Giminapló 7. rész

Giminapló 7. rész.

Mind a hatan ott álltunk a tanárok előtt. Kicsit arrébb a Cukorkák, akik összekarolva, izgulva álldogáltak. Az egész faházban síri csend volt. Bár tudtuk, hogy úgyis a Cukorkák fognak továbbjutni, mi meg kiesünk, mégis reménykedtünk, hogy másképp lesz és tovább versenyezhetünk a kupáért és az érmekért.
-Meghoztuk a döntést.-lépett elő a táborvezető egyben az igazgató. Szúrós szemmel és egyben kárörvendően nézett rám és ebből tudtam, hogy mi fogunk kiesni. Igen, az igazgató a szeptemberi büfés incidens óta még mindig pikkel rám, és erre a tavaszi bálos dolog csak rátett egy lapáttal.
-Akik tovább küzdhetnek és nem fenyegeti őket a veszély…
Mindenki izgatott volt, még csak megmukkani se mert senki.
-Azok nem mások, mint…-hatásszünet.-Mint a Cukorkák!-jelentette ki vidáman az igazgató. A tanárok mosolyogva megtapsolták az ugrándozó, egymást ölelgető Cukorkákat.
Mi meg csalódottan néztünk össze, persze erre mind számítottunk.
A diáksereg részéről erőltetett taps hangzott fel, és hallottam olyanokat is, hogy „Ne má’ most komolyan ezek?!” meg „A másik csapat sokkal jobb volt”.
-Ha tényleg olyan jók voltunk, miért nem szavaztatok ránk?!-tette csípőre a kezét Bella és a diákok felé fordult.
-Én rátok szavaztam!-emelte fel védekezően mindkét kezét az egyik végzős.
-Én is!-mondták többen is.
-De, ha ennyien ránk szavaztatok, hogy lehet az, hogy kiestünk?-morfondírozott Csilla, ám a válasz hamarosan Szilvia tanárnő képében meg is jelent.
-Elnézést, rosszul számoltunk!-lépett elő Szilvia tanárnő.-A Visszavágók mégse estek ki!-mi itt örömmel néztünk össze, Bella még ugrált is örömében, viszont a Cukorkák ledermedtek és az igazgató is szúrós szemeket vetett Szilvia tanárnőre.
-Sőt, nemhogy nem estek ki, de ők kapták a legtöbb szavazatot!-jelentette ki vidáman.
 Mi itt örömmel néztünk össze és négyen lányok ugrándozni és visongani kezdtünk, a két fiú meg összepacsizott.
Én hálásan néztem Szilvia tanárnőre. Valóban nem kedveltem kilencedikben, de ezúttal megmentett minket és most legszívesebben megölelném.
-Hát akkor ezek szerint.-fordult az igazgató a Cukorkák felé, látszott rajta, hogy igen nehéz kiejtenie a következő szavakat.-Sajnálatos módon számotokra véget ért a verseny.-mondta keserű szájízzel.
A Cukorkák búsan összenéztek, már nyoma sem volt az arcukon az előbbi vidámságnak, mi viszont majd kicsattantunk az örömtől.
-Véget ért az első versenyszám, ünnepeljünk.-mondta Szilvia tanárnő.-Mindenki boldogan táncolni, enni-inni és beszélgetni kezdett. Mi is szétszéledtünk, Bella és Gina a lánycsapatához ment, Csilla a végzős barátnőihez, Kristóf is a 11.-esekhez, csak én álldogáltam ott tanácstalanul és rádöbbentem, hogy mennyire hiányzik Zsejke. Tényleg, írok is neki!
„Képzeld továbbjutottunk”-írtam gyorsan. Reméltem, hogy gép előtt van, mert így tudnánk chattelni, de csalódottan vettem tudomásul, hogy az üzenetem olvasatlan maradt. Bizonyára alszik már ilyenkor.
  Zsebre vágtam a telefonom és körül néztem, hogy vajon mit tudnék csinálni. Talán visszamegyek a faházba és nézem a kedvenc sorozatom, aztán meg alszom, úgyis holnapra kipihentnek kell lennem. Különben sem vagyok egy nagy bulizós.
  Már épp indultam volna a faházunk felé, amikor valaki hátulról megkocogtatta a vállamat.
Én megpördültem és legnagyobb meglepetésemre Ádámot találtam magam mögött.
-Csak…Szóval…Izé…-túrt bele zavartan a hajába. Még sose láttam ilyennek. Általában folyton belém kötött és gúnyolt, de ilyen zavartnak eddig még nem láttam.
-Igen?-vontam fel a szemöldököm.
-Csak meg akartalak dicsérni az ötletért! Szép volt Büfés-Leveses Lány!
Engem ez egy kicsit meglepett, ugyanis erre nem számítottam.
