakából egyvégtében csak a kiabálás hallatszott. Úgy beszélte, hogy Sóty János törvénybíró volt a legharagosabb:

• Nem bírom tovább fizetni az adót! Túl sok az éhes száj, a föld meg igen kevés!
• Nem terem gabona, nem sül cipó elég! Már csak három zsáknyi vetőmagom maradt!- kontrázott rá a tanácsbéli Nagy András is.
• Nemes elöljáró urak! Könnyítenünk kéne a nyomasztó terheket, mert a szegény nép ezt bizony megérdemelné!

Nem kellett sokáig várni, az éktelen hangzavarra összeszaladt hamar a gyűlés, s nyomban tanakodni kezdtek.

Radics István szólalt meg legelébb:

• Túl sokan lakjuk ezt a helyet! Unja a falu népe is a nagy nyomorúságot! Amondó volnék, keressünk magunknak máshol szállást! Hol a fáradt, szürke napokat aranyos ünnepek váltják, ahol nyugodtan hajthatjuk álomra fejünket, s ahonnan elhallik az égi messzeségbe imánk, a mindennapi falatért.

Nem is gondolkodtak sokáig, másnap kora reggel lóra kaptak, s útnak is eredtek, hogy széjjel nézzenek a környező vidéken.

Radics bíró ügetett az élen, csillagos homlokú fekete paripán. Nagy András almás-deres lovon ült, Sóty János pedig sötét sárga lovával haladt az úton. Őt követte Kiss Balázs hattyúfehér lován, Józsa Jánosé szép sötétpej színű, Gyenes Albertté pedig fakó volt. Így ment a hat daliás lovas, jó hosszan, és nagy délcegen.

El is hagyták szélsebesen a sülyi pusztát, de még Tiszaroffot is.

Tiszabőre érve látják ám, hogy a végtelen határban csakúgy szaladgál a dermesztő szél. Hamar lepattantak lovaikról, s azonnal leverték a jelölő karókat, nehogy valaki elfoglalja előlük a pusztát.

• Hát kendtek meg mit csinálnak itten? – kérdezte egy öregember, aki szinte a semmiből termett ott.
• Szállást keresünk, mert Apátin már nincsen maradásunk! - válaszolta ijedtében Kiss Balázs.
• Akkor biz’a, rossz helyen járnak, mert ez Urasági föld vóna! A kun-csorbai pusztában talán több szerencséjüket lelnék! S a vénember amilyen hirtelen jött, olyan hirtelen el is tűnt.

A díszes társaság pedig ismét lóra kapott, s az öreg szavára Csorba-puszta felé vette az irányt. Ahogy odaértek rögvest leverték a karókat, végül megpihentek a pusztatemplom tövében.

• Elfáradtam, megszomjaztam –szólt az egyik – de vizet hiába kerestem, sehol nem leltem!
• Ha magunknak s a lovainknak nem találunk ivóvizet, akkor nincs más választásunk új hely után kell néznünk!

Amint ígyen tanakodtak, s poroszkáltak lovaikkal a kietlen pusztában, a túri Kalapos halomhoz értek. Egyszerre csak egy öreg méhészt láttak meg az út mellett, aki kíváncsian kérdezte tőlük:

• Maguk meg hol járnak errefelé, ahol még a madár sem jár?
• Mi bizony azt a mesterszállási pusztát keressük, ahol a Körös-folyó is folyik. Ottan vizet merítenénk a kulacsainkba, megitatnánk lovainkat, s talán le is telepednénk.
• Már csak maguk hiányoznának éppen annak a néhány kapzsi szomszédnak a tetejébe, aki mind elcsipegette, elszántotta itten az összes földet! Az a kis maradék meg gödrös, silány és szikes. Szénát nem terem, nem jó már az semmire! Azt mondom hát, fel is út, meg le is út, keressenek más helyet!

