Vissza a Földre 3. rész

Vissza a Földre 3. rész.

-Mégis hogy képzelted ezt, Julia?! Lógsz az iskolából? Te normális vagy kislányom?-üvöltözött vele az apja.
  Julie lehajtott fejjel ült az asztalnál. Tudta, hogy nagyot hibázott. Csak Lajkáról ne szerezzen tudomást az apja!
-És még a tanárnőnek is képes voltál hazudni! Kétszer is! Egyszer levélben egyszer szóban! Megáll az eszem! Julia, miért csináltad? Hogy kiszúrj velem? Ezért? Válaszolj, kislányom!
Julie viszont csak hallgatott. Nem vallhatta be az apjának, hogy kutyát tart, mert az apja csak még dühösebb lenne és elvenné tőle Lajkát. Az egyetlen barátját.
-Várom a válaszod, Julia!
-Csak…Egy kicsit…itthon akartam lenni. Mert a suliba nem érzem jól magam.
Az apja hitetlenkedve nézett Julie-ra. Igen, túl jól ismerte a lányát.
-Mond, te teljesen bolondnak nézel?! Mért pont MOST? Mert most mentem el itthonról?
Julie csak bólintott.
Az apja arca paprikavörössé vált a méregtől.
-Szóval ezért fogadtad olyan jól, hogy nem leszek itthon. Hogy te lóghassál! Nagyon nagyot csalódtam benned, Julia! És holnap szépen bemész az iskolába, bocsánatot kérsz a tanárnőtől és innentől kezdve nincs több lógás, megértetted! Én szépen felhívom mindig a tanárnőt és megkérdezem megjelentél-e az óráján. És ha nem, szobafogság!
-Úgyis a szobámban vagyok egész nap.-durcáskodott Julie.
-Jó, akkor megvonom a havi zsebpénzedet!
Julie-nak viszont ez pont nem volt jó, hiszen akkor nem tudna Lajkának ételt venni.
-Most pedig mars a szobádba! Nem akarlak látni! És azt ajánlom, hogy aludj, mert holnap iskola!
     Julie felment a szobájába, magára csapta az ajtót, ledőlt az ágyára és csak sírt. Nem is amiatt, hogy az apja ordítozott vele, hanem a csalódottság miatt, amit a haragon túl, az apja szemében látott. Tudta, hogy elvesztette az apja bizalmát. És, ha elvesztjük a másik bizalmát, azt bizony nagyon nehéz visszaszerezni.
    Lajka bizonyára megérezhette, hogy a kislány bánatos, így odadugta a fejét Julie-éhoz és megnyalta a lány arcát.
Julie erre felemelte a fejét és halvány mosoly jelent meg az arcán.
Megsimogatta a kutya fejét és halkan ezt suttogta:
-Igazad van, most nem lehetek bánatos. Holnap bemegyek az iskolába, muszáj lesz. De ígérem, hogy minket továbbra sem fog senki szétválasztani, hiszen te vagy az egyetlen és egyben a legjobb barátom is. Nem veszíthetlek el-ekkor ránézett az anyja fotójára,-téged is!

