Mendemondó meséi


https://webshop.meskete.hu

Mendemondó meséi
 
A vízimalom
 
Az erdei csapáson egy vándor lépkedett. Széles karimájú kalapja alól fürkészte az ösvény mohos szikláit. Hosszú vándorköpenye elnyűtt, bizony régen volt, mikor a takács szövőszékéről a vállára került. Oldalán egy jókora ...

Kép forrása: pinterest.com

Mendemondó meséi

 

A vízimalom

 

Az erdei csapáson egy vándor lépkedett. Széles karimájú kalapja alól fürkészte az ösvény mohos szikláit. Hosszú vándorköpenye elnyűtt, bizony régen volt, mikor a takács szövőszékéről a vállára került. Oldalán egy jókora tarisznya függött, benne a miegymásai közt egy régi bőrkötésű könyv. Ebbe gyűjtötte az útjai történeteit. Ezzel fizetett az ételért a szállásért, ha jóakaratú emberek befogadták rövid időre. Vacsora után a kandalló fénye mellett a meséivel szórakoztatta őket.

Az ösvény balra kanyarodott, és a bővizű patak mentén kivilágosodott előtte a tér. A tisztáson láthatóvá vált, hogy az ott álló épület egy malom, lapátkerékkel vízterelő vályúval. A vályú és a malomkerék azonban szárazon ásított.

Mendemondó, a héthatár vándora amint bepillantott a tágas ajtón rögtön megértette. A fogaskerekek a helyükön voltak, a tengely rendben csatlakozott a forgókerékhez, minden készen állt csak a legfontosabb hiányzott, az őrlőkő.

Mendemondó levette széles karimájú kalapját és megvakarta ősz üstökét. Értetlenül nézett körül.

-Ilyet se láttam még! Egy malom malomkő nélkül? Ne legyen Mendemondó a nevem, ha nem járok a végére.

Egy ember kaszált a közelben a tisztáson. " Mindjárt meg lesz a titok nyitja!" gondolta Mendemondó, és megszaporázta felé a lépteit.

  • Adjon isten, jó napot! – köszönt illendően.
  • Bíz engem az elhagyott. – válaszolta keserűen az ember.
  • Talán bizony elhagyta a hite? – kérdezte Mendemondó.
  • Bűbáj törvények vannak itt, ahol a rengeteg az uralkodó. Halandó ember kevéssé tudja miként éljen vele együtt.

Fenőkövet vett elő a derekára kötött övből, és széles mozdulatokkal élesíteni kezdte a kasza pengéjét. Sikkantott a fenőkő, sivított a penge, ahogy egymáshoz simultak.

  • Hallja, hogy sír a kasza amint a kő élesíti?
  • Ugyan már! – így Mendemondó. – A kaszakő meg a penge nem tudja mit csinál. Nincs azoknak lelkük.
  • Élne csak itt! Majd megtudná, mi erre a törvény!

- Sok vidéket bejártam. Sokféle dolgot hallottam, de efféle törvényeket is szívesen beleírnék a csatos könyvembe.

A kaszáló ember letette a kaszát a fűbe, és mellé telepedett. Megütögette a földet maga előtt. Mendemondó kíváncsian leült vele szemben.

- Amikor erre a vidékre költöztem ez a patak itt incselkedett a medrében megbújó kövekkel. Molnár vagyok. A közeli faluban házasodtam. Úgy gondoltam éppen megfelelő hely lesz ez itt egy vízimalom építésére.

