Mesék a parkból_9. rész: Irány a park!

Mesék a parkból_9. rész: Irány a park!.

9. Irány a park!

Peti már tegnap megállapodott a barátaival, hogy a mai délelőttöt a parkban töltik az állataikkal együtt. Petihez csatlakozott Zsolti is a szomszéd házból, aki szintén nyuszitulajdonos, Bodza gazdája. Délelőtt tízre beszélték meg a találkozót a gyerekek a ház előtti padoknál. Zsolti már ott volt, mikor Peti Erikával és Emivel, na meg a nyulakkal és a vörös cicával megérkezett. Az ikrekre kellett várniuk, akik Kölessel együtt hamarosan elő is kerültek. Csak Köles és Rozsdás volt a hordozóketrecében, a többiek a csinos pórázukat és a hámot viselték. Ők már jól ismerték a parkot és szerettek is szabadabban mozogni. Rozsdást féltette Emi, nehogy valami megijessze, na meg neki póráza sem volt. A faluban, ahol lakott nem kellett attól tartani, hogy elveszik, hiszen mindenki tudta, hogy a kis vörös kandúr gazdája a falu postásának vörös hajú lánya. A nyár végén került Emiékhez a cica, azóta már kialakította a saját szokásait. Már Emi sem ijedt meg, ha reggel nem találta a helyén, tudta, hogy előbb-utóbb úgyis előkerül. Persze chippel is rendelkezett Rozsdás, ezt még az eredeti gazdáitól kapta, mikor a nagy szökése után Emiék visszavitték hozzájuk. Emi is biztonságban akarta tudni a cicáját, ezért egy csinos kék nyakörvet vett neki. Ez egyúttal távol tartotta a kellemetlenkedő élősködőket a macskától, meg egy helyes kis medál is lógott rajta, benne Rozsdás neve, a tulajdonos elérhetőségeivel.

A kis csapat Peti és Zsolti vezetésével a park felé vette az irányt. Pontosabban Balambér és Bodza szökdécselt elől, akik rendszeres látogatók voltak a parkban. A nyúli nyuszilányok egyikét Erika, a másikat Lívia vezette, Emi pedig Rozsdással követte őket. Vele tartott Levi, aki szintén ketrecet cipelt.

Rövid séta után megérkeztek a levendulabokrokkal szegélyezett füves részhez, ahol a nyuszik rendszerint tartózkodtak, ha lehozták őket gazdáik.

A négy nagyobb nyuszit megszabadították a gazdik a póráztól, így ők szabadon szaladgálhattak a fűben. Szerencsére még nem igazán volt rossz idő ezen az őszön, ezért elég dús és zöld volt a nyuszik lába alatt a növényzet. Kölest csak a pórázon merte sétáltatni Levi, hiszen a pici nyúlnak itt még minden új és szokatlan volt. Emi hosszas töprengés után bátortalanul nyitotta ki Rozsdás ketrecének ajtaját. Bízott azonban a cicájában, remélte, hogy itt az idegen terepen nem fog elcsatangolni. Egy darabig csak a gazdája lába körül sétálgatott a vörös cica, aztán az egyik levendulabokor tövébe heveredve szunyókálni kezdett. Ez Emit megnyugtatta, ezért aztán a vidáman szökdécselő, ugrándozó nyuszikat kezdte figyelni. Telefonjával néhány felvételt is készített, hadd lássák anyáék milyen jó móka a nyuszitartás. Talán ő is kaphat előbb-utóbb egy ilyen „cuki” állatkát, mint Köles…

Mások is figyelték a játszadozó nyulakat. Egy bagolycsalád, meg egy szarkapár nézte csodálkozva, hogy ezek az állatok nem félnek az emberektől, sőt mintha együtt játszanának… A szarkák hangos cserregésére a baglyok is figyelni kezdték a levendulabokorban szunnyadozó állatot.

– Nézd csak, Csongi! Hiszen ez az állat pont olyan, amelyiket mi vezettünk haza tavasszal a kiserdőből.

A szarkák és a baglyok „földiek” voltak. Mindkét madárcsalád a közeli faluból költözött nemrég a fővárosi parkba. Betta értette a szarkák beszédét, így ő is alaposan megbámulta az alvó cicát. „Ez tényleg olyan, mint amelyik fogócskázni tanította a fiaimat, csak sokkal nagyobb.” – gondolta a bagolymama.

Közben a cserregésre, huhogásra Rozsdás is kinyitotta az egyik szemét. A nyulak futkosása kevésbé érdekelte, de a magasból érkező hangok mintha ismerősek lettek volna… Egyre élénkülő figyelemmel nézte az ágak közül kivillanó fekete-fehér madarakat és a négy sárgás szempárt.

„Ezeket a szárnyas jószágokat közelebbről is látnom kell, mert lehet, hogy a régi barátaim az otthoni erdőből.” – ezzel már el is tűnt a levendulabokrok közötti kis résen, egyre távolodva gazdájától és vendéglátóiktól.