Léna és Luna


https://smaragdkiado.hu/termek/varazslatos-mesketek-1-meseerdo/

Léna és Luna
 
Egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer egy kislány, Léna volt a neve. Mindenki különcnek tartotta, emiatt nem voltak barátai. Sőt, élénk fantáziája, szokatlan ruhái és vörös haja miatt még gúnyolták is! Gyakran gondolt arra, hogy legaláb...

Kép forrása: nincs forrás

Léna és Luna

 

Egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer egy kislány, Léna volt a neve. Mindenki különcnek tartotta, emiatt nem voltak barátai. Sőt, élénk fantáziája, szokatlan ruhái és vörös haja miatt még gúnyolták is! Gyakran gondolt arra, hogy legalább egy kutyusa lenne. Még álmában is erre vágyott.

     Egyik reggel, az ajtón kilépve egy igen furcsa blökibe botlott. A kutya éjfekete göndör szőre láttán Léna úgy érezte, mintha egyenesen az űrből pottyant volna elé.

     És valóban. Ahogy lehajolt megsimogatni, a kutya suttogva így szólt:

– Kérlek, ne zavarj el! Fogadj barátoddá, meghálálom. Csak az a kérésem, ne szólj róla senkinek. Elmesélem, hogy kerültem ide.

– Te tudsz beszélni? – csodálkozott Léna.

A kutya csak bólintott.

– Gyere, keressünk egy eldugott zugot, ahol mesélhetsz, mert apukám nem örülne, ha meglátna. Ő ugyanis csillagász, aki éjjel dolgozik, ezért nappal alszik. A kutyaugatástól viszont felébredne, ezért nincs kutyánk. Bújjunk el apukám műhelyébe, ő most feküdt le, egész éjjel dolgozott. Na, most már izgatottan hallgatom a történetedet.

– Mielőbb vissza kell térnem a Holdon lévő otthonomba, különben a kígyók örökre rabszolgájukká tehetik a bolygón maradt társaimat.

– Van egy ötletem, hogy juthatsz haza, de áruld el, hogy hívnak. Én Léna vagyok.

– Én meg Luna. A lakhelyemről nevezett így el Artemisz istennő, aki egyúttal varázserővel ruházott fel, és engem választott a bolygónkon élő népek vezetőjévé. Ám az ott élő ellenség, a méregszemölcsös Szerpentész megirigyelte ezt, mert ő és csatlósai szerettek volna uralkodni a Holdon. Fel is lázadtak ellenünk, társaimat barlangba zárták, hogy a rabszolgájuk legyenek. Szerpentész engem letaszított az űrbe, hogy örökké ott keringjek, soha ne térhessek vissza. Elvesztettem a varázserőmet is. Azzal viszont nem számolt, hogy Artemisz születésemkor egy titkot bízott rám: Ha valamikor menekülnöm kell innen, az új lakhelyemen abban a formában folytathatom az életem, amelyik élőlényt először megpillantok. De figyelmeztetett, hogy minden egyes nappal fogy az életerőm, és ha 7 napig nem térek vissza, elpusztulok, a kígyók pedig átveszik az uralmat, ezzel a népemet örök nyomorúságba taszítják.

– Ezt nem engedhetjük – veszi át a szót izgatottan Léna. Apukám hobbija az űrhajóépítés. Nézd csak, épp most fejezett be egyet. Mit szólnál hozzá, ha kipróbálnánk?

– Remek ötlet!

            Léna odavezette Lunát az űrhajóhoz, beszálltak és keresni kezdték az indítógombot. Luna meglátott egy piros, START feliratú gombot.

– Talán ez az! – és mielőtt Léna válaszolhatott volna, megnyomta.

            Ebben a pillanatban bezáródott az ajtó, és elindult a visszaszámlálás. Alig tudták magukra kapcsolni a biztonsági övet, máris kilőtt az űrhajó. Léna megrémült a nagy sebességtől, de Luna megnyugtatta:

– Ne izgulj, hamarosan megszokod.

