Magnóliafa virágai

Magnóliafa virágai.

Magnóliafa virágai

            Az idén áprilisban egyik nap esett a hó. Téliesre fordult az idő, szerencsére csak egy hétre, de így is szokatlan volt tavasszal ez a hideg.

            Az emberek nem szívesen bújtak ki otthonaikból, csak néhányan indultak el egy kis gyaloglásra. Ezek a családok megálltak néhány percre a virágzó magnólia fa mellett, melynek minden virágát hó takarta.

– Gyönyörűek ezek a virágok! – mondta Anya.

– Remélem, nem viseli meg őket ez a hirtelen jött télies idő  szólt Apa.

A kislány a bátyjával bebújt az ágak alá, onnan néztek fel a sűrűn nőtt virágokra.

– Figyelj csak, mintha valaki beszélne! – szólt a fiú.

– Igen, én is hallom – válaszolt a kislány.

– Maradjunk csendben egy kicsit! – javasolta a kislány.

–  Hapci! – tüsszentett valaki. Kisvártatva egyre több helyről hallatszott a tüsszögés:

– Hapci, hapci! Hideg van, megfázunk ebben a ruhácskában! A virágok szirmai nem adnak elég meleget nekünk! Nagyon hideg van! – hallották a virágok kelyhei felől.

Hirtelen feltámadt a szél, és a magas fáról leesett egy bimbó. A kislány lehajolt érte, és tenyerébe vette.

– Jaj, jaj, megütöttem magam! – sírt egy vékonyka hang. – Ilyen hidegben még nem jártam itt!– folytatta.

A gyerekek szétnyitották a virágszirmokat, és egy apró tündérlányt láttak, aki rózsaszínű tüllruhában fázósan toporgott. Volt náluk egy kendő, azzal betakargatták, aztán kíváncsian érdeklődni kezdtek.

– Mi a neved? Hogy kerültél ide? A barátaid hangja hallatszik a többi virágból?

– Én jótündér vagyok. Az emberek lelkében élek, csak akkor szoktam ideszállni, ha virágzik a magnólia fa. Ilyenkor a gonosz tündérek is idejönnek, itt beszélgetek velük minden évben. Mi jótündérek sokan vagyunk, de ők, a gonoszok sincsenek sokkal kevesebben. Ők is ott élnek az emberek lelkében, és mi próbáljuk kiűzni őket onnan. Folytonosan harcolunk egymással.

– Nem mondtad a neved! – szólt a kislány.

– Én vagyok Kedvesség tündére. Amott a Mosoly tündére, mellette az Igazmondásé, ott fentebb a Szereteté, távolabb a Gondoskodásé, majd az Önzetlenségé. Vagyunk még egy páran, most mindenkit megtaláltok valamelyik kehelyben –  válaszolta.

– A gonosz tündérek közül is itt van mindenki? –  kérdezte a fiú.

– Igen, most itt. Nézd, amott az Utálat rossz tündére, ott a Hazugságé, mellette az Irigységé, fentebb a Gyűlöleté, amott a Nemtörődömségé, távolabb az Önzésé.

  –  Ti mindannyian elfértek egyetlen fa virágaiban, egyetlen ember lelkében? – kérdezték a gyerekek.

– Igen. Itt a szabadban és az emberek lelkében is viaskodunk egymással, van olyan, akinél a jó, van olyan, akinél a gonosz tündérek nyernek, na nem mindig, csak egyszer-egyszer – mesélt tovább a tündér.

– A jó tündérek gyakrabban győznek? – érdeklődött a kislány.

– Igen, mi erősebbek vagyunk – mosolygott a Kedvesség tündére.

Mikor így beszélgettek, egy újabb virág esett le a földre. A fiú lehajolt érte, és már készítette is a zsebkendőt, hogy betakarja vele.

– Fúj, de csúnya kendő, a Kedvesség tündérének szebbet adtál, miért nem azt kaptam én? –szólalt meg a tündérlány, amint betakargatta a kisfiú.

– Nem is kell mondanod, te vagy az Irigység gonosz tündére –  kiáltott a fiú.

A kislány megkérdezte tőle:

– Örülsz, hogy már nem fázol?

– Nem, én nem tudok örülni. Mindig csak azt látom, hogy nekem milyen rossz, és másoknak milyen jó dolga van! – felelt az Irigység gonosz tündére.

– Ó, szegény gonosz tündér! – sajnálkozott a kislány. – Milyen fájdalmas az életed! Megpróbálok rajtad segíteni. Gyere, nézd, a Kedvesség tündére ugyanolyan kendővel van betakargatva mint te. Látod, egyforma – folytatta.

– De az szép piros, ez meg csúnya kék! – ellenkezett az Irigység tündére. –Cseréljünk! –  mondta dacosan.

– Kedvesség jótündére, add ide a piros zsebkendőt, kicserélem a kékre! –kérte a kislány.

A jótündér szívesen cserélt a gonosszal. A gonosz így sem nyugodott meg.

– Ó, neki jobban áll a kék mint a piros! Vegyük vissza tőle azt is, ne adjunk neki semmit! – mondta.

Apa odalépett.

– Azt már nem! – szólt rá. Elégedj meg azzal, amid van! – intette.

Ebben a pillanatban hatalmas szélvihar támadt, nagyon sok virág leesett a fáról, a tündérekkel együtt. Sírás-rívás hallatszott mindenfelől, mindenki megütötte magát. Kijöttek a virágok kelyheiből, és a kisfiú, a kislány, Apa és Anya mindenkin próbált segíteni. Egyenként felemelték őket, és a gyerekek menedéket kerestek nekik egy közeli öreg ház nappalijában.  A bajban mind egyformák voltak. Jó és rossz egyformán megütötte magát mikor lepottyant a magasból. Mind egyformán könnyeztek. A kislány az Apukája felé fordult:

– Apa, bennem is élnek gonosz tündérek?

– Mikor irigyled egy másik gyerektől a játékát, akkor egy rossz érzés vesz erőt rajtad. Mikor örülni kezdesz, hogy ő boldog, és együtt játszotok, akkor minden jóra fordul, mindkettőtöket jó érzések töltenek el. Küzdött benned az irigység és a jószívűség. Nem az a lényeg, hogy van– e benned vagy nincs, hanem az, hogy melyik győz. Érted?

A kislány bólintott.

            A gonosz és jótündérekért eljött a tündérek királya, aki visszaparancsolta őket az emberekbe.  A gonosz tündérek ez után az eset után már nem voltak olyan gonoszok, a tündérek királya azt mondta, hamarosan át lehet őket keresztelni kevésbé jó tündérekre. A gonosz tündérek nagyon várták, hogy átkereszteljék őket, ezért megpróbáltak még jobbá válni, így megkapták hamarosan a kevésbé jó tündér elnevezést.