Mindenki így látta. De nem volt áldás az elgondoláson. A Kacagó patak, mert így neveztem el, tündérei nem így gondolták. Míg a házam építettem minden rendben ment. Nem bánták a közelséget a birodalmukhoz. Mihelyt felszereltem a lapátkereket, megépítettem a vízelterelő vályút, helyére tettem a fogaskerekeket, valami megváltozott. Minden rosszul sült el. A közeli kőbányában faragtam ki a malomkövet, onnan szállítottam volna. Az első kő kettéhasadt, mikor a szekér kereke kátyúba rogyott a súlya alatt. Csaknem megölte a fiaimat. A második kőre rázuhant egy villámsúlytotta óriási tölgy. A harmadik követ tutajon szállítottuk a Kacagó patakon, de az már nem kacagott. Haragos hullámokat vetett, veszélyes zúgókat növesztett. Egy szó, mint száz, a tutaj elsüllyedt a malomkővel együtt. A rákövetkező télen olyan hideg lett, hogy befagyott a patak. Az erdő minden teremtménye aludni tért. Csikorgó hidegben vágtam ki az új malomkövet. Szánt építettünk a fiaimmal és a jégen lecsúsztattuk egészen a malomházig. Végre készen állt a vízimalmunk. Vártuk a tavaszt mikor is megolvadt a patak jege, s csobogni kezdett a patak. Csak hogy az én malmom kereke továbbra is száraz maradt. Olyan csekélyke víz folydogált a vályúba, hogy attól nem mozdult meg a malomkerék. Kétségbeesésem olyan mély volt, mint a kút. Kimentem a patak partjára és kérlelni könyörögni kezdtem a patak tündéreinek, adjon elegendő vizet, hogy őrölhessek.

Amint ott ültem magamban keseregve egy teremtmény emelkedett ki a patak medréből.

Áttetsző volt, mint a víz, mégis fénylő vízcseppekből álló gyönyörű tündért láttam magam előtt.

- Kitartó vagy molnár. – csobogta. – Megbocsájtom, amiért engedélyem nélkül építettél utamba egy ekkora szerkezetet.

-Szépséges Úrnő! Nem ingerelni akartalak, hanem segítségeddel lisztet őrölni a sajátjaimnak, hogy ehessenek. Minden teremtett élőlénynek táplálékra van szüksége. Az embernek kenyérre.

- Meg húsra! – vágott közbe a tündér. – Kifogjátok a halaimat, megölitek az állataimat a vadonban.

- Csak annyit, amennyivel tápláljuk magunkat. Hisz a te lelkeid is egymást táplálják!

- Ez igaz! – csobogta a tündér. – Kössünk egyezséget molnár! Csak annyi vizemet használhatod, ami a békés emberek táplálását szolgálja!

- Megegyeztünk Úrnőm! Úgy lesz!

 A környékbeliek mind örültek. Nem kellett már asszonyaiknak mozsárban törniük a gabonát, törekes kenyeret sem kellett a férfiaknak ropogtatniuk.

- Akkor miért száraz mégis a malom kereke és a vályú? – kérdezte Mendemondó.

- Mert közben kitört a háború az én országom és a szomszédos királyság között.

- Mi köze ennek a malomhoz?

- Nagyon is sok! – sóhajtott a molnár. – A királyom megparancsolta, hogy még több gabonát őröljek a katonáinak, hogy etethesse őket. Megállás nélkül éjjel nappal forgott a vízikerék körbejárt a malomkő, a garat egyfolytában nyelte a gabonát. A legények nem győzték szitálni, zsákokba tölteni a lisztet. A király katonái mind elvitték.

Egy nap aztán éles sikítással megállt a kerék. Nem forgott a malomkő. Eltűnt. Mintha a föld nyelte volna el. Újra kimentem a patak partjára, és szólongatni kezdtem a patak tündérét.

Újra megjelent. Már nem volt olyan tündökletesen ragyogó, mint az első alkalommal. Ruhája hínárral beszőtt, arcán haraggal morajlott rám:

  • Molnár! Megszegted az egyességünket! A vizet elrekesztetted. Csobogóim zaklatottá váltak. Vaditatóim elposványosodtak. Az erdei lakóknak egy perc nyugta sincs az örökös dübörgéstől. Úgy döntöttem, elterelem a Kacagó patakot.
  • Ne tedd ezt Úrnőm! Mi lesz a családommal? A falubeli emberekkel?
  • Ez nem az én dolgom! – azzal eltűnt.
  • Most itt állok a száraz malmommal. A dolgát nem végzi. Nem tudom mi tévő legyek? A király emberei bosszúból elvitték a fiaimat a háborúba, ami nem akar véget érni. – hajtotta tenyerébe a fejét a molnár.