            Amint elhagyták a Föld légkörét, csodálatos látvány tárult Léna szeme elé: a sok csillagtól szinte káprázott a szeme, a végtelennek tűnő univerzumtól még a lélegzete is elállt. Hát még amikor meglátta a Földet! Sosem gondolta, amíg ott élt, hogy ilyen varázslatos ez a bolygó!

Végighaladtak a Tejúton, már fékezett is járművük és finoman megállt egy kopár hegy csúcsán.

– Ez lenne a Hold? – csodálkozott Léna. Nem értette, hiszen a többi bolygó olyan szépséges volt, ez viszont sivár és elszomorító látványt nyújtott.

– Amikor utoljára láttam, még a Tejút legszebb bolygója volt, ám a kígyók felégették a füvet, megfojtották a fák gyökereit, a földet feltúrták, így álltak bosszút a növényvilágon, hiszen az akadályozta őket a zsákmányszerzésben.

– És most hol vannak a kígyók? – ijedt meg Léna.

– Ilyenkor jóllakva a Nagybarlangban tanyáznak. Ez azért baj, mert ott van a holdfón, amivel segítséget kérhetnénk Artemisztől.

– De hogy jutunk át a kígyókon? – aggódott Léna.

– Mivel még sohasem láttak kutyát, babonás félelem fogja majd el őket. Ilyenkor megdermednek, mi pedig fel tudjuk venni a kapcsolatot a védelmezőnkkel.

 

            Így is lett. Végigmentek egy kipusztult mezőn, egy leégett erdőn, majd egy kiszáradt folyó feletti rozoga hídon átkelve megpillantották a barlangot, szájánál két óriáskígyó állt őrt.

Amint Léna megpillantotta ezeket, megtorpant, elfehéredett arccal hátrálni kezdett.

– Mi lesz, ha mégsem ijednek meg tőled? – suttogta Léna.

– Ezt csak egy módon deríthetjük ki – mondta Luna – és vakmerően a kígyók elé ugrott.

            Azok a kutya láttán sóbálvánnyá váltak. Eszükbe jutott az a jóslat, hogy egy idegen bolygóról érkező ismeretlen lény fogja őket elpusztítani.

– Gyere nyugodtan, ezek most már ártalmatlanok.

 

            Besétáltak a barlangba, amely hangos volt a kígyók mulatozásától. Ám amint felfedezték a két idegent, iszonyatos félelem fogta el őket. A hirtelen beállt csöndben a lakatokkal lezárt barlangszárnyból zokogás, jajveszékelés, lánccsörgés hallatszott.

– Ezek minden bizonnyal a társaim lesznek. – súgta Luna Lénának. Menj, egyenesen, majd fordulj balra, ott megtalálod a falon a holdfónt, csak mondd bele, hogy Artemisszal szeretnél beszélni és akkor kapcsolatba tudsz vele lépni.

Léna viszont nem mozdult. Nem mert Luna nélkül elindulni.

– És veled mi lesz? Te itt maradsz?

– Én nem mehetek, mert akkor a kígyók felbátorodnának és ránk támadnak. De te menj, siess, mielőtt tényleg magukhoz térnek a sokkból. És vigyázz, egy kígyó se tudja meg, hogy én vagyok Luna, különben végünk!

            Így Lénának nem volt más választása, elindul a kígyók közt. Egyenesen haladt, ahogy Luna mondta. Amikor balra fordult volna, a háta mögül tisztán hallotta a lánccsörgést, sírást, és jajveszékelést. Megfordult és meglátta a ketrecet, amibe Luna barátai voltak bezárva. Nem voltak előtte őrök, mert ők is az előtérben ünnepeltek, így Léna oda tudott menni hozzájuk. Amikor a fénylények meglátták Lénát, abbahagyták a sírást, és mind ráfigyeltek.

– Ne aggódjatok, Lunával kiszabadítunk titeket.

– Itt van Luna is? – örvendezett egyikük.

– Igen. Az én bolygómon landolt, és eljöttünk ide, hogy megmentsünk titeket.

            Ekkor zúgolódás támadt a lények között. Néhánynak felcsillant a remény a szemében, de egyesek a fejüket csóválták. És a fejcsóválók voltak többen.