-Köszi, Gólkirály!-mondtam mosolyogva, ezzel utalva is arra, hogy ha ő rajta múlna, a csapatnevünk „Gólkirályok” lenne.
Ő ezen elmosolyodott, bizonyára a tegnapi csapatneves-vitánk jutott eszébe.
-De azért ne bízd el magad! Messze még a győzelem. Ráadásul amikor úgy volt, hogy kiesünk, akkor legszívesebben megfojtottalak volna.-mondja fenyegetően, de a szája sarkában mosoly bujkált.
Én ezen akaratlanul is elnevetem magam.
-Akkor már kétszeresen is örülök a továbbjutásnak.
Ezen ő is elneveti magát és már szólásra nyitotta volna a száját, amikor a haverja Márk (aki bejön Zsejkének) magukhoz hívta.
 -Bocs most megyek. Szia Büfés-Leveses Lány!-azzal odasétált a haverjaihoz.
Én mosolyogva indultam a faház felé. Ez az első alkalom, hogy végre normálisan beszélgettem egy fiúval, ráadásul Ádámmal! Sőt még meg is dicsérte a kisfilm ötletemet és kedvesen szólt hozzám.
  A sorozatomra sem tudtam koncentrálni, mert folyton Ádám zavart arca, cuki mosolya és nevetése jutott az eszembe. És hogy végre nem durván kezdeményezett. De egyébként még mindig utálom!
  Halottam, hogy Belláék hangos vihogás és cserfelés közepette indulnak a ház felé. Én gyorsan letettem a telefonom és alvást színleltem, mivel akkor nem tudnak piszkálni.
  Közben csukott szemmel is Ádámon és a holnapi páros feladaton agyaltam. Vajon mi lesz holnap?

JJJ

   -Hé Lúzer Csaj ébredj már!-hallom reggel Bella ismerős, harsány hangját.- A csapat már csak rád vár!
Én nem tudok azonnal felkelni, ráadásul tegnap elég sokáig nem tudtam aludni így csak lustán heverésztem tovább.
-Gyere már!-kezdett kiabálni.
-Oké, mindjárt!-ásítok, de továbbra sem mozdulok. Egyszerűen nem bírok magammal kora reggel.
-Jó, te akartad!
A következő pillanatban egy vödörnyi jéghideg víz zúdul a fejemre ami nem csak a szívrohamot hozta rám, de még a hajamat és a pizsamámat is alaposan eláztatta, a takaróról és az ágyhuzatról ne is beszéljünk. Persze ettől azonnal éber lettem és fel is ültem az ágyban és mérgesen néztem a gonoszul vigyorgó Bellára.
-Teljesen elment a józan eszed?! A szívrohamot hoztad rám! De ezt nagyon megbánod!
-Ha az árulkodásra gondolsz, felejtős. Az igazgató mondta, hogy, ha nem kelsz fel nyugodtan locsoljalak le vízzel. És én nagy örömmel meg is tettem. Na szárítkozz meg és gyere!
Dühösen néztem a még mindig kárörvendően vigyorgó Bellára, de erre már nem tudtam mit mondani.

   Nem sokkal később a benn maradt húsz csapat az udvaron álldogált és várták, hogy kiválasszák a két-két főt aki a második feladatban fog részt venni.
-Mielőtt még kiválasztanánk a csapatokat.-kezdte az egyik táborvezető.-Szeretnénk külön jutalomban részesíteni a Visszavágókat, akik az előző feladatot megnyerték.-mi itt boldogan néztünk össze.
-És mi lenne az?-kérdezte mohón Bella.
-A következő feladat szabaduló szoba lesz, ezért ti 10 perccel korábban mehettek be, mint a többiek. Ja igen, a szabadulószobában az a nyolc csapat fog kiesni, azok akik utolsónak érnek ki. 
Mi itt mosolyogva összenéztünk. Azért tíz perc nagy előny. A többi csapat fejcsóválva, szúrós szemmel nézett ránk.
-És most jöjjön a két-két fő kiválasztása!-vette át a szót izgatottan Szilvia tanárnő.
-Minden csapat kap egy kalapot és hat cetlit. Írjátok fel a cetlire a neveteket és mi tanárok két-két nevet húzunk!
  Így is tettünk, majd a tanárok beszedték a kalapokat és sorban húzták ki a neveket.
-És jöjjön a Visszavágók kalapja.-itt azonnal görcsbe rándult a gyomrom.
-Az egyik tag…-turkált az igazgató a kalapban.-Vecsési Ádám!
Itt Ádám a levegőbe bokszolt. Látszott, hogy örül, hogy részt vehet a feladatban.
-A társa pedig…
-Jaj csak én legyek, én legyek!-kántált halkan Bella.
„Jaj csak ne én legyek, ne én legyek!”-gondoltam magamban. Nem szerettem volna, ha netán miattam esik ki a csapat, és akkor Ádám tényleg megfojt, ha elszúrom.
