Hogyan lett a hernyóból pillangó

Hogyan lett a hernyóból pillangó.

     Amikor még a világot tündérek és manók lakták, minden kis teremtménye a Földnek békességben, elégedettségben élt. Így volt ez a zöld, pihe-puha szőrös, kicsinyke hernyócskával is. Vidáman élte az életét a verőfényes napsütésben az ő iciri-piciri virágocskáján.
     De egyszer, egy őszi reggelen minden megváltozott. Egy gonosz manó letépte a virágocskáját, s ő a fűben találta magát, korhadt levelek között. Megsemmisült az otthona. Nem értette, hogy fordulhatott ez elő vele, pont vele, aki mindig mindenkivel békességben élt, mindenkinek segített, soha senkit nem bántott. Most hontalanná, földönfutóvá vált. Naphosszat szomorkodott, siratta az otthonát, hőn szeretett virágocskáját, s egyre magányosabb, elkeseredettebb lett. Esténként bekucorodott egy zörgő, rőt falevél alá, s minden éjjel arról álmodozott, hogy egyszer valami varázslat részese lehet és megváltozik az élete. Nem tudta, mi lesz az, de tudta, hogy ez nem mehet így tovább. Nem csúszhat-mászhat örökkön örökké a sárban, piszokban, önmagát sajnálva, magányosan. Valaminek történnie kell. S lám, imái meghallgattattak. Egyik reggel egy csapat tündér szárnysuhogására lett figyelmes, akik a közeli réten járták varázstáncukat a hajnali napsütésben. Áttetsző szárnyaikon meg-megcsillant a fény, s szivárványszíneket öltve magukra cikáztak a levegőben.
– Ó, milyen csodálatosak! Könnyedén libbennek ide, oda. Szárnyalnak a magasba, aláereszkednek, majd újra fel. Vidámak, csodaszépek, boldogok, felszabadultak. Bárcsak én is ilyen lehetnék! – gondolta. S ebben a pillanatban valami furcsát érzett. Mintha valami ragacsos mázga burkolta volna őt be, elzárta a külvilágtól, nem látta a fényt, nem érezte a nap melengető sugarait a szőröcskéin, s egyre szűkebb és szűkebb lett számára a gubó, ami közrefogta. Eleinte küzdött, de nem tudott kitörni a béklyóból. Minden ereje elhagyta, már mozdulni sem tudott. Lábacskái elgémberedtek, teste megadta magát a szorításnak. Félig aléltan már csak iciri-piciri virágocskájára, s a színpompás vidám táncot járó tündérekre tudott gondolni, s azt kívánta, bárcsak ilyen könnyed lénnyé válhatna ő is. Majd mély álomba szenderült. Csöpp testecskéje már nem volt az övé, de lelke legmélyén még érezte, hogy a csoda megtörténhet. Meg kell történnie!
Egy nárciszillatos tavaszi reggelen, arra ébredt, hogy valami megváltozott. Furcsa bizsergést érzett a hátán. Szűk börtönének falai megrepedtek, s a nap melengető sugarai utat törtek felé. Testének nedvei felmelegedtek, sejtecskéi életre keltek, s kiszabadulva a pergamen fogságából egy gyönyörű virágocskán találta magát. A nárcisz kelyhében összegyűlt harmatcseppben valami hihetetlen dolgot látott:
– Ó! Megtörtént, valóra vált az álmom! – kiáltott fel boldogan. A kicsi hernyó gyönyörűséges szárnyakat kapott, szőrös testecskéje karcsú formát öltött, s nagyon hasonlított a körülötte élő tündérekre, de mégsem volt az. Most már tudta, hogy a sok szenvedés, amit átélt, nem volt hiábavaló. Végsőkig kitartott álmai mellett, s most új testet kapva, pillangóként, felszabadultan, vidáman repkedhet a szelek szárnyán tündértársaival a langyos tavaszi napsütésben.
      Azóta a földön minden pillangó hernyóként éli élete első szakaszát, hogy sose felejtse el, milyen fontos dolog hinni a változásban, s minden hernyó tudja, hogy a nehéz időszak után mindig valami felemelő varázslat következik, mely egy csodás élethez vezet.