Misi és a varázslopó

Misi és a varázslopó.

Misi és a Varázslopó

1.

Misi vagyok. Tündér Misi. Tudom, hogy a fiúk közül sokan azt mondják, a tündérek lányosak, de kíváncsi vagyok, akkor is így gondolnák-e, ha látnák az apukámat, ahogy megszelídít egy hétszarvú uromastyxot. Vagy csapdába ejt egy mérgező csőrű aningát. Biztos vagyok benne, hogy megváltozna a véleményük. Apa veszélyes állatokkal foglalkozik, ha nagy leszek, én is ilyen munkát fogok végezni. Egyelőre csak egy csalánsarkantyús trombitapókom van, amit a terráriumban tartok egy aranyszárnyú köpőcsótánnyal együtt. Eleinte sokat verekedtek, de pár hét alatt összebarátkoztak. Csak óvatosan szabad etetni őket, mert ha nem figyelek, Csalánka apró, csípős dárdákat lő a kezembe, Csóti pedig viszketőharmatot köpköd szerteszéjjel. De nem bánom, mert így mindennap gyakorolnom kell az óvatosságot. Ha nagyobb leszek, kapok egy százfogú dörzsipatkányt, az már komolyabb sérüléseket tud okozni, ha óvatlan a gondozója.

A történetem egy tavaszi éjszakán kezdődött, amikor minden igyekezetem ellenére sehogy sem tudtam elaludni. Mindent megpróbáltam. Magamhoz öleltem a kedvenc kispárnámat, megszámoltam a szobám falára festett világító bárányokat. Aztán szorosan lehunytam a szemem, megpróbáltam mindenféle álmosító dologra gondolni. De így sem sikerült.

Csak a másnap reggel járt az eszemben. A másodikosok minden évben, a nyár első napján bajnokságon vesznek részt az iskolánkban. Három feladatot kellett teljesíteni, hogy kiderüljön, ki a legügyesebb, leggyorsabb, legtalálékonyabb. Tavaly, elsős koromban mikor még csak a közönség soraiból izgulhattam végig a versenyt, alig vártam, hogy én is ott lehessek a pályákon. Most viszont csak forgolódtam az ágyamban, folyton arra gondoltam, mi lesz, ha mégsem sikerül úgy, ahogy szeretném. Végül nagy nehezen elaludtam.

2.

Reggel a pöttyös békám ébresztett. Besütött a nap az ablakomon. Finom illatok jelezték, hogy anyu a kedvenc reggelimet készítette, mosolygó palacsintát, virágporral vastagon megszórva. A bögrémben szivárványtea gőzölgött. Mindjárt másképp láttam mindent. Jókedvűen készülődtem. Felvettem a kedvenc pólómat, a biciklisnadrágomat és a sportcipőmet. Zsebre vágtam a szerencsekövemet és elbúcsúztam anyutól.

Apu kiállt a garázsból a tizenhat láb hajtású Opel Chilopodával és elindultunk a suliba. Tudom, sokan csodálkoznak, hogy a tündérek, akiknek szárnya van, miért autóval járnak, miért nem repülnek mindig. Hát erre azt tudom mondani, hogy az embereknek is van lábuk, mégsem mindig gyalog járnak. Na ugye?

Pár perc múlva apa kitett a sulinál és továbbment dolgozni. A sportpályán akkora volt a zsivaj, hogy a saját hangomat is alig hallottam. Megint elkezdtem izgulni, de ez már jó izgalom volt. Láttam a többieken, hogy ők is alig várják a kezdést.

Három versenyszámban indultunk. Az első a Gomba Bomba nevű célba dobás volt. A céltábla egy hatalmas gomba, aminek a pettyei helyén lyukak vannak. A cél, hogy a pukkanólabdákat bedobjuk ezekbe a lyukakba. Minél több pontot érő lyukba találsz bele, annál nagyobbat pukkan a labda. Képzelhetitek! Egész jól dobtam, volt egy óriáspukkanás is.