Mendemondó megértően hallgatott. Mit is mondhatna? Lám erre gondolt a molnár mikor azt mondta, hogy a rengetegben más törvények uralkodnak, mint az emberek között. Mendemondó benyúlt a tarisznyájába és elővette a bőrkötéses könyvét. A tölgyfaleveles ezüstcsatot meglazította és pörgetni kezdte a megsárgult lapokat. Egy helyen fény villant az oldalak között.

  • Meg is van. – mondta, s kinyitotta a fénylő oldalnál, olvasni kezdte a sorokat.

"A legkisebbek is fordíthatnak a világ sorsán"

  • Ugyan! Ki mondta ezt? – kérdezte a molnár.
  • Egy öreg barátom. Gandalfnak hívták s Középfölde hobbitjairól mesélt.
  • Azok a nagyon kicsi, de kitartó emberek? Hallottam róluk.
  • Na látod. Ha ők letudták győzni a gonosz Szarumánt, neked is sikerülhet a dolgaidat rendbe tenni.
  • De hát én csak egy molnár vagyok! Hogyan tudnék a tündérekkel szembe szállni?
  • Talán nem is a tündérekkel kell harcolnod.
  • Hanem? - nézett a molnár nagy szemekkel Mendemondóra.
  • Molnár vagy. Igaz? Lisztet tudsz őrölni a gabonából. Igaz? Abból pedig kenyeret sütnek. Igaz? A királyt is a katonáit is ez lakatja jól. Igaz?

Mendemondó mélyen a molnár szemébe nézett. Mélyen belenézett a molnár szemébe. Aztán szedelőzködni kezdett.

  • Most már mennem kell.

Azzal becsukta a könyvet és visszatette a tarisznyájába. A molnár gondolkodóba esett. Mendemondó már a vadonba vezető út fái között járt, mikor utána kiáltott:

  • Hé! Mendemondó! Még nem írtál semmit a könyvedbe.
  • Hát, még megtehetem. - fordult vissza Mendemondó.
  • De még nem jutott eszembe semmi. Maradj pár napot, amíg kitalálom a megfelelő mondatot.

Mendemondó elmosolyodott kalapja alatt, és követte a molnárt a malomházba. Este vacsora után a molnár asszonyával sokáig beszélgetett, miután szobájába kísérték a vándort.

Reggel a molnár feltarisznyázott s elindult a rengetegbe.

Tudta merre menjen, kit keressen. Mélyen benn az erdő közepében zöld mohával borított kőkunyhóban élt a kéregnyűvő remete. Most is a kunyhója előtt ült és a fák száraz kérgéből készített gombaszedő kosarakat, sziklamászó köteleket. A molnár mindig vásárolt tőle erdőben használatos eszközöket, kenyérrel liszttel fizetett.

  • Mi szél hozott, Barátom? – Köszönt rá a remete.
  • Segítségedet kérem. Vigyél el a Szelek királyához!
  • Mi dolgod van neked a szelekkel?
  • Szívességet kérek tőlük, hogy végre befejeződjön a háború, a fiaim hazatérhessenek, s újra őrölhessek a malomban.
  • Az bizony jó lenne, mert erősen hiányát érzem a jóillatú kenyerednek.

A remete letette kését, magához vette a botját, s elindult a kéklő hegyek felé.

Mély szurdokon át vezetett az út ahhoz a cukorsüveg alakú magas sziklához, aminek a teteje nem is látszott, mert a felhőkbe burkolódzott. Ott állt a tetején a Szelek királyának sziklapalotája.

  • No barátom innen egyedül kell boldogulnod. Én már öreg vagyok a sziklamászáshoz.

Nekigyürkőzött a molnár, erősen megvetette lábát minden kis repedésben, ujjait belemélyesztette az éles hasadékokba. Három nap három éjjel mászott, s ha ereje elhagyta, fiaira gondolt, akik a király háborújában harcoltak. Egy-egy kőpárkányon fújta ki magát, s gyűjtött erőt, a rá váró útra. Hálát adott a patak tündérének, amiért jóízű vizet meríthetett a Kacagó patakból. Izmait megacélozta, szomját enyhítette, akaraterejét visszanyerte.

