Kutyául szeretni

Kutyául szeretni.

Kutyául szeretni

Részletek egy kutya naplójából

Már régóta úton voltam. Minél messzebb akartam kerülni a régi családtól, ahová születtem, sőt nem is tudnám őket családnak nevezni! Folyton vertek, kínoztak. Szörnyű volt ott élni, még a gyerekek hagyján, ők csak simán rosszalkodtak, de a családfő, na ő aztán gonosz volt! Folyton vert a bottal, amire az állatvédők is felfigyeltek, de sajnos ők se tudtak onnan kiszabadítani. Szerencsére meg tudtam szökni. Már két hete úton voltam, szörnyen éheztem és szomjaztam, ráadásul még fáztam is. A hó is sűrű pelyhekben hullott. De inkább egy kis hó, mint oda visszamenni. Néha találtam valami elejtett morzsát, amit még nem temetett be a hó, egy kis vizet, ami nem fagyott még meg, de ennyi, semmi több. Igaz, több a semminél. De nem is ez a fő probléma. Pár napja ugyanis beszorultam egy csatornanyílásba, és az levágta a farkam. Még jó, hogy nem lett nagyobb bajom. Épp kezdett besötétedni, én pedig szomorúan arra gondoltam: „Egy újabb nap eredménytelenül. Talán holnap szerencsésebb leszek és találok egy rendes otthont.” – és elaludtam.

*

– Anya nagyon szeretnék egy kutyát!-nyavalygott Luca.
– Lucikám, tudod, hogy most jön a kistesó, így is sűrű az életünk, én nemsokára megyek a kórházba és Apának is nagyon sok a dolga. Az életünkbe nem fér bele még egy kutya is.

– De én akkor is akarok! – makacskodott az ötéves Luca.
– Most nem érek rá, látod, épp fizetek, majd otthon megbeszéljük, és hazafele a piacon választasz valamit. Csak ne túl drágát!
– Hát jó, oké.– törődött bele a kis Luca. – De karácsonyra kaphatok egy kutyát?
– Ha megírjuk a Jézuskának, talán hoz egyet. Pár nap múlva itt a karácsony.

*

Ébredezni kezdtem, amikor hallottam, hogy egy fenyőt áruló boltos rikácsolva jön felém. A piacon az ő boltja előtt heveredtem le, ezért el akart kergetni.
– Takarodj innen kutya, útban vagy! – és egy tűlevelű ággal vadul hadonászott. Mivel ez a régi gazdám botját juttatta eszembe, futásnak eredtem.
Épp a szemben lévő utcában szaglásztam, kerestem valami védett zugot a hó elől, amikor hangokra figyeltem fel. Egy öt–hat év körüli kislány jött az anyukájával kezükben mindenféle ínycsiklandó étellel és tarkabarka díszekkel. Barátságosnak tűntek, így közelebb merészkedtem hozzájuk.
– Anya, nézd csak! – mondja a kislány –-itt reszket egy kutyus! De aranyos! Anya, hazavihetjük?
– Na, nem bánom, adunk neki enni meg inni, aztán meglátjuk, hogy apád mit szól hozzá.
– Gyere, kutyus, gyere! – szólongatott az anyuka és a gyerek.
Megtetszettek nagyon, hiszen olyan kedvesek voltak hozzám, így követtem őket. A házuk udvarán megetettek, megitattak és alvóhelyet csináltak nekem, méghozzá nem is akármilyet: meleget, kényelmeset. Majd elkezdtek simogatni és játszani velem, amit nagyon élveztem. Akkor döntöttem el, hogy én bizony itt maradok. Aztán bementek a házba. Kicsivel később hallottam, hogy nyílik a kapu. Odaszaladtam és megláttam, hogy számomra egy ismeretlen ember lép be. Megugattam, de aztán rájöttem, hogy bizonyára ő a falkavezér.
Eljött az este és én örömmel aludtam el, tudva, hogy jó helyen vagyok.