Következett a Tudás-Futás. Ez a kedvencem. A pályán körbe kellett futni, közben egy-egy állomáson megállni és válaszolni három furfangos találós kérdésre. Repülni tilos! Éreztem, hogy nagyon jól sikerült, ebből még akár érem is lehet.

Az utolsó feladatnál minden ügyességünkre szükség volt. Egy térkép segítségével meg kellett találnia mindenkinek egy odút, ott felkutatni egy elrejtett tárgyat és villámgyorsan visszarepülni a célvonalhoz.

  Az első résszel könnyen megbirkóztam. Megtaláltam az odút egy hatalmas tölgyfa tetején. Bebújtam. A falra szögezve ott volt egy papír, a következő szöveggel: „Nagy lakás és kis lakás, ravasz tündér kincset ás.” Először nagy izgalmamban tavasz tündérnek olvastam, a ravasz tündért. Értékes másodperceket vesztettem már ezzel is. De nem lett könnyebb, mikor rájöttem a tévedésemre. Mi az, hogy nagy lakás? Az odú egy lakás. A fa is. A fa nagy, az odú kicsi. Elásták a tárgyat, amit meg kell találnom? Egy odúban? Kicsit kapirgáltam a lábam alatt lévő tollpihe- és kéregmaradványokban, de hamar rájöttem, itt bizony semmit nem rejtettek el. Az idő vészesen telt. A messziről hallatszó üdvrivalgásból hallottam, hogy valaki már visszatért. Döntenem kellett. Vagy visszamegyek üres kézzel, és akkor legalább az időeredményem elég jó lesz, vagy tovább keresek, de akkor később érek vissza. Sokkal később. Benyúltam a zsebembe, elővettem a szerencsekövemet és finoman megdörzsöltem.

– Segíts, kérlek!

A kő langyosan simult a tenyerembe, ez kicsit megnyugtatott. Gondolkodni kezdtem. Ha az odú a nagy lakás, kell benne lennie egy kicsinek is. Levettem a falról a papírt, amire a szöveget írták, hátha valamit nem vettem észre. Legnagyobb csodálkozásomra a papír mögött egy lyukat láttam a fában, éppen befért a kezem. Ott volt a kis lakás, a papírral takarták el. Egy nagyobb bogár lakhatott ott régebben. A lyuk alját elég vastag rétegben puha föld borította. Keresgéltem egy kicsit és megtaláltam az elrejtett tárgyat. Egy apró tündérfurulya volt. Ez a hangszer, ha elég udvariasan kérjük, eljátssza a kedvenc dalunkat. Az oviban ezzel gyakorolják a kicsik az illedelmes kérést.

Kimásztam az odúból. Arra gondoltam, teljesítettem a feladatot. Biztosan nem leszek első, de nem baj. A futás jól sikerült, talán nyerek valamit. Elindultam vissza a pályára.

3.

 Már félúton voltam, amikor feltűnt, hogy túlságosan nagy a csend. Senki nem kiabál, nincs üdvrivalgás, taps.

Visszaérve, először semmi gyanúsat nem vettem észre. A pályán az osztálytársaim labdáztak. A tanárok a lelátók mellett beszélgettek. Odarepültem hozzájuk, hogy jelentkezzem és leadjam a furulyát.

–Megérkeztem, tanár úr, megtaláltam az elrejtett tárgyat is.

Dénes bácsi, a tesitanárunk nem válaszolt, még csak rám sem nézett.

–Tanár úr, itt van a…

És akkor vettem észre, hogy nagy baj van. Akárhová néztem, senkinek, de senkinek nem volt tündérszárnya. Sem a felnőtteknek, sem a gyerekeknek. Tudtam, hiába is szólok bárkihez, nem fognak válaszolni. Nem is hallják, amit mondok és nem is látnak engem. És azt is tudtam, mi okozta a nagy bajt: Itt járt a Varázslopó! Amíg én az odúban keresgéltem, a Varázslopó eltűntette a bűbájt az egész városból. Eleinte reménykedtem, hátha valaki még késve érkezett, mint én és megmaradta a szárnya, de aztán láttam, hogy már mindenki a pályán volt. Játszottak, nevetgéltek, kiabáltak. Senki nem tudta, hogy nemrég még tündérek voltak, szárnyakkal, bűverővel.

