Mary utazása Varázsföldre

Mary utazása Varázsföldre.

        Mary utazása varázsföldre írta:Papír Torpedó és Rose Logan R.L.

(Rose Logan R. L.)

Mary mindig is álmodozó kislány volt, szeretett elmerengeni a csodák világában, ott, ahol a varázslat lakozott. Ott, ahol jól érezte magát. Most is ült a kerti padon, ábrándozott Mary hatéves kislány, barna lófarokba gumizott haja, loknikban göndörödött, kék alapon fehér pöttyös szoknyában, felette fehér póló rajta egy kis zöld sárkány mosolyog. Fekete kis cipellőben. Hétágra sütött a nap, becsukta szemét és elutazott képzeletben az Ő kis világába. Meg se hallotta, hogy édesanyja szólította. Elképzelte, hogy egy kastélyban él, mint hercegnő.

– Mary gyere! Kész az uzsonna. – mondta harmadszorra édesanyja. Hirtelen visszatért a valóságba. Odafordult édesanyukájához,

– Igen, anya megyek már! – felelte Mary és azzal a lendülettel, már bent is volt a fürdőszobában kezet mosott. Gyors iramban leült az asztalhoz, elkezdte falatozni a vajas kalácsot. Lenyelte a falatot. Így szólt. – Anyukám, ha lehetne egy kívánságom, vagy akár három, mint a mesében. Tudod mit kívánnék? – édes ábrándozó szemekkel várta anyukája reakcióját.

– Na, mit kislányom?

– Azt, hogy bárcsak egy varázsföldön élhetnék, egy kastélyban hercegnőként. – Anyukája hallgatott egy kicsit aztán megszólalt.

– Mary az álmaidban oda utazol ahová csak akarsz és az lehetsz, aki csak akarsz. – A kislány így felelt.

– Nem lehetne, hogy most teljesülne a kívánságom? – Kérdezte izgatottan.

– Hiszen, ez butaság kicsi lányom. Menj, pihenj le kicsit uzsonna után. – Mary szemeibe könnyek szöktek, nem tetszett neki, amit anyukája mondott az előbb. Megette uzsonnáját, és duzzogva kiszaladt a kertbe, lefeküdt a fűbe. Ezeket motyogta a nyári napfényben,

– Azt kívánom legyek csodaországban, találkozzak, mesebeli varázslényekkel. – Többször is elismételte egymás után csukott szemmel. Kinyitotta szemeit, de semmi nem történt. Biztos aludnom kellene, akkor eljönnek értem a varázslények. Gondolta, vagy többször kell kívánnom, jó erősen akarnom. Megint behunyta a szemeit, fogai között mormolta a kívánságát. Jó sokáig mondogatta egyszer csak elaludt ott a füvön a meleg napfényben. Egyszerre csak egy csodás világban találta magát, dörzsölgette szemecskéit, nem hitt a szemének, ami elé tárult. Sárkányok repültek a feje felett. Pici apró tündérek repkedtek, fényes kis szárnyukkal körülötte. Erdei manók sétáltak előtte.

– Ezt nem akarom elhinni! Sikerült. – Tapsikolt Mary önfeledten. – Itt vagyok varázsföldön! Hihetetlen. – mondta örömmámorban úszva. Tovább sétált, de vigyázva nehogy rálépjen valamire. Apró kis csoda káprázatos fényes világító virágok, királykék lepkék, színük csillogott hiszen itt minden varázslatos még a fák is mosolyogtak. Mary boldog volt, hogy itt lehetett még mindig nem hitt a szemének.

(A.K. András)

Pomesz, a kobold ép végzet aranya elásásával. Minden alkalommal, amikor süt a nap és esik az eső, új helyet kell keresnie kincseinek. Mert a szivárvány elárulja őt. Most is ép ezen munkálkodott, amikor is egy óriás jelent meg meseország varázslatos mezején. Legalábbis hozzá képest. Mivel ő a manóknál jóval kisebb, ugyanakkor kinézetre nem sokban különbözik tőlük. Igy az idegen kislány, neki bizony óriás volt. A mögé a fatönk mögé bújt el, aminek a gyökerei közé elásta a nálánál jóval nagyobb kerámia korsót. Amiben a féltve őrzött, elrejtett kincseit tartotta. Nincs mitől tartania, mert a varázslatot, amivel lezárta és elrejtette a lyukat, amit ép most temetett be, csak egy szivárvány erejével és egy ártatlan kisgyermek kívánságával lehet feloldani. És az itt csodaországban bizony nem lehetséges! Mert eső ugyan van hébe-hóba, de kisgyermek bizony egy sem. Pomesz, nem is látott még olyat soha életében. Pedig már majd kétezer éve volt, hogy utoljára anyukája pelenkát adott rá! És akkor itt ez az óriás.