– És te ki vagy? – gyanakodott az egyik ezüstösen ragyogó csodalény.

– Én Léna vagyok, Luna barátja. A Földről érkeztem.

A fénylények gyanakodva méregették Lénát. Látszott rajtuk, hogy nem igazán hiszik, hogy egy ilyen ügyetlennek látszó, sovány kislány tudna rajtuk segíteni, és le tudná győzni a kígyókat. Azt meg végképp nem hitték, hogy Luna is itt lenne.

            Léna észrevehette, hogy nem nyerte el Luna barátainak bizalmát.

– Nem hisztek nekem, igaz?A varázslények sóhajtottak, majd az egyikük megszólalt.

– Nézd kislány, ezek a kígyók nagyon veszedelmesek tudnak lenni, te meg…,hogy is mondjam…nem igazán úgy nézel ki, mint aki segíteni tudna. Elszántságod van, de néha ez nem elég.

            Lénát nagyon bántották ezek a kétkedő szavak, de erőt gyűjtött, és eltökélten így szólt:

– Bebizonyítom, hogy igazat mondtam! És talán már holnapra ti szabadok lesztek.

            Azzal sarkon fordult és sokkal bátrabban elindult a holdfón irányába. Még hallotta, ahogy az egyik lény egy „Úgy legyen”–t morgott, a többiek pedig újból elkezdtek nyöszörögni, sírni.

– Bebizonyítom, hogy én is viszem valamire – füstölgött magában Léna. Amikor meglátta a falon lógó holdfónt, rögtön odaszaladt. Annyira buzgott benne a tettvágy, hogy észre sem vette a háta mögött megbúvó kígyót…

– Artemisszal szeretnék beszélni. – suttogta a holdfónba. Az egy kicsit rezgett, majd hirtelen kiszólt belőle egy lágy, örömteli, vidám, női hang.

– Artemisz vagyok. Miben tudok segíteni?

            Léna annyira lelkes volt, hogy kapcsolatba tudott kerülni Artemisszel, hogy még bemutatkozni is elfelejtett. Csak gyorsan belevágott a történet közepébe.

– Szia, segítened kell, mert a kígyók átvették az uralmat a Holdon, Lunát ledobták, aki épp a mi bolygónkon landolt és az erejét is elvették és…

– Várj, várj, lassabban! Te ki vagy?

– Én Léna vagyok, Luna barátja, a Földről érkeztem.

– És azt mondod, hogy a kígyóké az uralom?

– Igen! Muszáj segítened! Mit tegyünk?

– Itt van akkor Luna is? Mert azt mondtad, hogy letaszították. Léna most már kicsit mérges volt. Miért ne lenne itt Luna? Miért nem hisznek neki? Hiszen máshogy hogy kerülhetett volna ő is ide, ha Luna nem segít?

– Igen, ő is itt van, most épp kutya alakban.

            Artemisz hirtelen ideges lett.

– Ssss! Ne ilyen hangosan! Ezt a kígyók nem tudhatják! – ijedt meg az Istennő. Elmondom, hogy mit kell tennetek.– suttogta. Léna alig értette, olyan halkan beszélt, csak úgy hallotta, ha a füléhez szorította a holdfónt. Viszont a háta mögött megbúvó kígyó végképp nem értett semmit.

– Menjetek északnak, ott keljetek át egy fahídon, majd találtok egy üveghegyet. Annak a legtetején van egy varázskard. De vigyázzatok, mert a varázskardot Góliát, az óriás őrzi, aki nagyon dühös, ha a kincsét megbolygatják. Miután megszereztétek a kardot, gyorsan gyertek vissza, alig hat napotok maradt, hogy legyőzzétek a kígyókat. És ha visszatértetek, vágj…– ám itt hirtelen recsegni, szakadozni kezdett a vonal, majd Artemisz hangja végképp abbamaradt. Artemisz! Artemisz! – kiáltott a holdfónba Léna. Ám az néma maradt, mert a kígyó elrágta közben a zsinórt.

