Mézit keltette a kikelet

Mézit keltette a kikelet.

Egy ködös őszi napon, amikor besötétedett, Mézit elnyomta a buzgóság. Ámaiban a nyári mezőkön járt. Munkavégzés közben élvezte a zsongást, a napsütést, a szelíd felhőket.

Anyukája még szeptember környékén lerakta a petéket, amelyekből a téli méhek kelnek ki. Csodálkozva néztek körül. – Hol vagyunk? – kérdezte a legkisebb. – Itt a kaptárban, ahol megszülettél a testvéreiddel együtt. Mézi vagyok, köröttem látod a testvéreimet, ő pedig az édesanyánk, a királynő.- mutatta be a családot. –Hű! Szervusztok! – köszöntötte őket. – Üdvözlünk a családban! – mondta mosolyogva Mézi. Miután jól körülnézett, ámuldozott a kamrában álló aranyló, túlcsorduló édes, lépesmézeken, hirtelen megborzongott. – Fázok! – nyöszörgött.

Mézi, aki immár az egyik legidősebb házi méh volt, így szólt: - gyertek, álljunk szorosan egymás mellé kört alkotva. Valóban kicsit hűvös van, de ha tavaszig táncolunk, vígadunk és mulatunk, nem fogunk fázni. Amikor pedig meleg a téli nap, kimegyünk a közelbe friss vizet keresni, és virágport gyűjteni a téli virágokról.– így is tettek. - Aj la, la, la...

Kosaramba nektárt raktam,

Mézikével ropok jobbra- balra.

Húgom rokolyája pörög- forog,

irul- pirul, körbe mozog.

Perdül- fordul, jobbra- balra,

fénylő szeme nagyon csalfa.

Viszek neki piros rózsát,

daloljunk egy vidám nótát.

Ajjaj, ijju jujj!  - kurjongattak jókedvükben. Amikor besötétedett, Mézi mesét olvasott a kicsiknek, akik nyugovóra hajtották a fejüket.  Betakarta, megcirógatta, megpuszilta őket.

A nagyok még egy kicsit beszélgettek egymással, mígnem elbóbiskoltak. Úgy aludtak, mint a bunda! Így teltek napjaik, egészen tavaszig.- Mi ez a friss illatáradat? – szagolt bele a levegőbe Mézi. – Talán itt a tavasz? – gondolta magában. – Igen. Hurrá! Tavasz van! Ébresztő méhecskék! Dologra szaporán! Először is fel kell tölteni a télen megcsappant éléskamrát. – jelentette ki Mézi. Mindenki tudta, tanítani se kellett, - hogy kevés az idő, minden percet ki kell használniuk. Éjjel és nappal is folyt a munka.

A fiatalok rendet raktak, majd illemre nevelték, tanították a kicsiket. Amikor megtanultak mindent, amire szükségük volt, az építők csapatába kerültek. – Álljatok neki az új viaszlépek készítéséhez!- adta ki a feladatot Mézi. – Igen, máris csináljuk! – mondták szinte egyszerre. Amikor elkészültek egy cseppet megpihentek. Ezt látva Mézi újabb feladatot adott nekik. - Te és te rendfenntartó leszel. Ti pedig kapuőrök. – Rendben! –

Amikor megnőttek veszélyesebb, nehezebb munkák következtek. – Felnőttetek méhecskék, ezért komolyabb, nehezebb feladatot adok nektek!- mondta Mézi. – Mondjad hát, megcsináljuk pontosan, alaposan! Nem lesz benne hiba! - Repüljetek ki, virágport, nektárt gyűjteni!- Máris repülünk! – A nagyobbik csapat nyomban megkereste a legfontosabb, legértékesebb fákat, az akácot. A kisebb csapatok pedig a hárs, a levendula, illetve a leveleken található édesharmatot, azaz a mézharmatot gyűjtögették kis kosárkákba.  – Ti pedig gyertek,– szólította a legerősebbeket- a vizet fogjátok hordani és a propoliszt fogjátok gyűjteni! – Máris megyünk! – azon nyomban repültek végezni a dolgukat, hisz sürgette őket az idő, ezt jól tudták.  

Mire elkészültek sötét felhők gyülekeztek az égen. Mézi és népes családja sietősen gyűjtögette kosarába a virágok nektárjának utolsó cseppjeit. A végső pillanatban zárták be a kaptár ajtaját.

Hiszen jött az ősz, ment a nyár. Se híre, se hamva nem volt a cirógató napsütésnek. Hideg szél kergette az aszott, színesre festett leveleket. Szőröstül-bőröstül lesöpörte őket a földre.

Odabent azonban meleg volt. A szeretet fűtötte őket.