Majd ha piros hó esik!

Majd ha piros hó esik!.

                                                         Majd ha piros hó esik![1]
(Hamerli Éva, írói Christina Buhela meséje – C.B.: (Pót)Nagyi kerestetik! c. regényrészlete)

Egyszer volt, hol nem volt, valahol Magyarország egyik kiserdejében élt egy összeszokott állatsereg.
Kicsik és nagyok, madarak, vagyis szárnyasok és négylábúak, sőt volt a kiscsapatban egy-két kúszó-mászó is.
Egy szép napon, amikor megéheztek az állatok, és keresték a gondozótól kapott eleséget a kiserdő közepére kirakott etetőkben, a vörösbegy észrevette, hogy neki aznap nem sok jutott a jóból.

-- Ó, ha én is kaphatnék annyit, hogy ne csak én lakhassak jól! – Nézegette a bogyókat, gyümölcsdarabokat. – Bizony nem kellene tőlem félnie egy ideig Rovi barátodnak, nem kutatnám a csavargó társait.

-- Nem beszélhetnénk valami másról, legalább ilyenkor? – Böffentett egyet Szarvas anyó.

-- Ha akarod… - lendítette be szárnyát Vöröske, ezek szerint étvágyromboló gondolatát elhessegetve. – De az tán titeket se bántana, ha meghívnám a nagyerdőből lassan már száműzött kisbarátomat.

-- Akiről meséltél, hogy is mentetted meg? – Szüneteltette Harkály koma kopácsolását.

-- Igen – irult-pirult Vöröske.[2]

-- Tán fészket is rakhatnátok akkor. – Ugrabugrált Nyuszmusz. – Szép is a nagycsalád.

-- Csakhogy ahhoz biztosra kellene tudnom, hogy meghívhatom magamhoz. Nem kellene félnünk, hogy innen is menekülnünk kell.

-- Lehet, hogy pont fordítva kellene tennetek. Nem gondolod? – Terelgette jóllakott borjait, Szarvas anyó. – Ha látja az erdész, hogy ott a sok tojás a fészekben, látják, hogy már ketten vagytok, biztos több bogyót, gyümölcsöt fogtok kapni.

-- Na, azt leshetitek – kacagott Rókafi. – Majd ha piros hó esik. Annak örüljünk, hogy nekünk hoznak még valamit. Nem látjátok, hogy milyen kicsi lett már a kis erdőnk? Az egyik oldalon kivágták a nagyapám idejében ültetett fákat, a másik oldalon szalonnát sütöttek, vagy eldobtad valamit, ami meggyújtotta a száraz avart, és alig tudták eloltani a lángoló törzseket.

Keserítette el az állatokat Rókafi nem is bugyuta indoka. Csendben szétszéledtek, s mindenki ment aznapi dolgára.

Másnap, mire az etetőhöz értek a barátok, ámulattal lestek fel az égre: piros hó esett!

„Jé!” Gondolta Szarvas anyó, a tiszta kék égre felnézve. Lehet, más is látta a vörösen izzó nap előtt szálló hópelyheket, érteni viszont senki se értette, mit is lát. Még akkor se, ha lassan meg kellett szokniuk az egyik nap majdnem tavaszi, másik nap hajnalán rügyező ágakra telepedő fagyos dér hullámokat.

-- Esik a hó! A piros hó! – Örvendezett Vöröske, szárnyait csapdosva, eleséggel telis tele rakott madáretetője körül.

Aznap csak Rókafi fejezte be hamarabb az ebédet, el is vonult odújába, míg a többiek örömmel falatoztak, föl-föl nézegetve Vöröskére.

Este a szunnyadó erdő lágyan ölelte át lakóit, kik tudták, hogy nem sokára már Vöröske nagycsaládos kérvénye is ott lesz Nyuszmusz anyóé mellett, amikor az erdész megnézi a postaládáját.

És ha egy csodát megélhettek, miért ne álmodhatnának még tovább? Tán ÉLHET továbbra is békét, csendet, a természet csendjét őrző erdő, fellélegezhetnek azok is, kiket kilakoltatott volna a fogas rémet őrző Fűrész kapitány, asztalosok, házépítők komája.

[1] Szerző köszönetet mond a kollázs sablon-, ill. képszerkesztési segítségekért

[2] „Gyakran megesik, hogy a madarak nekirepülnek az üvegnek. Ez történt ezzel a kis vörösbeggyel is, és az ütközéstől sajnos eszméletét vesztette. Szerencséjére azonban nem volt egyedül: kis barátja, egy másik vörösbegy addig csipkedte és élesztgette ájult társát, míg az magához tért, és sikerült elrepülnie. Egészen elképesztő, hogy még a madarak között is ilyen erős összetartás lehet, nagyon aranyos a kismadár, ahogy bajba jutott barátjának próbál segíteni.”  http://eztnezd.net/egy-kismadar-eszmeletlenul-fekszik-a-foldon-nezd-csak-mit-tesz-tarsa-hogy-segitsen-neki/