ˑˑˑ

     A lány félve sétált az iskola folyosóján. Mindig görcsbe volt a gyomra, mikor iskolában volt, mert tudta, hogy a lányok csapata bármikor rászállhat. Ugyanis a leánygimnáziumban mindenki a legújabb divathoz öltözött, csak ő, Julie hordott még mindig 30-as évekbeli szoknyát és felsőt. Mivel azt örökölte meg az anyjától. És szeplői, meg vörös haja csak rátett erre egy lapáttal.
   Össze is rezzent, mikor meghallotta a háta mögül jövő, kényeskedő, éles hangot.
-Nocsak, nocsak kit látnak szemeim? Itt a lógós kiscsaj.-vihogott természetellenesen magas hangon Anastasia, az osztály legnépszerűbb lánya.
   Julie megfordult és értetlen arcot vágott. Honnan tudnak ezek a lógásról?
-Na, igen most már nemcsak antidivatszakértő, de egyben iskolakerülő is.-viccelődött Oxana, Anastasia egyik barátnője.-Minek köszönhetjük, hogy most tiszteletét tette a mi kis szerény iskolánkban?
-Biztos az apja ráparancsolt, hogy jöjjön. A kis lógós…Ejnye-bejnye Juliana.-csóválta meg a fejét mosolyogva Nadja.
  A lányok tovább viccelődtek Julie-n, ám ő ezt megunta és sarkon fordult, majd elindult a terem felé, a három lány viszont annyira belemerült a gúnyolódásbaés a vihogásba hogy észre sem vette, amint Julie már nincs ott.
-Hé, hova-hova antidivatoska.-állt elé egy fekete, pirosmasnis kékszemű lány, Zina.-Nem illik ám csak így lelépni.
Ekkor Anastasia-ék is észhez tértek.
-Igen, hallod Zina, ez már nemcsak alulöltözött, iskolakerülő, de még bunkó is. Hogy merészeltél csak így itt hagyni minket vöröske.-azzal Anastasia megrántotta Julie vörös copfját.
   Julienak itt lett elege.
-Hagyjatok már végre békén!-akadt ki sírva, azzal elfutott Zina melett egyenesen a terembe. Még hallotta ahogy a négy lány röhögcsél és valamit utána mondogatnak, de már nem érdekelte.
  Amint beért a terembe levetette magát a székére. Az osztálytársnői persze megbámulták és vihogtak is rajta meg „lógós” és „giccs”-nek és „pityogi”-nak is nevezték, de úgy különösebben nem foglalkoztak vele. Tovább beszélgettek a barátnőikkel.  
   Julie pedig csak szipogott, próbált megnyugodni. Hirtelen egy zsebkendőt tartó kéz nyúlt ki elé. Julie összerezzent, félt, hogy megint Anastaziaék akarnak belőle gúnyt űzni, de mikor felnézett, látta, hogy csak Diana az. Még talán ő a legnormálisabb vele az osztálytársai közül.
-Köszi!-vette el Dianatól a zsepit.
-Nincs mit! És ne törődj azokkal a divatdiktátorokkal. Csak a szájuk nagy.-vigasztalta meg Juliet Diana, azzal már el is ment a saját padja felé és legjobb barátnőjével, Sonjával rajzolgatott egy füzetbe.
   Julie sóhajtott egyett. Milyen jó lenne neki is egy ilyen barátnő! Akivel mindent megoszthatna, kiállna mellette, meghallgatná és segítene megoldani a problémáit.
  De legalább itt van neki Lajka...

Amígy ezen morfondírozott, addig becsöngettek és belépett a tanárnő. Ebben a pillanatban mindenki elcsöndesült.
A tanárnő lepakolta a cuccait és végikémlelte az osztályt. Végül Julie-n akadt meg a szeme.
-Juliea Fokin!
Julie gyorsan felkapta a fejét. A tanárnő eddig még sosem szólította őt a teljes nevén. Nyilván a lógás miatt még mindig haragudhatott Juliera.
-Tessék, tanárnő.-vette elő a legalázatosabb hangját Julie.
-Mivel sokáig..öö.. hiányoztál,-ezt egy kissé gúnyosan mondta- kíváncsi vagyok, hogy mindent bepótoltál-e.
   Julie most nyelt egyett. Semmit sem tanult az elmúlt három héten. Csak Lajkával foglalkozott.
 -Kérlek, állj fel és felelj nekem az első világháborúból.
  Az osztály megnyugodva sóhajtott fel. Igen, a tanárnő csak egy embert szokott kiválasztani aki az előző órai anyagból felel. De sajnos Julie nemhogy megtanulta volna, de itt se volt az előző órán.
   Próbálta felidéni, amiket az anyja mesélt a háborúról. Maria, az anyja akkor még nagyon kicsi volt, de a családja nagyon megsínylette a háborút. Főleg az utána lévő polgárháborút. A nagyapja is akkor halt meg.
   Julie emlékezett rá, hogy amikor az anyja mesélt neki erről az egészről, mennyire örült neki, hogy ő még akkor meg sem született és nem neki kellett átélnie ezeket a borzalmakat. Aztán jött a második világháború is, szerencsére ő akkor sem született még meg, viszont az anyukája álítólag akkor lett beteg. Mindig is gyengék voltak az idegei, de az a két háború teljesen kikészítette szegényt. Szerencsére akkor ismerkedett meg Alexanderrel, az apjával, aki már akkor dolgozott az űrközpontban. Maria mindig is azt mesélte Julie-nak, hogy az apja és az univerzumról szóló történetei segítettek neki abban, hogy túlélje a háborút és nehogy egy gépfegyver elé vesse magát. Mert ezek az űrről és csillagokról szóló történetek kicsit elvezették őt egy másik világba és elfeledkezett a körülötte levő borzalmakról. És Julie is imádta, ha az anyja a csillagokról mesél neki, mivel az apja nem igazán ért rá vele foglalkozni. Már akkor is nagyon sokat dolgozott. De akkor nem érdekelte, mert Maria ott volt vele. De mikor meghalt, az idegei mehettek tönkre teljesen, akkor hirtelen nagyon egyedül lett.