A kitartó csapat igencsak elfáradt már a vándorlásban, de mégis tovább mentek, s lám, egyszer csak elérték a Körös folyót, ahol hirtelen meglátták a keczével halászó öcsödi halászokat. 

• Adjon Isten szép napot! Megszállható földet keresünk!
• Akkor próbáljanak szerencsét a fehér barátok birtokához tartozó Jenő pusztán – s Szolnok felé mutatott az egyik.

Mentek lovaikkal, megingathatatlan hittel mendegéltek, s másnapra oda is értek.

• No, ez aztán igazán jó hely! Legyen itt a szállásunk, amott pedig, ni, a szőlőskertünk!
• Elébb keressük meg a tiszttartót, hogy áldást adjon a foglalásra, mert biz’a jobb egy sovány egyezség egy kövér pörnél! – szólott hamar az egyikük.

Most már sietősebbre fogták, s nemsokára az alattyáni gazdatisztet is megtalálták.

• Kegyelmes uram! Igencsak kedves lett a mi szívünknek Jenő puszta, szabja meg nékünk az árát s igyuk meg gyorsan az áldomást!

Radics István bíró a megegyezést azonnal diktálni is kezdte:

• Eme szerződés pedig szóljon mindörökre…
• Nem úgy van az! Én csak három évre adom!- horkant fel indulatosan a tiszttartó.
• Na, még mit nem! Akkor nékünk itten nincsen maradásunk!

Ezen aztán megszállóink jól összeszólalkoztak, s kerekedett akkora perpatvar, hogy nagy mérgesen lóra kaptak, s felháborodottan vágtatni kezdtek Jászapáti felé, olyan szélsebesen, hogy csak úgy porzott a puszta utánuk.

Telt-múlt az idő, de az új hazát egy percig sem feledték. Hideg ősz jött, ínséges tél, szűkös tavasz, nyomorúság, az adó meg egyre csak nőtt.

Éppen három esztendő múltával a jászmihálytelki vízi malom előtt találkozott össze ismét az egykori szállást kereső társaság:

• A jó föld ismét nem termett eleget! Azt hiszem, hogy rövidesen nem eszünk több kenyeret!
• A kukorica sem szökkent szárba, így hát az utolsó disznóimat is el kellett, hogy adjam!
• Bárhogy is van, tűrhetetlen ez a nagy szegénység! Mégis csak azt mondom, új hely után kéne néznünk!
• Csak Isten áldásával és egyetértésben, családjaink és asszonyaink közös akaratával kereshetünk új szállást, új otthont magunknak!
• Legyen hát ekként!

A nagy bajszú vízi molnár menten rá is vágta:

• Akkor húzzanak sorsot az urak! Döntsön a szerencse melyik puszta lesz a szállásuk!

Amint imígyen tanakodtak egyszerre csak ott termett megint egy ősz, öreg koldus, s azt tanácsolta nekik:

• Én bizony egy cseppet sem gondolkodnék, sorsot sem húznék, hanem a nagykunsági tágas, dús rónaságot, a kunszentmártoni pusztát választanám!

Felkapták ám erre rögtön, mind a fejüket s Kiss Balázs unszolására, feltarisznyázva másodjára is elindultak, de most már aztán másik úton, hogy megszemléljék a kunszentmártoni határt. Aztán mentek ismét, jó hosszan, mert mielőbb látni szerették volna mindannyian azt a csodás helyet, amiről a koldus beszélt.

Mentek szakadatlan, egyre fáradtabban, már rájuk is esteledett, és egyszerre csak, elérkeztek a Körös-folyóhoz.   Átkeltek a hídon, amikor megláttak az utcán egy embert a kapuban állani. Sülye Mihály – mert így hívták az öcsödi, nemes lelkű gazdát – köszönt nekik illendően és szélesre nyitotta kapuját.

• Adjon Isten, minden jót! Miféle kalandos úton vándorolnak kendtek?
• Éjjeli szállást keresnénk!
• Akkor éppen jó helyen járnak! Teli az istálló illatos szénával, kössék be a lovaikat, maguk pedig jöjjenek csak bentebb! Asszony! Ételt hamar az asztalra!