A harmadik nap elérte a Szelek királyának palotáját. Ködlepte kapujában szélifjak ragadták meg, s vitték a hatalmas sziklacsarnokba a király elé. Cseppkőtrónusán ült, hatalmas alakját ködpalást fedte. Ősz szakállában szélörvények kavarogtak. Koronáján a szivárványos északi fény villódzott.  Kétoldalt hosszú asztalok mellett ültek a szelek klánjának nagyhatalmú tagjai. Éppen vacsoráztak.

Kíváncsian figyelték a molnárt, aki bátran állt a felhők birodalmának uralkodója elé. A Szelek királya előre dőlt trónusán, hogy jobban szemügyre vehesse a hívatlan betolakodót.

  • Mit keresel itt halandó, ahová még a madár sem merészkedik? – hangja mennydörgés volt, s hétszer verte vissza a hatalmas csarnok.
  • Hatalmas király! – Kezdte a molnár. - Tudom, hogy te uralod az ősi elemeket. A vizet, a tüzet, a levegőt talán még a földet is. Kérlek segíts megzabolázni a földi hatalmasokat!

A Szelek királya összevonta szemöldökét.

  • Jól meggondoltad mit kérsz tőlem? A sajátjaid ellen fordulsz?
  • Felséges Királyom! Életem halálom kezedbe ajánlom, de nincs más választásom. A földi királyok hosszú évek óta háborúznak egy mással. Se vége se hossza a népek szenvedésének. Csak segítségeddel tudnám megállítani őket.
  • Miért kellene beavatkoznom az emberek viszályába?
  • Nem úgy van az uram királyom! Nézz csak körül! Hegyek, völgyek, tengerek, folyók jajonganak a háború poklától. Hatalmas csataterek pusztasággá alakították a termőföldeket, nem nő rajta sem fa se fű, sem virág, sem búza. Állataink elhullottak az éhezéstől akárcsak az emberek. A folyók patakok a sok szennytől mérgezővé váltak.
  • Még mindig nem értem, mi közöm van ehhez? – mennydörögte a Szelek királya.
  • Ha minden elpusztul és kietlenné válik a világ, akkor rád sem lesz szüksége ennek a porvilágnak! Az élet kihal, birodalmad a semmi birodalmává lesz.

Elgondolkodott a Szelek királya. Az Északi fény tündére Auróra szólalt meg először.

  • Bizony igazat beszél ez az ember, felség. Ha nem teszünk valamit a Napkirály elszippantja a levegőt a Földről, s akkor én meghalok. Nem lesz Északi fény.
  • Pedig a napszél nélkül semmivé leszek, szivárványos haját nem lengethetem, eltűnik Föld légköréből. – így szólt Boreas, az északi szél.
  • Én is azt mondom, ha nem teszünk valamit, uram királyom, a felhőinket hogyan fogom a megfelelő időben terelgetni? – emelkedett szólásra Euros, a keleti szél. - Ha nem lesz eső, nem tudom a szárazföldet felmelegíteni a téli fagy után. – Erősítette Aurórát.
  • Ki fogja a tengerek felől a szárazföldre fújni a felhőket, hogy éltető esőt hintsen az erdőkre mezőkre? Lágy szellőkkel oltalmazni nem tudom majd a növényeket. – Állt fel testvérei mellé Zefír, a nyugati szél.
  • Én sem tudom majd tengereken a hajókat a kikötőkbe hajtani! – állt fel Nótusz, a nyugati szél.
  • Apám, akkor mi lesz a dolgunk? – állt a legkisebb fiú, Szellő, apja elé. Odasorakoztak a testvérei: Szél, Vihar, Orkán.
  • Uram király! – kapott még nagyobb bátorságra a molnár. - A háborúzók nem elpusztítani akarnak, hanem minél nagyobb hatalmat birtokolni. Ha mindent elpusztítanának, akkor nem maradna semmijük.