   -Juliea, várom a válaszod!-szakította meg a gondolatmenetét a tanárnő.
Julie gyorsan magához tért az álmodozásból. Már megint elkalandozhatott.
-Hát, ööö-próbálta összeszedni a gondolatait.
Hallotta, hogy az osztálytársai kuncognak a háta mögött. Sőt, még Anastasia és Oxana jól láthatóan össze is súg az előttük ülő Zinával és Nadja-val.
   Julie érzi, hogy könny szökik a szemébe. De most tudja, hogy nem sírhat, hisz’ akkor még jobban nevetség tárgya lenne.
-Rendben, én nem fogok itt várni. Ha nem tudsz semmit, egyes. Leülhetsz, és óra után szeretnék elbeszélgetni veled egy kicsit a magaviseletedről és a szorgalmadról. Mert az hogy lógunk, ez nem vezet semmire.
  Ekkor a többiek kuncogni kezdtek, és Julie most már tisztán hallotta, hogy „kis lógós”-nak nevezik.
-Csöndet!-inti le a tanárnő a kuncogó, viháncoló osztályt, abban a pillanatban az egész osztály elcsendesült.
Ekkor a tanárnő újra a sírás határán lévő Julie-hoz fordult.
-És jobb, ha tudod kislányom, hogy a gimnáziumunk nem tűri az efféle viselkedést. Ha lógsz, repülsz. Ha nem tanulsz, megbuksz. Ilyen egyszerű! Óra után beszélünk. Leülhetsz!
   Julie engedelmesen leült.
A többiek még össze-összemosolyogtak, ám már nem kuncogtak.
-Jól van gyerekek, nyissátok ki a tankönyveteket a 79. oldalon!
Julie a nyitott tankönyvet feltámasztotta, hogy a tanárnő és a többiek ne lássák az arcát, amin már patakokban folyt a könny és piros volt a sírástól. Egyszerűen, már nem bírta magába folytani könnyeit. Legszívesebben fogta volna magát és kirohant volna a teremből, és meg sem állt volna hazáig. Most csak arra vágyott, hogy egyedül legyen és kisírhassa magát. Sőt, az anyukájára vágott, hogy újra befúrhassa magát az ölébe, mint régen. Vagy az újdonsült barátját akarta, Lajkát.
   Ráadásul a tanárnő viselkedése is aggasztotta. Még sosem  beszélt vele ilyen durván. Mindig kedves volt hozzá és megvétte őt, ha gúnyolták. A tanárnő mindig meghallgatta és segített neki, bármi gondja is akadt volna. Főleg utána segített neki, miután Maria meghalt. Most viszont szörnyen leszidta, és Julie látta azt a csalódottságot az ő szemében is, mint az apjáéban. Lehetséges, hogy a tanárnő Juliet egy életre megutálta?
    Az óra villámgyorsan eltelt és Julie-t a gondolkodásból a csengő zökkentette ki. A többiek viháncolva mentek ki szünetre. Mikor Anastasia elhaladt Julie padja mellett még súgott neki valamit:
-Sok szerencsét a tanárnővel, lógós!-mondta gúnyosan és mikor a tanárnő nem figyelt még egy kicsit meg is lökte Juliet, azzal kiment a teremből a lánybandával együtt.
-Juliea kérlek gyere ide, a többiek pedig menjenek ki!-szólt Olga néni a  kiváncsiskodóknak, akik csak a kettejük beszélgetését akarták hallani. Azok morogva, sóhajtozva mentek ki a teremből, Julie pedig a tanári asztal elé lépett.
-Nos, Julie, tudom jól, hogy nehéz időszakon vagy túl, de ez a viselkedésed most igazán meglepett engem is és az egész tanári kart. Mikor felhívtam apádat és megkérdeztem mikor jöhetsz újra iskolába, elősször nem is hittem a fülemnek, hogy ő nem is tudta, hogy itthon vagy. Hogy lehet az, hogy az apukád nem nézi a postaládába küldött hiányzási leveleket és nem hívott engem fel?
   Hogy is nézhette volna az apja a leveleket mikor nincs is otthon már vagy egy hónapja. De ezt a tanárnő és senki más nem tudhatta, mert akkor talán elvennék őt az apjától és árvaházba kerülne.

