Vissza a Földre 1. fejezet

Vissza a Földre 1. fejezet.

           Biztosan sokan hallottak, már Lajkáról, az Űrkutyáról. Ő volt az első élőlény
aki felmen az Űrbe. És bár az adatok szerint nem élte túl, mi lett volna akkor,
 ha netán még egy kislány is felmenne vele az Univerzumba?

Ez a történet most visszarepít minket 1957-be Oroszorszországba, majd fel az Űrbe.

1. fejezet

     Julie magányosan üldögélt a szobájában és a kezében forgatta az édesanyja és a róla készült fotót.  Már este nyolc is elmúlt és az apja még mindig dolgozott. Pedig már rég itthon kéne lennie. Már majdnem egy éve tart ez az állapot, hogy Julie hétköznaponként amikor hazajön a suliból mindig egyedül van, mert az apjának nagyon sok dolga van az űrközpontban. Plussz még Bajkonur városából Moszkvába érni szintén sok idő. De akkor sem kéne egyedül hagyni egy alig 12 éves gyereket!
    Ráadásul az iskolában megint csúfolták vörös haja és szeplői miatt, meg mert igénytelenül öltözködik és koszos a ruhája. Miért is lenne tiszta amikor nincs senki aki kimosná? És még barátai sincsenek az iskolában akik megvédenék őt a csúfolóktól.
    Régen mindig az anyukájának mondta el mi bántja, hisz az anyja mindig itt volt vele. Ő nem dolgozott, sosem volt ideges, egy csomó szabadideje volt, mert az apja megkereste a pénzt. Jó lenne, ha most is csak így egyszerűen besétálna az ajtón és megint addig beszélgetnének, amíg az apja haza nem ér. De nyilván ez most már lehetetlen.
-Bárcsak itt lennél velem!-suttogta a fotónak Julie.

        Ebben a pillanatban kulcscsörgést hallott.
„Végre”-gondolta, „Megjött apa!”
Rohant lefele a lépcsőn, hogy köszönjön az apjának és persze megkérdezze mit csinált már megint ennyi ideig. Hisz’ úgy volt, hogy most hamarabb fog hazaérni. Legalábbis még reggel ezt mondta.
-Szia apa!
Az apja még a távcsövét és az iratait pakolászta és úgy nézett fel a kislányra.
-Oh, szia Julie! Megijesztettél! Nem kéne, már aludnod?
-Téged vártalak. Úgy volt, hogy hamarabb jössz haza és még megnézünk egy filmet.
-Bocs Julie, de elment az idő a csillagok nézegetésével. Nincs ám mindig ilyen szép csillagos éjszaka, ki kell használni ezt!
-Persze.-forgatta a szemét a lány.
-Különben is miért nem hívod át néha a barátaidat? Velük is tudnál filmet nézni. Meg én is megkönnyebbülnék, ha nem lennél annyit egyedül.
-Nem lennék annyit egyedül, ha te időben hazaérnél!-támadt vissza Julie.

-Nézd, kislányom ne szemtelenkedj, tudod nagyon jól, hogy bent kell maradnom. Nem tudok egyszerre dolgozni és veled foglalkozni. Ezt a hangnemet pedig kikérem magamnak! Hívd át a barátaidat.

    Julie-nak most már elege volt, egyszerűen annyi feszültség hallmozódott fel benne az egy év során az anyja halálától kezdve, a suliban való szekáláson át, az apjáig, hogy muszáj volt kieresztenie a dühét.
-Nincsenek barátaim, érted? Anya volt az egyetlen barátom. De ő most nincs itt és ahelyett, hogy te is folyton a munkáddal foglalkoznál, törődhetnél akár velem is! Sosem kérdezted meg, hogy mi van velem, milyen a suli, nem töltöttél velem sosem minőségi időt! Folyton a munka, a munka és a munka! Ez nem is zavart amíg anya élt, de most már zavar! Olyan mintha itt sem lennék, mintha nem is léteznék. Szerintem jobb is lenne, ha nem léteznék, úgyis csak kolonc vagyok a nyakadon!
Azzal Julie sarkon fordult és beszaladt a szobájába.
-Julia, Julia azonnal gyere vissza!-kiabált utána az apja.
Julie levetette magát az ágyra és csak sírt és sírt. Ez a sírás nagyon méjről jött. Minden feszültség, probléma, gond kijött belőle, amit egy éve folyton csak visszafolyt. Hirtelen kopogtatást hallott az ajtón.
-Gyere!-mondta sírós hangon.
Az apja bejött és leült az ágy szélére.
-Nézd, Julie nekem sem könnyű a helyzet. Maria halála óta szörnyű nekem is az életem. Mintha kitéptek volna belőlem egy darabot. Tudom, hogy elhanyagollak és sajnálom, de érts meg, csak azért dolgozok ennyit, hogy neked jó életed legyen.
Julie erre hüppögve kelt fel az ágyról.
-Jó életem? Apa alig vagy itthon, a délutánjaimat egyedül töltöm. Ezt nevezed te „jó életnek”?!
-Majd megszokjuk ezt is és túl leszünk rajta. Ígérem. Majd megpróbálom csökkenteni a munkaidőmet, hogy többet legyünk együtt, oké?
-Oké. De ez biztos?
-Persze.-mondta az apja majd átölelte a kislányt.
Juliet ez meglepte, mert az apja nem éppen az az ölelgetős típus. De most végre úgy érezte minden rendbejön….pár másodpercig, mert hirtelen a telefon megszólalt a konyhában és az apja gyorsan elengedte Juliet.
-Bocs kicsim, ezt muszáj felvennem, te meg aludj, mert már késő van.-azzal kiment a szobából és gyorsan becsukta az ajtót.
   Julie sóhajtva dőlt végig az ágyon. Hát igen, valami sosem változik.

