Mese a furcsa lovacskákról

Mese a furcsa lovacskákról.

Egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer egy majdnem kerek erdőben a zöldellő tisztás közepén egy takaros kis lóistálló. Az istállót, ahol tizenegy ló lakott egy házaspár alakította ki saját elképzelése és kedve szerint. Az istálló tulajdonosai gyermekkoruk óta lovak közelében éltek, birtokukban volt a lótartással kapcsolatos összes ismeret és tudás. Amikor saját gyermekeik elhagyták a családi fészket elhatározták, hogy nyitnak egy lovardát önmaguk és a gyermekek szórakoztatására.

Ebben a lovardában élt az a bizonyos 11 lovacska, akikről mesélni szeretnék nektek. Azaz csak 10, mert az egyik csak fél lónak számított, hiszen fele annyi eledelt fogyasztott, mint a társai. Ő egy foltos kis pónilovacska volt, akit Szeleburdinak hívtak.  Azért kapta ezt a nevet, mert olyan kis ugri-bugri volt, mint egy kis gyermek és mindig beleütötte az orrát a nagyok dolgába.

A többieket név szerint így hívták: Aranyhajú, Szellő, Indián, Borsócska, Szalajka, Sántika, Pántlika, Szivárvány, Sasfiók és Egyszarvú. Egyiküket sem nevezték el születésük pillanatában, hanem megvárták, míg kijárják a lóovit és azután az őket legjobban jellemző tulajdonságaikról nevezték el őket. Aranyhajú sörénye vetekedett a színarany színével, amikor sebesen vágtatott a napsütésben. Szellő sárga szőre olyan volt, mintha egy szőke hajú kis legényke bújt volna el benne és úgy suhant tova a selymes füvön, mint a szellő. Indián sötétbarna sörénye puhán pihent meg hosszú kecses nyakán, melyet gazdája nagy szeretettel fésülgetett naphosszat. Borsócska pici termete miatt kapta a nevét, a társaitól egy fejjel alacsonyabb volt. Szalajka futkározott a legtöbbet a tizenegy lovacska közül, és soha senki nem tudta utolérni. Sántikának az egyik lába picivel rövidebb volt, mint a másik, ezért a járása  kicsit bicegős volt. Nagyon kedvelték a többiek, mindig megvárták, ha lemaradt tőlük. Pántlika imádta, ha fésülgetik a sörényét, sőt még azt is megengedte, hogy masnit vagy más néven pántlikát kössenek bele. Ő ezért kapta ezt a nevet. Szivárvány egy nyári zápor utáni napsütéses órában született. Amikor a világra jött az égen megjelent egy gyönyörű szivárvány. Sasfiók állandóan az eget kémlelte, s amikor meglátott egy gyorsan repülő sas madarat hevesen a nyomába eredt, azt gondolta talán utol tudja érni őt. Sajnos ebben mindig tévedett. S végül Egyszarvú, aki a legkülönlegesebb állat volt az összes közül, ő valóban egy csoda lovacska volt, hiszen a feje közepén az orra hegyén egy nagyobbacska szarva nőtt. Egymás között csak unikornisnak szólították őt. A többiek felnéztek rá, hiszen nem mindennap lehet látni ilyen lovacskát. Vezérüknek tartották, mindig hallgattak rá.

Ezek a furcsa lovacskák nagyon szerették egymást, jó barátok voltak mindannyian. Volt egy közös jelmondatuk is, ami így hangzott: Egy mindenkiért, mindenki egyért! Ezt soha nem felejtették el bármilyen galibába is kerültek. Egyszer amint észrevették, hogy Szeleburdi egy távolabbi helyen illatos lóherét legelészett és nem vette észre, hogy a háta mögött egy hatalmas farkas ólálkodik a tíz lovacska Egyszarvú vezetésével elkergette a lompos ragadozót. Ijedtében azt sem tudta a farkas, hogy merre szaladjon. Egy másik alkalommal Sántika inni akart a hűs patak vizéből, ám ivás közben véletlenül megbotlott egy jókora kőben és orral beleesett a vízbe. A többiek nyomban a segítségére siettek és kihúzták a patakból, nem engedték elmerülni a vízben.