-Várom a válaszod!
-Háát, ööö én vettem ki a leveleket a postaládából, mindig én ürítem
a postát.
Ez igaz is volt, mert az apjának tényleg annyi dolga van, hogy Julie a postafelelős.
-És miért nem vette fel soha ő a telefont, miért csak te?
-Mert a telefont is én szoktam intézni. Apa mindig engem küld le, ha hívnak.-ez viszont már hazugság volt, mert mindig az apját keresték a munkhelyéről, így Julie még a telefon közelébe se szokott menni.
   A tanárnő gyanakodva méregette Juliet. Majd újabb kérdést tett fel.
-És hogy lehet az, hogy apádat csak a munkahelyén értem el este nyolckor! Általában ilyenkor már vége a legtöbb munkaidőnek. Meddig szokott ő dolgozni?
Julie nyelt egyett. Igen, a tanárnő már gyanakszik.
-Néha túlórázik.-szólt szűkszavúan.
Olga néni sóhajtott egyett. Ő is tudta, hogy ennél többet nem fog tudni kihúzni Julie-ból.
-Erről még az apáddal is szeretnék elbeszélgetni. És az otthoni telefonon fogom hívni este. Akkorra már csak hazaér, nem? És ajánlom, hogy ő vegye fel. Más dolog. Az igazgatósággal elbeszélgettem az ügyedről és mivel majdnem egy hónapig hiányoztál minimum egy igazgatói figyelmeztetést kapsz és a magatartásod is kettes lesz fél évén is és év végén is. És megegyeztünk, hogy ha akár egy napot is hiányzol, amiről az apád nem tud, fegyelmi tárgyalás lesz és elbocsátunk a Moszkvai Leánygimnáziumból. Értve vagyok?
Julie csak szomorúan bólintott.
-Még egy utolsó kérdés. Miért most? Mért hiányoztál? Mi váltotta ki belőled ezt a viselkedést? Azt tudom, hogy az anyukád meghalt és a többiek se túl kedvesek veled, de eddig emiatt nem hiányoztál.
-Csak egy kis magányra vágytam. Hogy erőt gyűjthessek. Ennyi.
-Még mindig nem értem a dolgot, de elfogadom amit mondtál.- Azzal a tanárnő összepakolta a cuccait és kifelé indult.
-Akkor este APÁDAT hívom.-mondta még hátrafordulva a tanárnő az „apádat” szót jól megnyomva.
Julie csak bólintott, aztán mielőtt még átgondolhatta volna feltette a tanárnőnek a kérdést ami foglalkoztatta.
-Honnan tudták meg a többiek, hogy lógtam?
A tanárnő a küszöbön megtorpant és hátrafordult.
-Tessék?
- Honnan tudták meg a többiek, hogy lógtam?
Ebben a pillanatban megszólalt a csengő. A tanárnő még egy darabig állt, majd mikor látta, hogy a lánysereg beáramlik a terembe ő is kifelé indult.
-Ezt majd később folytatjuk.-szólt még hátra Olga néni, majd eltűnt a diáktömegben.
Julie sóhajtott egyett, majd leült. Páran még oda-oda mondták neki, hogy „Na jól kikaptál?”  „Kicsaptak?”  „Tuti mérges most rád a tanárnő” „Hát, hogyne lenne mérges, mikor lógott.”
Ám Julie elengedte a füle mellett a megjegyzéseket. Volt neki más baja is. Ki kellett még találnia, hogyan tudná elintézni, hogy az apja vegye fel a telefont este. Talán hazahívja? De akkor lehet, hogy meglátja Lajkát. De ha meg nem az apja szól a telefonba, a tanárnő gyanakodni kezd és, ha megtudják, hogy nem otthon van az apja, hanem egész héten a munkahelyén és egyedül hagyott egy alig 12 éves gyereket, akár a gyámügyisek el is vehetik Juliet. Nem, azt nem engedheti! Az kéne még, hogy egy teljesen idegen családba kerüljön. Valamit ki kell találnia, de gyorsan!
    Amint ezen morfondírozott az angol órájuk is véget ért.
Gondolkodással telt el az egész napja. Még útközben is azon morfondírozott, hogy hogyan oldhatná meg ezt a helyzetet. Nincs más választása, szólnia kell az apjának, hogy jöjjön haza, Lajkát pedig addig elrejti a garázsban. Igen, ez az egyetlen megoldás a helyzetre.

     Megkönnyebbüléssel lépdelt a házuk felé, hiszen ez a gondja megoldódott. Ám amint meglátta Gisella nénit, a szomszédjukat a házuk előtt, rögtön rossz előérzete támadt. Oda is szaladt.
-Ó, szia Julie, figyelj csak mi ez az ugatás?
És valóban Julie ablaka felől torkaszakadtából ott ugatott a kutya.
-Nem tudom, biztos a mögöttünk lévő családé. Nekünk nincs kutyánk.
-Tudom, csak teljesen úgy tűnt mintha…na mindegy. Szia Julie!-köszönt el Gisella néni. Julie megkönnyebbülve sóhajtott fel. Gyorsan felszaladt a szobájába, hogy elhallgattassa a kutyát, de mikor felért elszörnyedt. A szobája kész csatatér volt, a függöny lerángatva, széttépve, a párnája és az ágyhuzata szintén.

-Lajka!-szólt rá mérgesen Julie
Lajka, amint meglátta a kislányt, farkcsóválva rohant felé.
-Ajj, nem tudok rád haragudni! De ez így nem maradhat tovább. Nem tudok egyszerre iskolában lenni és rád ügyelni. Megvan! Majd beviszlek az iskolába! A részleteket majd még kitalálom…