Nem is vette őt észre a kislány, hiszen a koboldok nagyon ügyes rejtőzködők. Ha valaki feléjük pillant csak, gombává vagy kaviccsá varázsolják magukat. Esetleg virággá, vagy fenyőtobozzá. Egyszer volt tündérrózsa is! Olyan, ami a tavakon úszik a vízen. Mint utóbb kiderül, nem volt jó ötlet. Mert egy nagy szemű zöld béka, rajta pihent meg és adott koncertet társaival a gólyáknak. Breekeke-brekekeke! Breekeke-brekekeke! Naplementéig tartott a koncert. Akkor megfogadta, többé nem lesz tavirózsa. Két álló hétig sajgott a dereka! És most, ahogyan osont lábujjhegyen, már kétszer is gombává változtatta magát. Majd, ahogyan az óriás elfordult, visszaváltozott és tovább osont. Nem is lett volna semmi baj, ha észreveszi, hogy a pulóveréből, amit az ük-ük-ük-üknagymamája kötött neki, kiáll egy szál fonal. De nem vette észre. És az bizony beleakadt az egyik rózsa tövisébe. Amit szintén nem vett észre! És ahogyan lopakodott el a tisztásról, úgy fogyott a pulóverje is. A selymes fűben, aminek ugye zöld színe van, tökéletesen lehetett látni az élénk sárga fonalat. Olyannyira, hogy a döngicsélő méhecskék is odarepültek megnézni, hangos zümmögéssel, vajon mi lehet az? Mert ilyen virágot még nem láttak! láttak már kerek fejűt, hosszúkást, csüngőt és olyat is, ami harangozik hajnalban, mikor megcirógatják a harmat cseppecskék. De olyat még nem, mint amilyen ez a majd tíz méter hosszú élénksárga fonal. Akaratlanul is, de bajba került a kis kobold. Mert ha bárki is felfedezi rejtekhelyét, akkor csak két választása marad. Kiválthatja magát az aranyával, vagy és általában a koboldok ezt választják, teljesíteniük kell három kívánságát annak, aki rájuk lel, észreveszi őket. Ez alól csak az éjszaka teremtményei a kivételek.

Uhu az éjjeli bagoly, álmosan mégis érdeklődve figyeli a Kobold settenkedését. Kacagni akart, de csak egy gyenge Uhhuhuhuuu, majd még egy és egy újabb jött ki belőle. Uhhuhuhuuu- Uhhuhuhuuu. Miután kikacagta magát, becsukta hatalmas szemeit és aludt tovább. Mégis, ez ép elegendő volt ahhoz, hogy minden mókus és kisegér egy pillanat alatt elbújjon, menedéket keresve a bagoly elől. Még egy arra legelésző őzike is felkapta a fejét erre a nappal igen szokatlanul hangzó huhogásra. Ahogyan a kobold is megijedt tőle. Igy nem csoda, hogy azonnal egy hatalmas gombává változott, amelynek széles és vastag tűzpiros kalapja van. És amiből egy élénk, napsárga, majd tízméteres fonal lóg ki elfektetve a selymes és zöld fűre. Aminek a másik vége egy tűzvörös rózsa egyik tövisére szúródott fel. És amit az a tüske akasztott meg, ami a rózsán legelőször bújt ki. Mely el nem engedte többé azt az aranysárga fonalat!

(Rose Logan L.R.)

– Ez a fránya fonal! jó hosszú, elengedte a pulcsimat az a tövis ne lett volna. A francba, csak az a nagyra nőtt óriás észre ne vegyen, mert akkor tuti bizti, hogy teljesíteni kell majd, neki három kívánságát. – mondta Pomesz kissé félve. De mit ad isten, Mary hirtelen lenéz, és észrevesz egy igencsak hosszú fonalat. Letérdel óvatosan megfogja, és követni kezdi araszolgat előre, ki lehet a titokzatos fonal gazdája. Megy-megy előre lassan lépdelve. Kisidő múlva odaér a fonal elejéhez egy tövisre volt rátekeredve. Körül nézett, de nem látott senkit. Szerencsére Pomesz időben láthatatlanná varázsolta magát. De sajnos balul ütött ki a láthatatlan varázslata, eltüsszentette magát, sajnálatára Mary meghallotta.

– Ki van ott? – jöjjön elő. Mondta Mary izgatottan. Síri csend lett. Semmi válasz. A kobold jobbnak látta némán lapítani. Mary nem bírta tovább, elvesztette a türelmét. Így szólt.