            Léna tudta, hogy most nem foglalkozhat ezzel, majdcsak kitalálnak valamit Lunával. Gyorsan szaladt vissza az előtérbe, hogy máris indulhassanak a kardért. Amikor visszaért, látta, hogy Luna peckesen járkál a lefagyott kígyók között. Amelyik kígyó pedig egy kicsit is megmozdult, arra Luna rámorgott, és a kígyó rögtön visszamerevedett.

            Amikor Luna meglátta Lénát, egy szökkenéssel ott termett.

– Na végre! Sikerült? Léna csak bólintott, majd intett, hogy induljanak. Ám mielőtt az ajtó felé mehettek volna, hirtelen bekúszott egy kígyó, aki még csak meg sem ijedt Lénáék látványától. Egyenesen odakúszott Szerpentészhez és valamit sziszegett a fülébe.

– Ez furcsa, le kéne merevednie. – suttogta Léna. Lunának viszont nagyon rossz előérzete támadt.

– Léna, menjünk gyorsan, gyere! – azzal rohanni kezdtek az ajtó felé.

– Nem mentek ti sehova! – recsegett a kígyókirály. Szerpentész felbátorodását látva a többi kígyó is izegni-mozogni kezdett. Két lándzsás kígyó még a két jóbarát útját is elállta.

– Nem is vagytok ti idegen lények! Te Luna vagy – bökött a fejével a kutya felé. -Te meg – nézett Lénára – nem tudom ki vagy, de nem is érdekel, hiszen nem jelentesz nagy veszélyt.

            Léna máskor ezért szörnyen dühös lett volna, de most annyira megrémítette az óriáskígyó látványa, hogy mozdulni se mert.

– A lányt rakjátok a fénylények közé. Ezt pedig – nézett Lunára – taszítsátok le a bolygóról. – sziszegte dühösen Szerpentész. És azt ajánlom – hajolt közel Lunához a kígyó –, hogy ezután vissza ne merj térni!

            Luna csak morgott a kígyóra, majd a két lándzsás kígyó megfogta a farkánál fogva és a barlang szája felé húzta. A másik kígyó pedig Lénára tekeredett, és az ellenkező irányba húzta, a tömlöc felé.

– Luna! Ne hagyj itt! – kiáltotta sírva a kislány.

– Minden rendben lesz! – nézett rá biztatóan Luna, de látszott a szemén, hogy ő se nagyon hisz ebben.

– Nos, akkor folytatódjon a mulatság! – szólt Szerpentész, majd a kígyók újból nagy evésbe-ivásba és mulatozásba kezdtek, mit sem törődve az előbbi jelenettel.            

– Valahogy ki kell innen szabadulnom. – gondolta magában Léna. De hogyan? Nagyon elszontyolodott. Érezte, hogy ő ehhez kevés. A fülében csengtek még mindig a fénylény szavai: „Te…, hogy is mondjam…, nem igazán tűnsz olyannak, aki segíteni tudna. Elszántságod van, de néha ez nem elég.”

– Talán igaza van.– sóhajtotta Léna.

– Mit motyogsz? – nézett le rá a kígyó.

            Ekkor Lénának támadt egy ötlete. Ezek a kígyók nem tudják, hogy ő milyen erős, és talán épp ezt kéne kihasználni.

            Hirtelen kibújt a kígyó rátekeredett testéből, rátaposott a kígyó farkára, aki ettől fájdalmasan felszisszent, ő pedig futásnak eredt. Átvágott a mulatozókon, akik annyira meglepődtek a kislánytól, hogy még csúszni is elfelejtettek, odaszaladt a Lunával harcoló két kígyóhoz, az ő farkukra is rátaposott, majd Lunával szaladni kezdtek a barlang kijárata felé.       Legelőször Szerpentész tért magához a csodálkozásból.

– Utánuk, idióták! – kiáltotta mérgesen. Ekkor az összes kígyó feleszmélt, és mind megindultak a kislány és a kutya felé.

– Valahogy le kéne rázni őket. – kiáltotta Léna.

– Nézd csak, ott van egy nádas, abban megbújhatunk. – azzal Luna beugrott a nádasba, Léna pedig követte.

            A kígyók pedig csúszva-mászva-sziszegve haladtak el a nádas mellett.