Vacsora közben pedig szépen sorjában elmesélték mi járatban vannak, merre tart az útjuk.

• Kunszentmárton? Hiszen itt van az, nem messze, alig egy órára! Kövér a föld, rég nem szántja senki!

Másnap hajnaltájban ismét lovon ültek, s mire a nap feljött már Szentmárton határában voltak.

Bizony mondom néktek, szemük-szájuk elállt a nagy csodálkozástól, ahogy széjjel néztek.  Úgy megtetszett az mindannyijuknak, hogy cseppet sem teketóriáztak, hanem hazatérve rábeszélték asszonyaikat az útra, feltarisznyázták az egész családot, a falu apraját, s nagyját szekerekre rakták, három napi élelmet abroszba kötöttek, és elindultak Szen’márton puszta felé.

A hat lovas ment legelöl, mert ők tudták a járást.

Radics bíró ügetett az élen, csillagos homlokú fekete paripán. Nagy András almás-deres lovon ült, Sóty János pedig sötét sárga lovával haladt az úton. Őt követte Kiss Balázs hattyúfehér lován, Józsa Jánosé szép sötétpej színű, Gyenes Albertté pedig fakó volt. Így ment a hat dalia, jó hosszan, és nagy délcegen.

S utánuk a még díszesebb menet: a férfiak ballagtak a szekereik mellett, asszonyaik és az aprónép fenn a kocsiderékban ültek. Mentek szótlan, könnyes szemmel, s csak lopva néztek vissza régi templomuk tornyára.

Már a nap korongja is alámerült a horizonton, de ők csak mentek egyre. Bizony azt sem tudták, hogy hol lesz éjjeli szállásuk, s nem tudhatták, hogy hol éri őket a reggel, de mentek hittel és kitartóan, Radics István, Nagy András, Sóty János, Kiss Balázs, Józsa János, Gyenes Albert után.  

A szívük telve volt az új élet reményével. A reménnyel, hol a fáradt szürke napokat aranyos ünnepek váltják, ahol nyugodtan hajthatják álomra fejünket, s ahonnan elhallik az égi messzeségbe imájuk, a mindennapi falatért.

A várakozó feszült csendet csak néha-néha törte meg egy-egy gyermek kérdezgető hangja:

• Édesapám! Mikor érünk már oda?
• Várnak-e ott bennünket?
• Lesz-e ott kisbárány? Lesz-e cipó?

Addig mentek, mígnem egy csodás vidékre értek, hol a fű smaragdzölden ringott, s a fodrozódó Körös-folyó vizében ragyogó halak kergetőztek. A bozótosból színpompás madarak röppentek, s a kecses őzek riadtan futottak messzire a kocsiknak zajára. A folyó partján megállították szekereiket, lovaikat megitatták, és letáboroztak. Akkor éjjel különös, néma csend borult a szen’mártoni határra.

Azon a napon 1719. május 28. –át írtak a naptárban.

Kunszentmárton történetében talán soha nem volt szebben pirkadó hajnal, mint másnap kora reggel, Piros Pünkösd Ünnepe, mikor a nap bíbor sugara végigcirógatta az ébredők arcát. A napsugár felszárította már a harmatot és a tegnapi könnyeket.

• Édesapám! Ez a széles határ lesz az új otthonunk?
• Bizony ez lesz fiam! Ez a csodálatos Nagykun-rónaság!

Az apa karjaiba vette gyermekét és így szólt:

„Virágzóvá tenni, szent kötelességed,

Ez a cél vezessen a jövőben téged…!

Haladni a korral – mindig egyetértve…

Nem késik az áldás onnan, hol van béke…!”

(Kiss S. Jenő)

(Írta: Tóth Marianna, Kiss S. Jenő Kunszentmárton alapítása című verses műve alapján)