A lovardában a lovacskák feladata az volt, hogy szórakoztassák az oda látogató gyermekeket és szüleiket. Egy darabig csendesen tették a dolgukat, de egy idő után ráuntak erre a fárasztó munkára és fellázadtak. Naponta több száz gyermek simogatta őket végig, többüknek még az is eszébe jutott, hogy felüljön a hátukra. Egész nap körbe-körbe ballagtak a pacik az elkerített homokkal fedett területen.

- Még mit nem? – mondta a többieknek Sasfiók. - Már szédülök az örökös körözéstől. Én ezt nem csinálom tovább, még a gazdám kedvéért sem.

Egyetértettek vele a többiek is és egymás ellen panaszkodtak a gyerekekre, hogy mennyire unják már a félős nyafka kölyköket, akikkel még egy jót vágtázni sem lehet, hiszen csak a tv-ben láttak lovakat, a valódi életben azonban nagyon félnek tőlük.

Elhatározták hát, hogy Egyszarvú vezetésével elszöknek a lovardából és egy új, szebb életet kezdenek. Holdfényes este volt, ezernyi csillag világított az égen. Tudták, hogy gazdájuk már aludni tért. Ekkor Egyszarvú (az unikornis ló) orrával elkezdte bökdösni a kapu zárját. Addig-addig bökdöste, amíg sikerült kinyitnia. Ekkor szépen egymás után kisurrantak a kapun, majd csapatba verődve vágtázni kezdtek a szabad élet felé. Egész éjjel futottak, míg hajnalra egy csodaszép rétre nem értek. A mezei virágok ezernyi színben pompáztak, pazar illatuk elkápráztatta a fáradt állatokat. Megéheztek a hosszú vágta után és nagyon megörültek, hogy előttük volt a terített asztal tele finomabbnál finomabb fűfélékkel. Megkóstoltak az összes vadvirágot, majd a közeli lucernásban fejezték be reggelijüket. Leheveredtek a selymes fűben és aludtak egészen késő délutánig.

Estefelé az ég alján gyülekezni sűrű sötét felhők kezdtek gyülekezni. Már teljesen beborították az égboltot, amikor hirtelen éles csattanás hallatszott villámló fény kíséretében. Nagy vihar készülődött, hatalmas mennydörgés ijesztgette a lovakat. Volt már részük hasonlóban a lovacskáknak, de akkor az istállójuk megvédte őket az égi háborútól. Percek múlva óriási zápor zúdult rájuk, diónyi jégdarabokkal és süvöltő széllel. Szegény lovacskák nem tudtak hová bújni, mert sehol egy fa és fedett terület sem volt a mezőn, ahová bevackolhatták volna magukat a vihar elől. Eszükbe jutott, hogy régebben milyen jó dolguk volt a védelmet nyújtó lovardában.  Gazdájuk ilyenkor bement hozzájuk, beszélgetett velük, hogy ne féljenek a villámcsapástól és mindnyájuknak kockacukrot adott, hogy elterelje a figyelmüket.

Félelmükben összedugták a fejüket, kupaktanácsot tartottak, hogy mitévők legyenek. Élvezték ugyan a szabadságukat, de arra is ráeszméltek, hogy az ember segítsége nélkül igencsak védtelenek. Több ezer éve háziasították őket, egyedül már nem tudnak létezni a vadonban. Úgy döntöttek, hogy visszamennek gazdájukhoz. Félve gondoltak arra, vajon hogyan fogja fogadni őket. Amikor meglátták a lovarda bejáratát egymás után szépen besomfordáltak a nyitott kapun. A lódobogásokat meghallva gazdájuk sietve ment fogadásukra és még a szeme is könnybe lábadt a nagy örömtől. Megsimogatta sörényüket és finom kockacukorral köszönte meg, hogy visszatértek otthonukba. Ezután soha többé nem gondoltak a lovacskák a szökésre. Megbecsülték gazdájukat és örültek a csillogó szemű gyerekeknek, akik rendszeresen meglátogatták őket, ha lovagolni való kedvük volt. A furcsa kis lovacskák boldogan élnek még ma is.