*

– Apa! Légyszi, tartsuk meg a kutyát! – könyörgött Luca. – Hiszen olyan kicsi, pont illik a mi kis udvarunkba.
-Hajjaj, nem tudom Lucikám. Elvisszük majd az állatorvoshoz, mert lehet, hogy van benne mikrochip, ami elárulja, hogy ki a gazdája.
– Biztos nincs gazdija, hiszen nagyon loncsos és sovány, csak egy láncdarab van a nyakán. – érvelt Luca.

– Ha nincs chip benne, akkor megtarthatjuk.
– Remélem, nincs benne. – reménykedett Luca.

*

Már több hete itt éltem a Szabó családban. Megismerkedtem a kislány nagymamájával, aki nagyon kedves asszonyság, ráadásul a vörös haja hasonlít a szőröm színéhez. Még gumicsirkét is hozott nekem, amire azt hittem, hogy egy valódi csirke, így elkezdtem ráncigálni. Amikor láttam, hogy kinevetnek, még jobban cibáltam, mert tudtam, hogy jól mulatnak rajta. Megismerkedtem a család macskájával is. Hogy az milyen rideg, tartózkodó egy állat! Amikor körbe akartam szaglászni, hogy jobban megismerjem, gonoszul rám fújt, és az egyik lábával még felém is kapott! Pedig én csak barátkozni akartam vele. Ah, macskák, kár rájuk az időt fecsérelni! Lett nevem is, legalábbis a kutyus helyett most már Zsöminek szólítanak. Éreztem, hogy én vagyok az új szőrös kis családtag.

Egyszer csak kaptam egy új nyakörvet, egy szép kéket, majd valami kötelet kötöttek a nyakörvemhez. Először nem értettem, hogy mit szeretnének, de aztán rájöttem, hogy sétáltatni akarnak, mint sok másik társamat.
– Gyere Zsömi, elmegyünk az állatorvoshoz! – mondta a kislány. A társaimtól hallottam már, hogy ilyen is van, de én még sosem jártam ott. A régi gazdám nem volt az a típus, aki állatorvoshoz elcipelne.
Nagyon fura volt így közlekedni, még sosem sétáltattak. Elég ijesztő volt megint az utcán, mert ez rossz emlékeket idézett elő. Csak nem akarnak az utcán hagyni? Vagy a régi családomhoz akarnak visszavinni?
– Apa, miért húzódik így a falhoz és miért remeg? – kérdezte a kislány.
– Bizonyára fél. Nem hinném, hogy az előző gazdái sétáltatták volna.

*

– Aha látom yorkshire–terrier keverék lehet, és másfél év körüli. De szerintem van benne egy kis labrador vérvonal is, mert a szőre olyan sárgás, mint azoké. De a pofája és a mérete teljesen yorkshire.

– Értem. És van chipje?
– Nincs.
– Apa, akkor megtarthatjuk? Légyszííí!
– Jól van na, nem bánom. Beoltaná, doktor úr? A kiskönyvét is ki kellene állítani.
– Természetesen.

– Hallod Zsömi? Nálunk maradhatsz. – simogatta meg a fejemet a kislány.
Pár perccel később, már otthon voltunk.

– Mit szólsz Zsömi? Most már te is a családunk tagja vagy.

2.

Már vagy egy hónapja töltöttem úgy az időt itt a Szabó családban, hogy a család része vagyok. A kislány minden nap játszott velem, bár a napnak volt egy olyan része is, hogy az egész család elment valahova, kivéve az anyukát, aki otthon maradt. De ő inkább bent volt a házban, mi meg ketten maradtunk a macskával, aki ugyan még mindig tartózkodóan viselkedett, de legalább, már nem fújt és kalimpált a lábával.
                A kislány mindig játszott velem. Kötelet húztunk, mármint, hogy én húztam a kötél egyik végét, ő a másik végét, hóembert építettünk, fociztunk (ő rúgta, én pedig megugattam a labdát), vagy rám terített egy pokrócot, nekem meg ki kellett alóla bújnom. Szörnyen vicces volt.
Egyszer az anyuka elment valahova és napokig nem tért vissza. A kislány és az apuka ott maradt, de mintha ők is kevesebbet lettek volna otthon. Legalább a macskát itt hagyták. Amikor újra megláttam az anyukát, már nem volt kövér, sőt egészen lefogyott, az apuka pedig egy babahordozót cipelt, ebben pedig egy kisbabát. Rájöttem, hogy ő a legújabb családtag, akit mindenki Zitának szólít. Vagy valahogy így.

