Nem is szeretsz!

Nem is szeretsz!.

Nem is szeretsz!

(C… B… : Akkor ennyi volt… c. könyvének részlete)

Karola kicsit zavartan ment kis unokái után a gyerekszobába.

- Vegyek le egy mesekönyvet a polcról, vagy találjuk ki együtt a mai ebéd utáni szundihoz a mesét? – nézte mosolyogva az egyre nagyobb szemekkel figyelő Nórit és Fricikét.

- Együtt! – sikerült Nóri szemében szabadságolni az utolsó álommanó tappancsát is.

- Mondjad te! – kiabálta Frici túl a nővérét, elhúzva a végét.

- Nos, a könyvespolctól mindenképp elbúcsúzunk, viszont, hogy kinek lesz igaza, majd együtt döntitek el. Én elkezdem a mesét, és ha mégis hozzá mondanátok valamit, átadom a tárcsámat.

- Milyen tárcsát, Kari mami? – lepődött meg a kisfiú.

- Ja, hát ezt – vette elő Karola a pár napja fabrikált >>Szeretek mesélni<< és >>Szeretem….<< képekkel leragasztott kis tárcsáját. – Szóval, akkor én kezdem …

- Mi van a tárcsán?

Karola a >>Szeretek mesélni<< oldalon ujjával vezette a kimondott szavakat, majd megfordítva a tárcsa másik oldalát, Nóri kíváncsiságát örömmel fogadva, köhintett egyet.

- Szeret – sikerült az eleje gyorsan, aztán elakadt.

- …em – egészítette ki Karola. – Gondolom, az e…

- Azt ismerem, és az em is, hisz tudod! Én írtam neked karácsonyra a >>Szeretem mamit<< kártyát. Emlékszel?

- Persze, hogy emlékszik, nem buta ő – védte meg Karolát, Fricike. – Engedd már végre mesélni!

- Mindjárt elkezdem a mesét, csak hallgassuk meg előbb Nórit, csillagom. Miért gondolkodott el?

- Mert ő akar mesélni, mert… - kezdődött el a csata.

- Dehogy akarok, te mondtad. Pedig én aludni se akarok – csapott egyet nővérére Fricike.

- Hékások! Szerintetek ez megoldás? – kapta el időben Karola Nóri ugyancsak erővel teli kezét. „Te jó ég!” Gondolta magában. „Mennyi méreg, indulat van ebben a kicsi lányban! És ha most lecsapott volna, utána meg azért kezdett volna sírni, hogy milyen nagy foltot hagytak ujjai. Mennyire fájhatott öccsének.” – ölelte magához egyik oldalra a lánykát, másik oldalra az ütéstől előre félő kisfiút. – Mi volna, ha most nem a csatatereket képzelitek magatok elé, hanem egy békésebb, szebb helyre mennénk.

- Jó, menjünk – készült leszállni az ágyról, Fricike.

- A mesében, picim, a mesében – ültette vissza az ágyra Karola a legénykét.

- Ja – kacagott Frici. – Csak játsszuk a kirándulást – feküdt vissza a párnácskájára, szemét dörzsölve.

- Ahogy mondod. Elkezdem akkor én a mesét, és aki már maga előtt látja a helyet, amiről mesélek, és érdekesebb utakra vezet bennünket, az folytatja. Így rendben lesz? – kacsintott a nagyi Nórira.

- Akkor ebből nem lesz alvás. Nem baj? – huncutkodott a lányka.

- Ti tudjátok. Nos, akkor kezdem – ült át Karola, a játéksarok előtti székre. A játékokra és a szekrény melletti hintalovat figyelve, elkezdte a meséjét:

Nóri már rég hazajött az iskolából, a leckéjét is megírta, de elpakolni a táskáját már nem volt kedve.

Hívogatták a játékai, az asztala melletti hintalova is.

- Gyere, játsszál már velünk, annyira unatkozunk! – nyihogott a paci, Ugri, az elemes kutyus ugatásaival versenyezve. – Vagy már nem szeretsz bennünket?

- Dehogy nem szeretlek, kedves lovacskám, csak mostanában kevesebb az időm.

- Idő, idő, idő – ásított Brumi maci. – Mindig ezt mondják a nagyok. Ideje indulni, időre kell odaérni, igyekezz, nincs időm most erre, arra.

- Jó kifogás sose árt – lefetyelt tálkájából Ugri.

- Igazságtalanok vagytok, ugye tudjátok! – húzta ki magát, a kiságy mellé állított Barbie baba.

- Persze, mert téged nem felejtett el. Minden nap új ruhát ad rád. Vagy legalább megfésüli a hajadat – hadakoztak egymásután a játékok.

- Miért bántjátok Barbiet, ti hálátlanok! – gurult előre Tűzoltó Apó autója. – Fricike nem jár iskolába, és mégse gurít minden nap ide-oda, amióta megkapta a szirénázó Rendőrkapitányt. Mégse berregek most se, amikor aludnia kellene. Vagy tán már alszik is. Ti jobban látjátok. Igazam van?

- Hát… - húzták el az át a játékok. Mármint azok, amik még fent voltak, és nem fáradtak el a nagy gondolkodásban. Visszaemlékeztek a játékos napokra, amikor ők össze-vissza dobálva feküdtek napokig itt-ott a szobában. Se játék, se rend, az még rosszabb volt. Most tudják, hogy mikor lehetünk velük, mikor kell másra figyelniük.

- Végül is – totyogott előre Breki. – Valahogy többet, jobban foglalkoznak velünk. Nekem az jó, hogy tiszta vagyok…

- Ja – vakkantott Ugri. – Meg egymás mellett vagyunk, rendben.

- Szerintem ezzel is mutatják, hogy szeretnek bennünket. Figyelnek ránk minden nap, csak nem tudnak sokáig velünk lenni. Néha még énekelnek is nekünk.

Figyelte Karola kis unokái lecsukodó szemeit, nem bánta, hogy senki se akarta folytatni a mesét. Hogy valóban alszanak-e, elkezdte az altatót, amit régebben lányának, a gyerekek anyukájának énekelt.

>>Gyermekem, ó, aludjál! Már nyugszik a sok kis madár. Táncot vet az őszi szél, minden gyermek alszik rég…<<[1]

Állt fel a nagyi, meghatottan nézve az alvó Nórikát, ahogy átölelte öccsét, a ki tudja mikor, miért elmosolyodó Fricikét.

„Persze, hogy szeretitek egymást, édeseim” sóhajtott boldogan Karola, betakarva a kicsiket.

[1] Mozart: Altatója – szerző ismerete szerint