            Amikor már jó messzire kerültek, a két jóbarát előjött a rejtekhelyről.

– Na, ezeket leráztuk. – kiáltott vidáman Léna.

– Igen, és nagyon bátran viselkedtél, gratulálok. Ez a te érdemed.

            Léna egy kicsit ettől elszontyolodott.

– Igen, de én tehetek arról is, hogy az egyik kígyó meghallotta, amint Artemisszel beszélek. Lehettem volna óvatosabb is.

– Mindenki követ el hibát. Induljunk, útközben mindent elmondasz, hogy mit beszéltetek Artemisszel.

 

            Azzal Léna vezetésével elindultak észak felé, közben a kislány mindent elmondott Lunának.

 

            Már vagy két napja mentek, csak bogyókon és gyümölcsön éltek, amit nem pusztítottak még el a kígyók. Egyszer csak meglátták az üveghegy körvonalait.

– Készülj Léna, mindjárt ott vagyunk. – bökött a hegy felé a fejével Luna.

            Léna szörnyen kimerült volt a többnapi járástól. Lábai fájtak, a hasa korgott. Mikor a hegyhez értek, találtak egy ajtót, ami előtt egy gyík állt. Olyan pici volt, hogy a két barát először észre sem vette.

– Köszöntelek titeket, idegenek! Léna és Luna a fejüket kapkodták, honnan jöhet a zaj.

– Itt vagyok lent. – válaszolta a gyík. Először Léna vette észre a pici állatot.

– Szia! Én Léna vagyok! Be tudnál minket engedni az ajtón?

– Az nem megy olyan könnyen, barátom. Előbb három találós kérdést meg kell megfejtenetek.

– Most már Luna is meglátta a kis állatot. Le is hajolt hozzá.

– Kérlek, engedj be, nagyon sietünk.

            A gyík sóhajtott egyet, majd így szólt:

– Hát jó, ha sürgős, tehetek kivételt. Csak egyetlen találós kérdésre kell felelnetek. De fél percetek van a megfejtésre, különben az ajtóm örökre bezáródik előttetek.

– Hallgatjuk. – bólintottak a barátok.

– Ez olyan dolog, mint a csillag. Nem mindig látod, de tudod, hogy ott van veled. Léna és Luna gondolkodóba esett. Vajon mi lehet ez? Olyan, mint a csillag? Szerinted mi ez? – súgta Luna Lénának.

– 20 másodperc.– szólt közbe a gyík.

– Olyan, mint a csillag…ott van mindig veled… – mormolta Léna.

– 10 másodperc…– emlékeztette őket az ajtóőr.

            A két jóbarát egyre idegesebb lett. Mi lesz, ha nem találják ki? És az idő is vészesen fogyott.

– És öt, négy, három... Aztán Léna Lunára nézett, és világossá vált a fejében a megfejtés.

– A barátság!

            A gyík vidáman kacsintott rájuk.

– Így van!

            Még időben jött a megoldás. Azzal felmászott az ajtóra és benyomott egy titkos gombot, amitől az ajtó kinyílt.

– Fáradjatok be. De vigyázzatok az óriással! – figyelmeztette őket a gyík. Sok szerencsét!

– Köszönjük! – szóltak, majd meghallották, amint mögöttük nagy nyikorgással bezáródik az ajtó.

            Egy hosszú lépcsősor vezetett fel a hegy tetejére. Amikor felértek, egy hatalmas, kincsekkel teli barlangba értek. Mindenhol gyémántok, ékszerek, selymek, sőt olyan szikrázó, csillogó dolgok is voltak, amelyeket Léna még soha életében nem látott. Hunyorogniuk kellett a nagy ragyogás miatt.

            Luna hirtelen megpillantotta a terem közepén a csodálatos kardot.

– Nézd, Léna, ott a kard! Fogjuk gyorsan, és menjünk innen, mert, ha Góliát ránk talál, végünk!

            Ám Lénát annyira rabul ejtette a csodás kincsek látványa, hogy mozdulni se bírt.

– Léna gyere! – kezdte húzni Luna a szoknyájánál fogva a kislányt a kard felé.