ˑˑˑ

Julie ismét szomorúan ballagott haza az iskolából. Már megint gúnyt űztek belőle a többiek, sőt még egy egyest is begyűjtött töriből. Na igen a töri
nem éppen az erőssége, meg a többi tanulós tárgy sem. Viszont matekból remekelni szokott mivel az apja űrhajó mérnök és ő is átörökölt az apja matek logikájából valamennyit.

Amint baktatott haza, azon gondolkodott, vajon hogyan adagolhatná be apjának a töri egyest (márha az apját egyátalán érdekli az, hogy ő mit művel az iskolában), amikor hirtelen meglátott egy loncsos, piszkos, sovány és sérült kutyát.

Szegény ott feküdt az út szélén és az egyik lábából ömlött a vér.
Julie szörnyen megsajnálta a kutyát, abban a pillanatban, még a töriről, a gúnyolódókról, sőt még az apjáról is megfeledkezett. Csak egy dolog érdekelte: segítenie kell ennek a szerencsétlen állatnak.
    Oda is szaladt a kutyához, aki amikor észrevette a kislányt, felnézett és nagy mogyoróbarna szemeivel szinte könyörgött, hogy Julie ne hagyja őt itt.

Julie leguggolt a kutyához, óvatosan megsimogatta a fejét, a kutya közben meg sem rezzent, előhúzott a táskájából pár szalvétát és egy csomag zsebkendőt, majd odament a közeli kúthoz, eláztatta a zsebkendőket és visszament az állathoz.

-Lehet, hogy ez egy picit kellemetlen lesz, ne haragudj.-suttogta Julie a kutyának, azzal vérző lábára odatette a vizes zsebkendőt.
   A kutya felnyüszített, sőt majdnem még a kislányt is meg akarta kapni, de Juli megsimogatta a blökit és megnyugtatta.

     Végül Julie-nak sikerült elállítania a vérzést és bekötöznie szalvétával a sebet, bár jobbnak látta, ha holnap elviszi egy állatorvoshoz. Mert abban biztos volt, hogy a kutya vele fog maradni.

-Gyere, tudsz követni?-kérdezte a kutyát Julie, majd elindult. A kutyus viszont nem mozdult.
Julie tudta, hogy a kutya túl nagy ahhoz, hogy az ölébe vigye hazáig és a sebe miatt sem kéne felemelnie. Aztán hirtelen eszébe jutott a kötél, amit technikán készítettek a tanárnővel.
   Elővette a kötelet, óvatosan rákötötte a kutya nyakára, majd lassan elkezdte húzni. Az állat erre nagyon nehézkesen felállt és sántikálva, botladozva és nagyon lassan követni kezdte Juliet.
    Bár csak 10 perc volt, Julienak egy örökkévalóságig tartott mire hazaértek.
Julie bevezette a kutyát a szobájába, természetesen az apja mint mindig még most se volt otthon.
A kislány elővett egy régi kosarat, kipárnázta, majd belefektette a kutyát, aki fáradtan dőlt bele az új „ágyába”.
-Jó helyed lesz itt nálam, majd meglátod.-simogatta meg Julie a kutya fejét.
   Azzal kiment a konyhába, elővett a hűtőből néhány sült csirkecombot, ami még megmaradt a vasárnapi ebédből, egy tálkába öntött vizet és visszament a kutyához.
  A kutyus amint megérezte a hús szagát rögtön felemelte a fejét és rávetette magát az ételre és a vízre. Szegény, valószínű, már több napja nem ehetett.
   Miközben a kutya evett, Julie jobban szemügyre vette az állatot. Bármennyire is koszos volt, a kislány észrevette, hogy ében fekete a szőre. És benne kis sárgás pöttyök vannak, akár egy végtelen univerzumban a csillagok.
   Juliet a világűrre emlékeztette a kutya. Hirtelen eszébe is jutott egy jó név: Lajka.

Aztán az apja jutott az eszébe. Ő utálja az állatokat a kutyákat pedig különösen, ezért sincs kutyájuk. Egész biztos, hogy nem egyezne bele abba, hogy Julie megtartsa a kutyát. Ám ez őt nem érdekelte. Akkor majd rejtegeti a kutyust.
   A kislány lehajolt a kutyushoz, majd ezt sutogta:

-Innentől kezdve Lajka lesz a neved. És senki se választhat szét minket egymástól, még apa sem.