Az egész csarnok helyeslően mormogott, s olyan volt, mint a messziről készülődő vihar morgása.

  • Mit kívánsz hát? Mit tegyünk? – fordult a molnárhoz a Szelek ura.
  • Add kölcsön Felhőjáró ménesedet, Jégszilánk vitézeidet, Forgószél óriásaidat, s Gyöngyfényű Ködtündéreidet.
  • Mit kezdenél velük te földi halandó?
  • Móresre tanítanám a hatalmasokat. Hallgasd meg tervemet!

A bátor molnár a sziklamászás idején mindent alaposan átgondolt, s most a tervét a Szelek urának harcosai elé tárta. Nagyot nevettek mindannyian a terv hallatán. Jókedvűen hátba csapkodták a molnárt.

 

Közben odalenn a harctéren dörgött az ágyú, csattogtak a kardok, zuhogtak a pajzsokra a buzogányok. A lovak toporzékoltak, az ellenfelek ordításától volt hangos a harcmező. Ameddig a szem ellátott felégetett falvak városok, legázolt vetések, kiirtott gyümölcsösök jajongtak az esztelen pusztítástól. Elvadult állatok kóboroltak, bűzölgő folyók vitték a tenger felé a szennyet. Nyomorúságtól szenvedő emberek kuporogtak a romok közt.

A vezéri sátorban azonban nagyeszű tábornokok tudálékoskodtak Zöldliget ország királya körül. Balor király a bajuszát rágta türelmetlenségében, amikor tábornokai haditervekkel álltak elő.

Csakhogy a harcmező túloldalán Mezővidék országának királyának tábornokai, Nodon király sátrában ugyanígy tettek. Merthogy ugyanabban a hadtudományokat oktató végvárban voltak apródok, s tanították őket harcmodorra, így mindig tudták mit fog lépni az ellenfél. Sosem győzhettek.

Megelégelte a két király a sok sületlenséget és szinte egy időben kiabáltak fel a két helyen:

  • Elég volt! Unom már a sátras életet. A hiábavaló csatározásokat! Nem tudok aludni a tábori priccsen, fázom éhes vagyok. Kell a végső győzelem! Csak akkor kerüljetek a szemem elé, ha már elterveztétek hogyan győzhetünk!

A tábornokok a főparancsnokokkal együtt elvonultak az utolsó haditanács kimódolására. Hajnalra tervezték a támadást.

De a hajnal nem akart elérkezni. Sűrű köd ült az egymással szemben álló hadsereg táborára. A Gyöngyfényű ködtündérek sűrű fátylaikkal láthatatlanná tették a harcmezőt. Hiába szólaltak meg a hadikürtök. A katonák nem tudták merre is induljanak. A tábornokok parancsokat üvöltöttek: Előre! Előre!

Na de merre van az előre? A katonák egymásnak ütköztek, előre araszoltak miközben semmit sem láttak. A lovak prüszköltek, toporogtak, nem mertek nekivágni a semminek. A tábornokok a hajukat tépték. Már akinek volt.

-Meg kell várni, míg felszáll a köd, féleszűek! – kiabálta Balor király Zöldliget ország uralkodója.

- Ki volt az, aki kiadta a parancsot a támadásra ekkora ködben? – dühöngött Nodon király.

És valóban. Amikor a Nap delelőre ért, a Gyöngyfényű Ködtündérek maguk után húzták fátylaikat, és újra láthatóvá vált az egész csatatér. Micsoda összevisszaság keletkezett! A tábornokok nagy ordítozások közepette újra felállították a két hadsereget. Hanem félelmetes hanggal közeledett valami. Morgott zúgott körülöttük az erdő. Megmozdult a föld a lábuk alatt. A hegyek felől fekete felhőjáró paripáján viharverő korbácsával hajtotta szürke felhőménesét Szelek Királya. Vele együtt a Jégvitézek ágyúgolyó méretű jégesőt zúdítottak a két hadseregre. A katonák megrettentek, ki az ágyúk, ki a szekerek, ki a pajzsa alá menekült. A lovak ledobták hátukról a páncélos lovagokat, és elrobogtak biztonságos helyet keresni. És legvégül a forgószél Óriások is megjelentek. Felkapták a hadtápszekereket a sátrakat és mindent, ami mozdítható volt. Repültek a zászlók, a puskaporos hordók, még a szakács macskája is.