- Szerinted baj lesz abból, ha elviszek néhány drágakövet? – kérdezte Léna, és mielőtt Luna válaszolhatott volna, szaladt és teletömte a szoknyája zsebeit mindenféle ékszerrel, gyémánttal és arannyal.

– Léna segíts cipelni a kardot! – szólt rá a kutya.

            Ám Léna annyira belemerült a gyűjtögetésbe, hogy meg sem hallotta barátját. Hirtelen lépések zaja hallatszott. Valaki jött föl a csigalépcsőn.

– Jaj, ez az óriás lesz!

            Ekkor már Léna is észhez tért. A kincsekkel együtt odament Lunához, és együtt húzták-vonszolták a kardot. De bizony késő volt. Góliát felért, és amikor meglátta Lunát és a kincsekkel jól megrakott Lénát, éktelen haragra gerjedt.

– Mit kerestek ti itt, tolvajok! – ordítozott, úgy, hogy zengett belé az egész barlang. Lénáék futásnak eredtek, viszont csak egy kijárat volt az üregből, mégpedig az, amit az óriás eltorlaszolt.

  • Én elterelem a figyelmét, te addig fogd a kardot és a kincseidet, és menj, majd megyek utánad. – súgta Luna, és két szökkenéssel az üreg másik felén termett.
  • Hé, bumszlikám, itt vagyok! – heccelte az óriást Luna.

            Góliát megindult a kutya irányába, közben Léna elindult a kijárat felé. Már épp kint volt a karddal és a kincsekkel együtt, amikor a háta mögött nyüszítést hallott. Hátranézett és látta, hogy az óriás elkapta Lunát és fojtogatja. Léna azonnal tudta, hogy mit kell tennie. Nem hagyhatja itt barátját. Odament az óriáshoz, aki észre sem vette őt, annyira belemerült a kutya szorongatásába. Viszont ahhoz, hogy lecsapjon a karddal a behemótra, mindkét kezére szükség volt. Nagy sóhajtás közben eldobta a kincseket, és nagy erővel rácsapott Góliát lábára, aki akkorát ordított, hogy a barlang mennyezete omladozni kezdett. Elengedte Lunát és a lábához kapott.

– Gyorsan gyere, a barlang mindjárt leomlik! – kiáltott a kislányra Luna, majd mind a ketten szaladni kezdtek a hegy kijárata felé. Közben hulltak rájuk a szikladarabok és a csigalépcső is omladozni kezdett. Gyorsan kinyitották a gyík ajtaját, és épp hogy kiértek, az egész hegy összeomlott. Helyén már csak por és kődarabok voltak.

– Jaj, nincs erőm visszagyalogolni a Nagybarlangig! – siránkozott Léna.

            Luna körülnézett a hegy romjai között, és megakadt valamin a szeme.

– Talán nem is kell! – kiáltott fel vidáman. Azzal odaszökdécselt egy ezüstös színű, járműnek tűnő valamihez, ami bizonyára az óriásé lehetett.

– Ez lenne a megmentőnk? – kérdezte a kislány.

– Persze. Ez egy holdhajó. Mindenki tudja irányítani a Holdon. Ezzel úgy közlekedett a kígyók uralma előtt a népem, mint ti abban a négykerekű dobozban.

– Az autóra gondolsz?

– Igen, igen arra. Szállj be gyorsan!

            Miután a két jó barát elhelyezkedett a holdhajóban, Luna beindította a motort, a kardot a hajó hátuljába rakták, és már indultak is teljes sebességgel a Nagybarlang felé.

            Két óra múlva a barlanghoz értek. Kiszálltak a holdhajóból, Léna megfogta a kardot és a Nagybarlang felé vették az irányt. Ám amint meglátták a két őrt, tudták, hogy nem lesz egyszerű a dolguk.

– Hogy fogunk bejutni? – aggodalmaskodott Léna.

– Van egy tervem. Én elterelem a két őr figyelmét, ők elkezdenek engem kergetni, te addig be tudsz menni a barlangba a karddal.

– És mit csináljak?

– Mit mondott Artemisz?