– Gyere elő! mert ha nem, elfenekellek, de azonnal! -mondta a kislány mérgesen. Hirtelen egy csettintésre láthatóvá vált a kobold. Zöld kis nadrágjában, napsárga pulcsiban ugyan olyan zöld zakóban, hozzá zöld, cilinderes kalapban. A koboldnak vörös szakálla, kissé vörös nózija volt. Megszeppenve méricskélni kezdték egymást.

– Hú, de aprócska vagy! -mondta Mary kedvesen.

– Te, meg óriási vagy! - felelte megilletődve Pomesz.

– Te, tudsz beszélni? manócska.

– Kérdezte kíváncsian a kislány.

– Miért ne tudnék, hiszen varázsföldön vagyunk.

– Mi a neved manócska? – Kérdezi Mary érdeklődve. Mérgesen fel-alá mászkál Pomesz, dúl – fúl magában. Egyszer csak megszólal.

– Egy! Nem vagyok, manócska! Kobold vagyok. felelte ingerülten. Kettő! A nevem: Pomesz – válaszolta karba tett kezekkel morcosan.

– Amúgy! téged, hogy hívnak óriás? – kérdezte a kobold.

– Az „én” nevem pedig Mary. És nem óriás vagyok, hanem kislány, egy ember gyerek. – válaszolta Mary határozottan.

– Ok, ok! be ne kapjál. - mondta most már barátságosabban Pomesz.

– El kell hogy mondjak neked valamit a koboldokról – mondta eléggé határozottan. Mi koboldok sok mindenné tudunk változni, ha akarunk, de inkább csak akkor, ha veszélyben vagyunk vetjük be ezeket a varázslatokat. Ha valaki mégis meglát minket, van egy törvényünk a koboldok törvénye. Kénytelenek vagyunk, teljesíteni annak a kívánságát, aki meglát minket. Mivel Te megláttál, ezért kívánhatsz Tőlem! Három kívánságodat teljesítem. Mary erősen gondolkozni kezdett. Vakargatta kicsi buksiját. Hirtelen megtörte a csendet. — Igazán kívánhatok? Juhé! mondta a boldogságtól kacagva Mary.

(A.K. András.)

Na jó, de mit is kívánhatnék. Hiszen anyukám mindent megad nekem, amire szükségem van. Olyan nehéz. Amig tudtam mit akarok, volt célom. Most viszont, hogy varázsföldön vagyok ez már annyira nem is tűnik fontosnak. Ahogyan igy gondolkodott, a kobold egyre morcosabb lett és türelmetlenebb. És akkor eszembe jutott Beni az oviból. Nagyon betegek lettek a csontjai. Azt nem tudom azok hogyan betegedhetnek meg, csak azt, hogy anyukája nagyon sírt. Amikor az óvó néninek elmondta, miért nem jöhet többé a kiscica csoportba. Sőt, semelyik csoportba sem jöhet. Otthon kell maradnia. Ez lesz hát az első kívánságom.

– Gyógyuljon meg Beni!

– Ez nem is olyan egyszerű kérés, viszont teljesíthető. – Mondta a kis Kobold. – Csupán esőt kell csinálnunk!

– De én nem tudok esőt csinálni! Mondta a kislány.

– Ó, az nagyon egyszerű! Nézd csak. – És lépegetni kezdet csípőre tett kezekkel, előre kettőt, fordult egyet tengelye körül, majd lépet egyet hátra. Mindezt úgy tette, mintha körbe, körbe sétálna. Közben énekelt. És minden másodiknál legugolt. Jó hangosan azt mondta.

– Egy kis dombra le csücsülünk, csüccs! Sétálunk, sétálunk, sétálunk...egy kis dombra lecsücsülünk, csüccs! – És igy ment ez. Mary is utánozni kezdte. Vele énekelt és táncolt. Percek sem kellettek hozzá, irdatlan zivatar kerekedet. Nem tartott sokáig talán, ha fél percig! A zivatar után, szivárvány jelent meg a szikrázó napsütésben. Akkor Pomesz, a kobold, kihúzta sapkája rejtekéből eldugott négy levelű lóheréjét. Letépett egy levelet és beledobta a szivárványba és igy folyatta.

– „Csiribááá – csiribúuu, kívánságod helyett, kutyaól helyére mennyen a bú.

