Mese a törékeny vázáról és a törhetetlen szeretetről

Mese a törékeny vázáról és a törhetetlen szeretetről.

A váza sárga színű volt és üvegből készült. Anya kapta valamikor nagyon régen, még az ő nagymamájától, akit Zsófi nem is ismerhetett. Csak fényképeken látta a mosolygós, kedves arcú Dédit, aki Anya anyukájának – Zsófi nagymamájának – volt az anyukája.

A sárga váza így különleges és ritka érték volt, Anya vigyázott is rá nagyon. Zsófinak pedig mindig tetszett az élénksárga színe, így amikor az iskolából hazafelé szép őszi faleveleket és piros bogyós ágakat szedett csokorba, egyből a sárga váza jutott eszébe.

- Pont illik a színe az őszi csokromhoz – gondolta magában, s már nyújtózkodott is a vázáért, ami a könyvespolc tetején állt. Természetesen nem érte el.

Mivel Apa és Anya még nem voltak otthon, és Zsófi nem bírta volta megvárni, míg hazaérnek, egy széket vonszolt a könyvespolchoz az ebédlőből, hogy majd arról érje el a vázát.
- Anyának nagyon fog tetszeni a szép, színes őszi csokor a sárga vázában – mondta magának- biztosan meg fog dicsérni érte!

Közben a szék mellé érkezett Bagira is, a család fekete cicája. Zsófi már a széken egyensúlyozott, kinyújtott kezével pont meg tudta érinteni a vázát. Próbálta megmarkolni, amikor Bagira hangos dorombolás közepette felugrott a székre, hogy Zsófi lábához törleszkedjen.

A kislány csak épp egy kicsit billent meg a cica érintésére, de ez pont elég volt ahhoz, hogy elejtse a vázát, amit már éppen megfogott. Rémülten látta a zuhanó vázát, s gyorsan fülére tapasztotta a kezét, hogy ne hallja a csörrenést.

Lassan fordította a fejét a padló felé, és közben reménykedett, hogy valami csoda történt, s a váza egyben maradt.

Legnagyobb rémületére, sárga üvegdarabok szóródtak szét a padlón a szék körül, Bagira pedig – miután ekkora bajt okozott – méltatlankodva somfordált el a nappaliból.

Jaj, most mi legyen? Hogy okozhatott ekkora bajt, mikor csak egy kis meglepetést akart készíteni Anyának?! Zsófi elkeseredetten ült le a székre. Mit tegyen?

- Talán össze lehetne ragasztani a vázát! – szólalt meg a szíve mélyén egy hang. Gyorsan el is kezdte összeszedni a cserepeket. Próbálta egymás mellé rakosgatni őket, de hamar kiderült, hogy a váza menthetetlen.
- Milyen szomorú lesz Anya! – sóhajtott fel Zsófi. Most már nem is a büntetéstől félt, hanem hogy fájdalmat okoz Anyának.

- El kell dugni a cserepeket, talán Anya nem is fogja észrevenni, hogy eltűnt a váza. Aztán később esetleg Apát beavatom a dologba, veszünk egy hasonlót – gondolta Zsófi.

Megint a szívéből szólt az a hang: - A hazugság sosem jó megoldás! Anya rá fog jönni a turpisságra és csak még szomorúbb lesz.

Zsófi persze már tudta, hogy a lelkiismerete szólalt meg benne, de nehéz volt hallgatni rá. Álljon oda Anya elé és őszintén mondjon el mindent?

Nagyon elkeseredett, s bánatában hamarosan a könnyei is potyogni kezdtek. 

Anya és Apa együtt érkeztek haza. Mikor beléptek a lakásba, egyből Zsófit szólították, de a hívásra csak zokogás volt a válasz. Anya egyből a nappaliban termett, s karjába vette a síró kislányt. Látta a váza maradványait a padlót, a polchoz tolt széket, s az őszi csokrot az asztalon. Mindent kitalált, hogy hogyan történhetett, de ennek ellenére így szólt:

- Ne sírj Zsófikám! Meséld el kérlek, hogy mi a baj!

- Mindenről én tehetek! – szipogta Zsófi, aki elhatározta, hogy hallgat a szívéből szóló hangra és őszinte lesz.

- Az iskolából hazafelé szép színes leveleket, ágakat, bogyós gallyakat szedtem, s a sárga vázába akartam elrendezni őket. Neked akartam meglepetést és örömet okozni! Aztán nem tudtam levenni a vázát a polc tetejéről, elejtettem, s összetörtem. Annyira sajnálom! – s Zsófi újra zokogni kezdett.

- Ne sírj Kislányom! – nyugtatgatta Anya. – Mindig van megoldás!

- Nem, most nincs. – hüppögött Zsófi, - Ezt a vázát már nem lehet megragasztani. Pedig tudom, mennyire szeretted!
- Igen, ez így van. Nagyon szerettem, mert a Nagymamámtól kaptam nagyon régen. De Téged még jobban szeretlek! – mosolygott Anya.

– Tudod mit? Nem haragszom Rád, mert jót akartál és őszinte voltál. A vázát viszont szeretném megtartani emlékül, akkor is, ha már nem váza többé.

„Ha már nem váza többé?” Ezt tényleg nem értette Zsófi. Anya azonban mosolygott. Összeszedte az üvegcserepeket, ragasztót és egy üveglapot vett elő.

- Gyere Zsófi! – hívta Anya – Készítünk a cserepekből egy szép üvegképet. Ezentúl ez fog engem a nagymamámra emlékeztetni, meg persze erre a napra is, amikor a kislányommal közösen alkottunk valami szépet.
A sárga üvegdarabokat körkörösen ragasztották fel az üveglapra, úgy, hogy végül egy napocskát rajzoltak ki. Ragasztottak mosolygó szájat, hunyorgó szemeket is. A kész művet pedig a nappali ablakába támasztották ki. A délutáni utolsó napsugarak arannyá váltak, ahogy a sárga cserepeken sütöttek át. Az őszi lombokat és bogyókat pedig mellé állították egy egyszerű befőttesüvegben elrendezve.

- Milyen szép! – sóhajtotta elégedetten Zsófi, s boldogan bújt Anyához, miközben magában eldöntötte, hogy ezután is mindig hallgatni fog a szívéből szóló hangra, a lelkiismeretére.