– Nem tudom, mert recsegni kezdett a vonal ennél a résznél.

- Akkor majd kitalálsz valamit. Nagyon leleményes vagy.

            Ám Léna kezdett pánikba esni:

– És ha nem? Ha a kígyók elfognak és tömlöcbe zárnak, és téged újból letaszítanak és…

– Léna!–vágott közbe Luna. Értetlenkedtek a barátaim, amikor azt mondtad nekik, hogy én is itt vagyok?

– Léna nem igazán értette, hogy ez most hogy jön ide.

– Igen. Miért?

– Mert ha elvesztem az erőmet és más bolygóra kerülök, csak egy erős, tiszta szívű lény juttathat vissza a Holdra. És te visszajuttattál. Meg tudod csinálni ezt is, Léna!

            Léna nagy levegőt vett, majd így szólt:

– Rendben, próbáljuk meg.

            Luna előreugrott, egyenesen a kígyók elé, majd pár másodperccel később mindkét kígyó kergetni kezdte a kutyát. Hát igen, a kígyók nem túl okos jószágok. Léna addig a karddal be tudott settenkedni a barlangba. Az előtérben most nem volt mulatozás, csupán a trónszéken gubbasztott Szerpentész, két oldalán lándzsás kígyók, a többi kígyó pedig a nagy asztalnál evett. Annyira belemerültek az evésbe, hogy észre sem vették Lénát. Léna besettenkedett a terembe, szorosan a falhoz lapult, hogy a kígyók véletlenül se vegyék észre.

            Hirtelen hangok szűrődtek a bejárat felől, és megjelent Luna a másik két őr kíséretében.

– Felség, szökevényt hoztunk. Ez a kutya valójában Luna. Szerpentész odacsúszott a kutyával hadakozó kígyókhoz.

– Elegem van belőled, te korcs! Maradtál volna a Földön! De most már nem úszod meg olyan könnyen, hogy csak úgy ledobunk! Hol a barátod?

– Milyen barátom? – vágott értetlenkedő arcot Luna.

– Az a sovány, ügyetlen kis fruska. Na, hol van?

– Nem ismerek ilyet. – húzta az időt Luna.

            Szerpentész kezdte elveszíteni a türelmét.

– Tudod mit, nem érdekel! Te viszont bűnhődni fogsz!

            Azzal a szájába fogta az egyik lándzsát és Luna szívére szegezte. Léna nagyon kétségbeesett. Meg fogják ölni Lunát, ha ő nem tesz gyorsan valamit. Lenézett a kardra, és eszébe jutott Artemisz utolsó mondata: „És ha visszatértetek, vágj…” Léna ösztönösen cselekedett. Mielőtt még Szerpentész Lunába tudta volna szúrni a lándzsát, ő két szökkenéssel ott termett, és egy suhintással levágta Szerpentész fejét, amitől az összes többi kígyó felszisszent, és mind egytől-egyig szétpukkant. Hisz ha a vezetőjük meghal, nekik is végük.

            Luna örömében Léna ölébe ugrott és megnyalta a kislány arcát.

– Sikerült, legyőzted a kígyókat! És az ő próféciájuk is beteljesedett, mert tényleg egy idegen bolygóról érkező jövevény pusztította el őket, csak arra nem számítottak, hogy ez egy kislány lesz.

            Ezután több dolog is történt. Luna odament a terem közepén lévő almáriumhoz, melyben aranyos-ezüstös anyag kavargott. Mikor azt kinyitotta, az anyag beáramlott a testébe, és újból erős lett. Sőt még alakot is váltott. Többé már nem kutya volt, hanem olyan lény, mint a társai, csak sokkal fényesebb. Léna kicsit meglepődött barátja új alakján, de Luna megnyugtatta, hogy ez ő, csak eredeti alakjában. Majd a kislány kiengedte a kard segítségével Luna társait, akik el sem akarták hinni, hogy szabadok. Volt nagy öröm! Luna újjáépítette a kiégett bolygót, és az eredeti szépségében pompázott. Nagy ünneplést is csaptak a teremben.

– Éljen Léna, éljen a Fénykirály! – kiáltozták.