                Ahogy telt az idő, egyre melegebb lett és beköszöntött a nyár.
A kisbabával is összebarátkoztam, bár őt még nem igazán engedték a közelembe, folyton a házban tartották. Megtanultam néhány parancsszót is, mint pl. az Ül, Fekszik és Piti (ilyenkor két lábra kell ágaskodni és kivenni a gazda kezéből a jutalomfalatot.)
                Rendszeresen elvittek sétálni is, most, már nem féltem, hogy esetleg az utcán hagynának, sőt! Imádtam sétálni! Amint meghallottam a póráz csörgését, szaladtam, hogy felcsatolják a nyakörvemre. Mindig nagy köröket jártunk be, és olyan jó volt szaglászni!
                A szomszéd nénivel is összebarátkoztam, akinek két kutyusa is volt. Az egyiket Endinek, a másikat pedig Plútónak hívják. A szomszédasszony nagyon kedves. Látszik rajta, mennyire szereti az állatokat. Ahogy elolvadt a hó, rájöttem egy új szórakozásra is. Nagyon érdekes dolgokat rejt a talaj, ezért elkezdtem felásni a kertet. De ezt valamiért nem szerették, mert mindig megszidtak érte (főleg a férfi). Emberek, nem tudják mi a jó móka. Szóval erről fokozatosan leszoktattak.

Aztán egyszer, amikor eljött a nyár, láttam, hogy valamire igen készül a férfi és a kislány, ugyanis egy kádba vizet öntöttek, és azt feltették az asztalra.
– Apa, akkor megfürdetjük Zsömit? – lelkesedett a kislány.
– Persze. – mondta az apuka, azzal elindult felém. Én először nem igazán értettem, hogy mit akar. Hirtelen megfogott, és a kád víz felé vitt. Akkor esett le, hogy mit akarnak ezek. Meg akarnak fürdetni! Na nem, azt, már nem! Próbáltam kapálózni, de a férfi nagyon erősen fogott, majd belerakott a vízbe. Langyos volt. Aztán elkezdte suvickolni valami szivaccsal a szőröm. A kislány visongva szaladgált, én pedig próbáltam kiszabadulni, de nem igazán sikerült. Fúú, de rossz volt megfürdeni! Ráadásul a kislány fülsiketítő visongása is zavarta az érzékeny hallásomat. Végül megelégeltem, kiugrottam a kádból, és körbe-körbe szaladgáltam. Nagyon élvezték. Bár akkor nem, de így visszaemlékezve én is élveztem.

Teltek-múltak az évek, a kislányból hét-tíz-tizenhárom éves nagylány lett, a kisbaba se volt már kisbaba, ő is iskolás lett. A szülők mit sem változtak, a férfi ugyanolyan laza, nyugodt volt, a felesége pedig össze-vissza rohangált. Szegénynek egy csomó feladata volt. Nyolc éve laktam itt, és ez a nyolc év volt életem legjobb időszaka. Éreztem már, hogy egyre lassulok, már nem olyan fürgék a lábaim se, mint régen. A kislány, jobban mondva a nagylány se játszott már velem annyit, mint nyolc éve, folyton valamit tanult vagy olvasott. Zitával (a kistestvérével) viszont egyre több időt töltöttem.
Ugyanúgy vittek sétálni és simogattak. De talán az évek legjobban a macskán látszottak meg, aki egyre gyengébb és öregebb lett. Már engem se kergetett el, amikor meg akartam szaglászni.
Jól éreztem magam továbbra is a családban. De sajnos a jó, kiegyensúlyozott élet után mindig jön valami rossz dolog.

3.