-Kovács Miranda!-mondta ki az igazgató a nevemet.
-Ne már!-kiáltott Bella és én is elnyomtam egy sóhajt. Akkor most tényleg aggódnék, ha Ádám még mindig olyan szemét lenne velem, de a tegnapi rövid beszélgetésünk után talán nem olyan vészes a helyzet kettőnk között. Legalábbis így éreztem.
  Miután a hátralevő csapatok is megvoltak, elköszöntünk a csapattársainktól és elindultunk a szabaduló szobák felé.
Én Ádám mellé vergődtem, mert mégiscsak ő a csapattársam és talán valami stratégiát át tudnánk beszélni.
-Szóval akkor…-kezdtem volna, ám ő közbe vágott és sajnos a régi hangsúlyával.
-Ne merd elszúrni Büfés Csaj, mert nem állok jót magamért! Maradj mögöttem, ne érj semmihez és inkább meg se mukkanj!-mondta durván.
Én csalódottan vettem tudomásul, hogy még mindig a régi, utálkozós kapcsolatban vagyunk. Akkor ezek szerint a tegnapi beszélgetésünk semmit sem ért, de jó!

  Odaértünk a puszta közepére és ott egy ház volt. Betereltek minket az előtérbe, a recepciós köszöntött minket.
-Oké, akkor a Visszavágók menjenek be abba a szobába!-mondta az igazgató egy kicsit mogorván. Valószínűleg nem örülhetett annak, hogy az a csapat kapta a 10 perc előnyt, amelyikbe én is benne vagyok.
  Mi egymás mellett bementünk némán a szobába és az ajtó bezáródott a hátunk mögött. Egy szűk teremben voltunk, középen egy asztal, rajta bábuk és egy térkép, a falon egyiptomi hieroglifák és várak térképei. Oldalt egy polc, melyen régi lexikonok sorakoztak. Ezek szerint valami töris szobába csöppentünk. Jaj ne, miért pont ide?!
   Ádám rögtön az asztalhoz ugrott és a térképet kezdte el nézni.
Én is átnéztem a válla felett a térképre.
-Szerinted mit kell csinálnunk?-vettem fel az egyik bábut és forgattam az ujjaim között.
-Szerinted én tudom? És azt ne piszkáld!-tépte ki a kezemből a bábut és rakta vissza a helyére.
-Jól van na, nem értem mi bajod van ma velem!-mondtam sértődötten, ám a fiú válaszra sem méltatott, nézte tovább a térképet.
  Amíg Ádám a térképet és a bábukat pásztázta, addig én körül jártam a szobát és megnéztem a lexikonokat közelebbről. Észrevettem, hogy két helyen is kisebb zászló van.
  -Hé, találtam zászlókat-dugtam Ádám orra elé.
-Ne most!-mondta Ádám és a térkép egyik pontjára rakott egy bábut, amitől hirtelen egy ajtó kinyílt.
-Na, erről van szó!-húzta ki magát elégedetten Ádám.
-Ezt hogy…-kerestem a szavakat.
-Ááá, semmiség. Tudod csak meg kellett találni az egri vár földalatti alagútját, arra rátenni a megfelelő bábut és kész is! De menjünk tovább!
A következő szoba üres volt. De tényleg üres, nagyából semmi sem volt benne, a padlót homok borította, a falak sötétbarnák voltak.
-Úgy látszik egy föld alatti üreget akar ez jelképezni.-gondolkodik hangosan Ádám és körül járta a szobát.
Mivel nem tudtam mit kéne csinálnom, én is a szobában kezdtem el járkálni.
-Szerinted hány perce lehetünk benn?-morfondíroztam.
-Biztos nem olyan sok, még van bőven időnk. Szerintem a többi csapat is csak most…-ám Ádám lenézett az órájára és egy kicsit elsápadt.
-Mi az?
-Te jó ég, már fél órája bent vagyunk!-mondta remegő hangon Ádám.
Én is egy pillanatra ledermedtem.
-Akkor siessünk!
-Te nézd ezt a szobát, én addig visszamegyek a másikba!-futott át amoda Ádám.
-Na, kösz szerinted mit nézzek ezen a szobán, totál üres!
-Pont neked való! Meg jó, ha ott vagy, mert így legalább nem lábatlankodsz.
-Köszi!-mondtam csalódottan és körbejártam a szobát.
Aztán hirtelen felfedeztem a falban kis üregeket, amibe pont befér a…zászló!
Gyorsan be is ragtam mindkét zászlót egy-egy üregbe és láttam, hogy a falból egy ajtó válik ki.
Gyorsan oda is szaladtam, ám az ajtó zárva volt. Persze, hiszen négy üreg van és csak két zászlót találtam.