– Fénykirály? – csodálkozott Léna.

– Igen, amióta uralkodom, két nevem is van. Fénykirály és Luna. De nyugodtan szólíthatsz Lunának.

            A fénylények, akik nem hittek Lénának, bocsánatot kértek.

– Hamarosan elérkezett Léna hazautazásának ideje. Az összes fénylény, és persze Fénykirály is, visszakísérte Lénát az űrhajóhoz.

– Muszáj mennem? Nem maradhatnék itt veletek? – búslakodott a kislány.

– Neked a Földön van a helyed, az az otthonod.– vigasztalta Luna.

– Igen, de ott nincsenek barátaim. Itt viszont barátokra találtam.

– Ne aggódj, ígérem, mindent elintézek, hogy jól érezd magad. És tudnod kell, hogy a Hold népe örökre hálás lesz neked. – mondta Luna, majd előhúzott egy kis gyémánt darabot, ami még Góliát kincséből maradt meg.

– Tessék. Fogadd el hálánk jeléül.

            Léna csodálkozva forgatta a kis gyémántot, megköszönte, megölelgette újdonsült barátait, beszállt az űrhajóba, és megnyomta a START gombot.

– Sziasztok! – intett még hátra barátainak.

– Szia Léna, jó utat!

 

– Léna! Léna! Adni szeretnék neked valamit. – hívta az apukája Lénát. Léna a hangra felriadt álmából. Furcsa, pedig álma olyan valóságosnak tűnt. Már megint tanulás közben alhatott el, amint át akarta kora reggel ismételni a leckét. Előtte a földrajzkönyve, ami a bolygóknál volt nyitva. Léna ásítozva összeszedte a könyveit, és lement megkérdezni, mit akarhat az apja.

            Az apukája lent várta, kezében egy doboz volt.

– Tessék, a tiéd. Olyan régóta vágysz már rá.

            Léna átvette a dobozt, kinyitotta, és legnagyobb meglepetésére egy kiskutya ugrott ki belőle, egyenesen Léna karjaiba, majd össze-vissza nyalta a kislányt, aki boldogan nevetett. A kutyus pontosan úgy nézett ki, mint Luna kutyaalakban.

– Még ez is jár hozzá. – mondta az apja, és egy kis csomagot adott Lénának. Amint a kislány kibontotta, még a lélegzete is elakadt. Egy meteorit volt, ami úgy csillogott, mint az a gyémánt, amit Luna ajándékozott neki a kalandjuk végén.

– Mi a baj, nem tetszik? – kérdezte félve az apja.

            Léna erre elnevette magát, majd átölelte az apját.

– De igen, apu. Nagyon is tetszik.

 

Másnap, amikor az iskolába bevitte Lunát (merthogy így nevezte el a kutyust), mindenki meg akarta simogatni. Lénának egy csomó barátja lett a kutyusnak hála, és többé nem csúfolták már furcsa egyénisége miatt.

            Léna, noha tudta, hogy az űrutazás csak álom volt, többször feltette magának a kérdést: mi van, ha mégis megtörtént? És ha Fénykirály, Szerpentész, Artemisz és Góliát meg a többi varázslény valóban létezik?

            Hát, ez már soha nem fog kiderülni…

Lulu2.0, amatőr meseíró

Ezt a mesét írta: Lulu2.0 amatőr meseíró

Lulu2.0 vagyok, 15 éves és már kicsi korom óta rajongok a mesékért. Örömmel emlékszem vissza arra, hogy a szüleim esténként izgalmasabbnál izgalmasabb meséket olvastak fel nekem és ez mindig beindította a képzelőerőmet. Egy nap úgy döntöttem, hogy én is megpróbálkozom a meseírással. Először csak a mesék elejét kezdtem el írni és nem volt befejezés, mert mindig jött egy újabb ötlet. Ez az első mesém, amit telje...


https://smaragdkiado.hu/termek/varazslatos-mesketek-1-meseerdo/

Vélemények a meséről

Ehhez a meséhez még nem érkezett hozzászólás, legyél Te az első aki véleményezi!
A szerző biztosan nagyon hálás lesz érte!