Teljesüljön az álmod, vidd hát e kis virágot!” – És az apró levél ezer csillámló, minden színű kis sziporkázó fénylő pamaccsá robbant hangos pukkanással. – Kis barátod, mostantól nem beteg kicsi Mary! Viszont, most menned kell. Egy napra, csak egy első kívánságod lehet. Még van kettő! Holnap találkozunk! – És Mary az anyukája ölében találta magát. Éppen akkor ébredt fel. Vajon csak álom lehetett? Holnap Mary meg fogja tudni, mert megy oviba.

(Rose Logan L.R.)

– Gyere kislányom, sietnünk kell. – mondta neki kissé aggodalmas hangon anyukája. Miközben, adta rá hátitáskáját sietve.

– De hová megyünk? Kérdezte értetlenül Mary.

– Jaj, Kicsikém az oviba felelte édesanyukája.

– Dehát, nekem még varázsföldön kellene lennem Pomesszel! – válaszolta igencsak csodálkozva Mary.

– Kislányom ne beszélj butaságokat, gyere add a kezed, mennünk kell. – felelte izgatottan. Anyukája. Gyorsan beültek a kocsiba, és az óvoda irányába mentek. Szerencsére csak pár sarokra volt az óvoda. Beértek, benyitottak a kapun, be az ajtón, fel a lépcsőn. Anyukája lesegítette kabátját, ráadta házi cipőjét, megigazgatta a haját megpuszilta arcát.

– Tessék, kislányom itt a táskád, nekem most sietnem kell dolgozni menni így is késésben vagyok. – mondta anyukája.

– Puszi! – menj a cica csoportba. Azzal, anyukája rohant az ajtóhoz. Mary még mindig tanakodott magában, mit keres Ő itt, hol van Pomesz , nem értette. Így haladt a Cica csoport felé. Egyszer csak felnézett, csodálkozva maradt kis szája, Beni ott volt egészségesen. Odarohant, hozzá megölelte. Megfeledkezett az óvónéniről is. Ezt suttogta halkan, Benit ölelve Köszönöm Pomesz. Megfordult hirtelen észbe kapott.

– Jó reggelt óvónéni. – Mondta szégyenlősen. Mary. Az óvónéni vissza köszönt mosolygott. Mary, visszaszaladt Benihez és csak mesélt és mesélt neki. Annyira elvoltak, Ők ketten, hogy észre se vették megjöttek értük a szüleik. Még mindig ott játszottak boldogan a teremben. Felfigyeltek egy hangra hirtelen.

– Gyere! Mary megyünk haza. Búcsúzz el Benitől. – mondta édesanyja. Mary megölelte Benit, ennyit mondott csak.

– Szia, szia! Majd találkozunk. – Oda szaladt anyukájához, így szólt.

– Képzeld, anya! Beni végre egészséges, olyan boldog vagyok. – mondta igazán boldog arccal mosolyogva.

– Kislányom, nem volt semmi baja, eddig sem. – mondta édesanyja csodálkozva.

(A.K. András.)

Mary aznap este, alig várta az estét. Megmosakodott, fogat mosott. Mire eljött az este, már pizsamában várta kedvenc macijával édesanyukáját. Az csodálkozott is nagyon. De Mary elmagyarázta neki, Várja őt Pomesz a kobold. aki varázsföldön él, és akinél még van két kívánsága. Bár most, hogy Benit meggyógyította, már nem tudja mit is kívánhatna! Hisz mindene megvan. Anyukája elmosolyodott.

– Hát kicsikém, ha akkora ereje van a manódnak…Akkor Mary a szavába vágott!

– Kobold! Nem manó. Ne mondj ilyet rá, mert akkor nagyon mérges lesz.

– Értem. Szóval, ha a koboldodnak ekkora hatalma van, hogy nem csak meg gyógyítja Benit, hanem mindenkinek a rossz emlékeit is kitörli arról a csúnya betegségről, akkor talán segíteni tud a nagymamán is.

– De hát a nagyi nem beteg, csak nem mozog a lába.

– Végül is igazad van. Baleset érte, mikor annyi idős voltam, mint te. És azóta kerekesszékbe kényszerült. A háta sérült meg és lebénult derekától lefelé.

– Anya, szerintem rajta is tud segíteni! – Örvendezett a kislány. – Csak nem tudom, hogyan magyarázzam ezt el Pomesznek?!

– Van egy ötletem. – És levette a polcról kislánya rajzát, amelyen az egész családot lerajzolta. Apát, anyát, öcsit, aki még nem tud járni. Nagyit a kerekesszékével és nagypapát. Nézd csak, ide a hátuljára ráírjuk a kívánságod.

– Ráírod te anya? Én csak rajzolni tudom.

– Természetesen kislányom. – És anyukája ráírta a hátuljára a rajznak Mary kívánságát.