  Gyorsan Ádámhoz rohantam.
-Ádám, keress zászlókat! Kettőt találtam, de még kell kettő, és akkor ki tudunk nyitni egy ajtót.
Elkezdtük keresni a zászlókat, de semmi.
-Ennek így nincs sok értelme. Itt nincs!-keseredett el Ádám.
-Talán, ha megint ügyeskednél azzal a térképpel…-vetettem fel az ötletet.
-Á, még egyszer nem válik be. Remek, már háromnegyed órája benn vagyunk!
Ebben a pillanatban az igazgató hangját hallottuk.
-Figyelem, már csak 10 csapat van a szobákban, a többiek kijutottak! Figyelmeztetni akartam a még mindig bent lévő csapatokat, hogy már csak ketten juthatnak tovább. Igyekezzetek!
  Mi itt félve néztünk össze. És a legrosszabb amit ilyenkor lehet csinálni, elkezdtünk kapkodni!
Össze-vissza szaladoztunk a szobában.
-Jaj, Istenem Leveses Lány, ki fogunk esni!
-Nem fogunk, csak találjuk meg a zászlókat, nézd meg a térképes asztalt, mert nekem az gyanús!
-De nem érted, hogy ott nincs semmi!
Én azért a biztonság kedvéért megnéztem. A térképnél nincs semmi, de talán a térkép alatt. És hopp..találtam is az asztalban gombokat.
-Hé, Ádám nézd mit találtam!-húztam ki magam büszkén. Ő rögtön oda is rohant.
-Oké, de mi lehet a kód?-morfondírozott, aztán a fejéhez kapott.-Hát persze!-és gyorsan be is ütött 4 számot, amitől az asztalap egy részét le lehetett venni. Az alatt pedig ott lapult a kis zászló.
-Na ugye mondtam!-néztem fel Ádámra.
Ő csak a szemét forgatta.
-Jó, jó, de keressük már meg a többit is!
Ebben a pillanatban hallottuk ismét az igazgató hangját.
-Egy csapat kijött a szobából! Igyekezetek, mert már csak egy páros juthat tovább!
Aggódva néztünk össze Ádámmal.
-Te rakd bele a zászlót az üregbe, én addig keresem!
Én rohantam, beraktam a zászlót az üregbe, ettől az ajtó ismét megmozdult és már résnyire ki lehetett látni. Odakint a többi párost láttam, egy részük nyugodtan heverészett, mások vidáman nevetgéltek, voltak akik a még szobákban lévő párosoknak drukkoltak.
  Gyorsan visszaszaladtam Ádámhoz, aki még a zászlót kereste.
-Semmi?-kérdeztem csalódottan.
-Semmi.-csóválta a fejét Ádám.
 Én is elkezdtem keresni, bár tudtam, hogy már úgyis mindegy. Hiszen ha eddig nem sikerült megtalálnunk, akkor kevesebb, mint egy-két perc alatt, hogy sikerülne. Valószínűleg Ádám is erre gondolhatott, mert bánatosan leült a földre.
-Na, nem adhatod fel! Gyere keressük tovább!-bátorítottam.
-Hát nem érted?! Már mindent átkutattunk! Ha eddig nem került elő, akkor ezután se fog! Kiestünk, ennyi!
-Azért ez még nem biztos! Na gyere már!-azzal megragadtam a karját és elkezdtem felfele húzni.
-Hagyj már békén!-próbálta kiráncigálni a karját a szorításomból.
-Nem fogok veszíteni a te lustaságod miatt!
-Az én lustaságom miatt?! Már bocs, de az, hogy az az ajtó nyitva van nekem köszönhető! És nélkülem sehol sem tartanánk.
-De még kellesz! Állj már fel!-ráncigáltam kicsit erősebben.
Nyilván ezt Ádám nem vehette jó néven, mert kitépte a karját a kezeim közül és a falnak lökött.
Én elveszítettem az egyensúlyomat és a falnak estem, minek hatására az egyik falon lógó hieroglifa megmozdult.
-Annyira sajnálom!-rohant oda hozzám Ádám.-Jól vagy?
Én a fejemet dörzsölgettem és bólintottam. Aztán éreztem, hogy valami csiklandozza a hátamat. Hátra nyúltam és a kis zászló volt. Nyilván akkor eshetett ki a hieroglifa-tábla mögül mikor neki lökődtem.
Ádámmal némán néztük a zászlót egy darabig, fel se fogtuk, hogy megcsináltuk. Ámulatunkból az igazgató hangja téritett észhez.
-Már lassan nyílik is a 12. csapat ajtaja. Húha, úgy tűnik ez eldőlt!
 Mi riattan egymásra néztünk és szaladtunk gyorsan a kis üreghez, hogy még a másik csapat előtt kiérjünk. Jaj, csak ne legyen túl késő!