Mese Helláról és a sárga violavirágról

 

Tudjátok ti is, hogy a világon vannak jó emberek, és vannak kevésbé jók.

Így volt ez Virágföldjén is. Bársonyka kiskorában árva maradt. A jóravaló őszirózsák családja fogadta be. Több ragadványnevet is kapott. Volt aki borsolának hívta, mások büdös rózsának, azonban apró, finom tapintású virága után a családjától a Bársonyka-Morzsácska nevet kapta. Kedves, jószívű virágok közt nőtt fel. Szerette ezt a földet, soha el nem hagyta volna. Mikor befejezte tanulmányait Virágföldjének növénytan doktora lett. Ápolta, gondozta, óvta minden szál virágát ennek a mesés földnek.

Mikor beköszöntött az ősz, nyomába lépett a tél, akkor Bársonyka-Árvácska bekuckolta magát a virágföldi nagykönyvtárba és elkezdett írni. Írt, írt igaz és kitalált történeteket imádott virágairól.

 

Virágföldjére minden tavasszal rengetegen érkeztek, hogy megcsodálják a nyíló virágok pompázatos látványát, melyek a szivárvány minden színét magukon viselték. Azon a tavaszon láthatták az emberek először a sárga violavirágot. Bársonyka-Morzsácska egy kis tájékoztató táblácskát is kifüggesztett a virágkerítésre, melyen ez állt: A sárga violavirág vagyok. Távoli meleg vidékekről kerültem az őszirózsák nagy családjába. Gyakran napraforgóvirágnak neveznek, de gyűrűvirágként is emlegetnek. Szép, sárga, illatos virágaimat minden hónapban megcsodálhatjátok.

Azon a tavaszon a Széplaki család is ellátogatott a virágok országába. Elhozták magukkal lányaikat is. A kis Hangát, és nővérét Hellát. Hanga cserfes, vidám lányka volt, minden érdekelte. Hella viszont csendes, visszahúzódó kamasz lány, ki ritkán beszélgetett, helyette folyton csak a körmeit rágicsálta. Szülei rosszallóan nézték, éhes kis egérkének nevezték. Ilyenkor Hanga jó nagyokat cincogott Hellán, mint ahogy most is tette. Hella pedig, mint aki meg sem hallja húga cincogását, nagy élvezettel kóstolgatta az imént kapott virágfagylaltját. Később az öreg kőrisfa árnyékában leült egy jázminfonatos kis padra. Onnan nézegette a színes virág- és emberforgatagot. Szüleinek intett, hogy ő még marad egy darabig, majd később találkoznak a virághegyi kilátónál.

Családja már az óriáskeréknél várakozott, Hella az utolsót harapta a fagyitölcsérből, mikor virágfagyitól ragacsos kezére nézett, mélyen elszomorodott. Szép fehér kezecskéje volt, hosszú, vékony ujjacskáin itt-ott rózsafagyi nyomok voltak, körmei, ó igen, azok a tövig lerágott körmök úgy ültek ujjacskái végén, mint valami veszedelem. Abban a pillanatban megint hallotta, újra és újra hallotta, ott legbelül az éhes kis egérke éles cincogó hangját. Apró könnycseppek peregtek Hella rózsaszín arcocskáján, mikor váratlanul a jázminvirágok átölelték és ezt susogták a fülébe:

Hella, Hella, Hellácska, hinned kell a csodákban!

Ha megsúgod, mit kívánsz, holnap reggel rátalálsz!

Hajnali nap fényével, szellők üzenetével

ablakodon kopogtat bársonyvirág képében.

Hella ámulattal hallgatta a jázminvirágok susogását, egy hang nem sok, annyi sem jött ki a torkán. Felemelt a földről egy kósza jázminlevelet, majd egy vékony ágacskával rávéste: a körömrágásnak legyen végre vége! Abban a pillanatban felkapta a szél a jázminlevelet, egyenesen a sárga violavirágra ejtette. Szaladt, rohant Hella a levél után, de hiába, mert a sárga virágszirmok már bezáródtak. Arra gondolt, ez csakis a képzeletének játéka lehetett, hisz a jázminvirágok nem beszélnek. Majd elindult, hogy megkeresse Hangát és szüleit a kilátónál.

A Virágliget szálló még csendes volt másnap hajnalban, de Hellát valami nem hagyta nyugodni.

Nem tudta kiverni a fejéből a tegnap hallottakat. A harmadik emeleti nefelejcsablakát sarkig kitárta, mikor a hajnal első sugara megcsillant az ablak üvegén. Újra hallotta, kristály tisztán hallotta, hogy a szél a jázminvirágok dalát susogja. Azon nyomban letekintett az udvarra, meglátta Bársonyka-Morzsácskát, aki széles mosollyal nézett rá, intett neki, hogy kövesse a virágföldi nagyrétre. Rohant Hella, ahogy csak bírt, szaporán szedte lábait, de mire leért csak a hajnali fénysugár várta őt, ki átölelte, magasba emelte, a virágos nagyrét kiskerítésénél óvatosan letette. Hella mukkani sem mert. Bársonyka-Morzsácska kedvesen köszöntötte, majd arra kérte Hellát, olvassa el neki, mi áll a kerítés kis táblácskáján. Hella olvasni kezdte: A sárga violavirág vagyok….folytatta tovább. Mire a végére ért a virág szirmai kinyíltak, pompázatosan illatoztak. Épp ott jártak a szelek is, kik egy kóbor kis jázminlevelet dobáltak, fel-fel a magasba, röptették messze tova. Mikor elcsendesedett a virágvidék, akkor Bársonyka-Morzsácska a növénytan doktora odalépett a sárga violavirághoz és arra kérte, hogy virágmagjaiból adjon neki tíz darabot. A violavirág nyomban leszórt a földre tíz darab magvacskát. Ekkor Bársonyka-Morzsácska fogta ezeket a hajlított ívű, körömhöz hasonlító szemeket és Hella ujjacskáira illesztette. Megkérte a kislányt, mondja el a jázminvirágok versét, ölelje meg őt és a sárga violavirágot. Ha igazán hisz a csodában, amit kívánt teljesülni fog.

Attól a naptól fogva Hella szép ujjacskáin szépséges körmök nőttek. Soha többé nem rágta őket. Ha néha megfeledkezett magáról, megpróbálta a körömrágást, nyomban sárga virágokat sírtak a körmei, melyeknek csodás illata volt. Ezek a síró, illatozó sárga virágok figyelmeztették arra, hogy csodák csak egyszer történnek az életben, ha már megtörténtek, többé soha meg nem ismétlődnek.

Bársonyka-Morzsácska még a csodatévő napon a Virágföldi nagykönyvtár növénytani könyvébe bejegyezte, hogy a sárga violavirágot, napraforgóvirágot, gyűrűvirágot ettől a naptól csakis körömvirágnak nevezheti mindenki! Következő tavaszon, már a kerítés tájékoztató táblácskáján is csak a körömvirág név szerepelt.

Megtudtam, hogy attól a naptól fogva Hella, soha többé nem hallott éhes, cincogó hangokat és azt is, hogy a Széplaki család virágoskertjében minden tavasszal ott pompáztak a sárga, illatos körömvirágok.

***