–Így, ni kislányom. Most már a koboldod el tudja olvasni, amit szeretnél.

– Mit írtál rá anya?

– Oh, nem sokat, csak ezt. – És felolvasta Mary-nek, amit írt. – Azt kívánom, a nagymama balesete sose történjen meg! Legyen egészséges újra. Mozogjanak újra a lábai, tudjon sétálni és futni is újra, ha szeretne.

– igen, ez igy jó lesz. Köszönöm. De mi lesz akkor, ha a Kobold nem tud olvasni?

– Azt mondtad két kívánságod van!

– Oh, igen. Akkor azt kívánom, tudja elolvasni.

– Igy van kislányom. Na, most már aludj. Vár téged varázsföld és Pomesz. Amikor kiment a szobából, egy könnycsepp jelen meg a szemében. Ezt férje meglátta.

– Miért sírsz drágám?

– Semmi komoly. Csupán a kislányunk, akkora szíve van. Azt gondolja tud segíteni a nagyin. Ha tehetné segítene az egész világon is.

Mary, varázsföldön találta magát. A kobold egy fatönkön ücsörgött és jajgatott.

– Hát neked mi bajod? Csak nem fáj valamid?

– Fáj bizony. A lábacskám, de nagyon. Kicsi a cipőcském és emiatt fáj az ujjacskám. Attól meg az egész lábacskám.

– Oh, hát ezen segíthetünk. – És mielőtt a kobold közbeszólhatott volna, azt mondta. – Azt kívánom ne fájjon a lábacskád, mert a cipőcskéd ne szorítsa azt soha többé! – Abban a pillanatban a Kobold kalapja mellé tűzött négylevelű lóhere második levele is ezer apró színes fénylő csillagként szétpukkant! Mary elhasználta a második kívánságát.

– Köszönöm szépen, bár ez a te kívánságod volt. És most elpazaroltad. Kár érte.

– Dehogy kár, hiszen már nem fáj tovább a lábad. És Benit is meg gyógyítottad.

– Akkor köszönöm szépen.

– Szívesen.

– Viszont most, nagyon gondold meg az utolsó kívánságod. - Akkor elővette Mary a papírlapot, amire anyukája ráírta a kívánságot.

– Ezt szeretném.

– Ajjaj! – Mondta a kobold. – Én nem tudok olvasni. – A kislány szomorúan adta oda neki a rajzott, aminek a hátoldalára rá van írva a kívánság.

– Ezt szerettem volna, de sajnos én sem tudok olvasni. Mert még csak óvodás vagyok.

– Segítettél rajtam, hát én is segítek rajtad. A szerencsehozó lóherének, négy szirma van. Ebből három a te kívánságodat váltja valóra. Egy az enyémet. Én mindig aranyat kívánok, de most azt kívánom, el tudja olvasni a kívánságod. – És szinte azonnal, a Kobold kalapja mellé tűzött négylevelű lóhere negyedik levele is ezer apró színes fénylő csillagként szétpukkant! Most már el tudta olvasni Mary kívánságát. – Nehéz kívánság! Nagyon nehéz. – Morfondírozott. – De nem lehetetlen! Legyen Hát! Mary boldog volt, amikor a kobold neki kezdet a varázs versikéjének, ami ehhez a nagyon nehéz varázslathoz kellet.

– Idő kereke forogj vissza, kinek kalapja nem csak tiszta!

Kell sok szeretett mi emlék, halja kinek füle nem kék!

Vándor járj merre tilos, Rázza orrát kinek piros és fitos!

Messzeségbe tekint a vágy, Tó felet forog az ágy!

Kapor, bajusz és macska fog, e kislány kívánsága teljesülni fog!

Sárkányfű és haragos kutya, ez a kérésem nem buta!

Gyík tojás és madár pókja, kiesik a halál foga!

Mert ki végtelenbe tekint, szíve szeretete megérint.

És a harmadik levél is úgy tett, mint az előző három. Mary reggel az ágyában ébredt. Kezében rajzával. Kirohant anyukájához, szombat lévén még aludt. Beugrott az ágyába.

– Anya, anya! Megint varázsföldön jártam, Pomesz teljesítette a kívánságom! – És elmesélt mindent az édesanyjának.

– Kislányom, de hát a nagymaminak nem beteg a lába! – Akkor megfordította a rajzott, amin ott a nagyi a kerekesszékben, és aminek a hátán az ő írását olvasta. Kezét a szájához emelve, könnyezni kezdet. Ez volt Pomesz ajándéka Marynek. Mert jó tett helyébe, jót várj! És most már Mary anyukája is hisz a varázslényekben.

Vége…