Amikor az ítéletidő elcsendesedett, a két megtépázott rongyos hadsereg kétségbeesetten vette körül a királyi sátort. Csakhogy azt már rongyosra tépte Nótusz a felleghajtó viharos szél.  Egyedül a nehéz fémlábakon álló térképasztal állt rendületlenül a helyén. Alóla mászott elő a két király. Igencsak zavarban voltak, ahogy körbe jártatták a szemüket. Sáros szakadt ruhájukat rángatták, Leporolták nadrágjukat. Életükben nem érezték magukat ennyire kínosan.

  • No, azt hiszem ennek vége. – Köszörülte meg torkát Balor király.
  • Úgy gondolom már elég sokat időztem távol a hazámtól. – simogatta kócos szakállát Nodon király. – Ideje hazamennem.
  • Az már igaz! – kapott a szón Balor király. – nem tölthetem az időmet hiábavalóságokkal.
  • Hát akkor, örültem a szerencsének, hogy megismertem felségedet! – így Balor Király.
  • Részemről a szerencse! – udvariaskodott Nodon király.
  • Esetleg fehér asztal mellett elbeszélgethetnénk, ha már ilyen sietős a dolgunk. - próbálkozott Balor király.
  • Szívesen látom felségedet kedves családjával együtt a szüreti mulattságunkra. – invitálta felséges társát Nodon király.

A két királyi felség kezet fogott, s megtépázott vitézeik felé fordultak.

  • Lóra legények! Ne tátsátok a szátokat! Indulás haza! –

A lovászok nagy sietve előkerítették a felségek lovait, a két hadsereg a saját országába indult.

A molnár a Szelek urával együtt nézte végig a nagy hátraarcot. Még látta, amint fiai a bandukoltak hazafelé.

Otthon a malomházban nagy volt az öröm. A vízitündér visszaadta a malomnak a malomkövet. Hamarosan újra megjelentek a falubeliek szekerei, pörgött a vízimalom kereke, de csak napnyugtáig. Akkor a család asztalhoz ült, és a vacsora végeztével beszélgetni kezdtek. Mendemondó megköszörülte a torkát és felemelte borospoharát.

  • Kedves barátaim! Itt az idő, hogy elbúcsúzzam. A vízimalom története itt lapul a könyvem lapjai között. Már csak egy dolog van hátra. Molnár uram! Megvan-e a mondat, amit az kigondolt számomra útravalóul.
  • Megvan bizony Mendemondó barátom. Máris írom!

Másnap, amikor a kakas elrikkantotta magát, Mendemondó kilépett a malomház ajtaján. Mosolygott, mert a mondat, amit a molnár beleírt, ott ragyogott varázslatos könyve lapjai közt.

 "A ború után mindig felragyog az ég"

 

  1. október 8.
Papp Mária Ibolya, amatőr

Ezt a mesét írta: Papp Mária Ibolya amatőr

Amatőr írónak vallom magam, holott megjelentek meséim novelláim sokféle pályázaton. Korom tetemes, ezért gyakran találkozom olyan kiadói véleményekkel, hogy nem a kor divatja szerint írok. Egy mesét hogyan másként lehet megírni, mint elmondani az unokáimnak s ők rajonganak érte? Vagy az ő szájukból hallani pici történekteket, s magam alakítom át mesévé? Vallom, hogy a mese erkölcsi lecke, mely didaktikus hatásáv...


https://webshop.meskete.hu

Vélemények a meséről

Ehhez a meséhez még nem érkezett hozzászólás, legyél Te az első aki véleményezi!
A szerző biztosan nagyon hálás lesz érte!