Épp hazafelé sétáltunk, anyuka, Zita és én, mert Zitát hoztuk haza az iskolából. Zita izgatottan mesélte a napját, legalábbis valami olyasmit, persze én olyan jól nem tudok emberül, hogy megértsem.
                Épp egy ház mellett haladtunk el, amikor hirtelen egy hatalmas, félelmetes kutya rontott ki a kapun, és egyenesen nekem támadt! Még hallottam, ahogy a kislány felsikolt, az anyuka próbál onnan elhúzni, de reménytelenül. A farkaskutya megragadott a nyakamnál, és akkor hirtelen minden elsötétült.
                Amikor felébredtem, éreztem, hogy masszíroznak, majd átadnak az anyukának. Ő óvatosan elvett és még váltott pár szót a másik kutya gazdájával, de nem igazán értettem, miről beszélnek. Aztán elindultunk haza, de előbb még becsöngettünk a szomszéd nénihez, mivel ő állatorvosi rendelőben dolgozik, és talán tudna rajtam segíteni.
– Mindjárt átmegyek. – mondta, azzal gyorsan visszaszaladt az házába, mi meg hazamentünk. Zita beszaladt szólni Lucának is, aki gyorsan kijött.
– Mi történt? Jól van?
– Nem tudom, eléggé fájhat a nyaka, és van ott egy nagy seb is.

– Ó szegény. De ugye rendbe jön?
– Remélem. – monda az anyuka.
                Kicsivel később megjött a szomszéd néni, majd behívtak a házba, ami furcsa volt, mert előtte nem jöhettem be. Valamit piszkált ott a sebemmel, de nem igazán tudtam még felfogni bármit is, bár elég kellemetlen volt. Hazaért a férfi is, és csináltak nekem egy benti vackot.
                Másnap rosszabbul lettem. Szörnyen sajgott minden tagom, de főleg a nyakam. A családtagok gondoskodtak rólam, megetettek, megitattak és ápoltak. Még a házukban is lakhattam. A nagymama is eljött, rajta is látszott, hogy nagyon aggódik értem.
– Kár lenne ezért a kutyusért, olyan okos és aranyos! Nagyon remélem. hogy meggyógyul. – mondogatta.
A szomszéd néni is gyakran átjött. Ő is sokat segített abban, hogy meggyógyuljak.
                Eltelt egy-két nap, de én egyre rosszabbul voltam. Csak feküdtem a dobozomban. A nagylány odajött a dobozomhoz, és mondogatott nekem valamit. Nem igazán értettem, hogy mit, de azt kihallottam a hangjából, hogy nagyon szomorú.
                Az anyuka is nagyon aggódott értem. Ő etetett, gondoskodott rólam. Eljött az állatorvos is, és belém nyomott vagy öt szurit, ami szörnyen rossz volt.
– Hát nem biztos, hogy megmarad. – mondta a családtagjaimnak. – Kétesélyes a dolog.
                A családom viszont nem tágított mellőlem. Vigyáztak rám, éjjel-nappal a gondomat viselték. Még a nagymama is hozott nekem csontokat. Úgy három nappal később viszont éreztem, hogy jobban vagyok. Többet szaglásztam, és ki akartam menni az udvarra. Már a nyakam se fájt annyira, sőt egészen jól éreztem magam. Az állatorvos újra eljött hozzánk, és megint teli akart szurkálni tűkkel, de most már több erőm volt védekezni.
– Zsömi ne hisztizz! – szólt rám a doki, és én abbahagytam a kapálózást.
– Jól van, azt hiszem most, már megmarad.
– Szóval túlvan az életveszélyen? – kérdezte a férfi.
– Igen. Most, már rendbe jön.
Amikor elment a doktor, körém gyűlt a család apraja-nagyja, és elkezdtek simogatni (persze csak óvatosan, mert még mindig fájt a nyakam).
Mindenki boldognak látszott, és én is boldog voltam, mert tudtam, hogy meggyógyulok.
Ritka szerencsés kutyának éreztem magam, hogy olyan családom van, mint ők. Befogadtak, nyolc évig gondoztak, végül segítettek rajtam, amikor már-már azt hittem, nem érem meg a holnapot. De ők akkor sem mondtak le rólam. Hát nem hiába mondják azt, hogy a „az ember a kutya legjobb barátja”. Ebben a pillanatban érzem úgy, hogy kutyául szeretem a családomat!

(Igaz történet alapján)

A kutyánk, Zsömi