Nagyi sokat mesélt nekünk a Varázslopóról, eddig hittem is meg nem is a létezését. Megpróbáltam visszaemlékezni a mesékre, hogyan lehet legyőzni a Varázslopót.

„A Varázslopó a hetedik üveghegy csúcsán lakik egy kristálypalotában. Olyan fényes az a palota, hogy megvakul, aki ránéz. A kapuját egy csengős sárkány őrzi, ha észreveszi. hogy bárki közeledik, elkezdi rázni a hetvenhét csengőjét, olyan zajt csapva, hogy aki meghallja, menten meghal. A Varázslopó a palotában őrzi a tündérvarázst egy hatalmas madár képében. Ha valami csoda folytán valaki bejutna a terembe, csak ki kell nyitnia a legnagyobb ablakot és a varázs máris visszarepül oda, ahonnan ellopták. És ami a legfontosabb, a varázs kiszabadítója csak egy valakinek mesélheti el, mi történt. Olyannak, aki tud titkot tartani. ”

 Tehát, ha azt akarom, hogy mindenki visszaváltozzon tündérré, ki kell szabadítanom a tündérvarázst. Nekem, Tündér Misinek, aki nem vagyok sem nagy, sem bátor, el kell indulnom megküzdeni a Varázslopóval.

4.

A hét üveghegy az erdőn túl volt, soha, egyetlen tündérgyerek sem merészkedett még arra. Nagyon féltem, de elindultam. Az erdő fölött nem repülhettem, mert nem tudtam, mikor pillantanám meg a vakítóan fényes palotát. Így aztán a felső ágak között cikáztam, néha egy-egy madár is csatlakozott hozzám pár percre. Dél lehetett, mikor már nagyon fáradt és éhes voltam. Gondoltam, pihenek kicsit és keresek valami ennivalót. Egy tisztás szélén néhány málnabokrot fedeztem fel, leszálltam és egy lapulevélbe szedtem magamnak egy halom gyümölcsöt. Csak úgy illatozott a sok, finom málna. Leültem a bokor alá, és nekiláttam. Már az utolsó szemeket csipegettem és azon gondolkodtam, vajon mit csinálnak most a szüleim, amikor a lábam előtt megmozdult a föld.

Pillanatok alatt takaros kis dombocska növekedett, aztán megjelent két rózsaszín pracli, hosszú karmokkal és egy kockás sapka teteje. Kíváncsian vártam, ki bújik elő, de nem történt semmi. Aztán meghallottam a dühös hangot.

–Hogy a róka rúgja meg, már megint beakadtam! Ki a krucifix hagyja a vackait állandóan a járataimban? Kapjam a kezeim közé, lesz nemulass!

Odatérdeltem a dombocskához.

– Segíthetek?

– Szerinted? Mit gondolsz, mire várok? – hangzott a nem éppen kedves válasz.

– Fogd meg jó erősen a kezemet, kihúzlak!

Mit mondjak, nem volt könnyű. Először azt hittem, nem is fog sikerülni, de aztán egy különösen erős rántásra a domb megremegett, pukkanó hangot hallottam, és a kockás sapka tulajdonosa kirepült a lyukból. Szerencsére szorosan tartottam, így nem lett nagyobb baja, amikor a füvön landolt. Ha nem vág olyan morcos képet, nagyon csinos vakond lett volna. Szénfekete, fényes bundája csillogott a napfényben. Apró, rózsaszínű orrocskája kíváncsian szimatolt. Csinos, kantáros nadrágot viselt, a lábán pedig egy gumipántos gyereknapszemüveg díszelgett. Kicsit félve kérdeztem meg:

– Ugye tudod, hogy a szemüveget nem a lábadon kell viselni?

– Ugye tudod, hogy téged nem az eszedért szeretnek? –felelte és dühösen próbált megszabadulni a szemüvegtől. Ekkor vettem észre, hogy a gumipánt rátekeredett a lábára, és valószínűleg ezért szorult be a lyukba kimászás közben.

Nem sértődtem meg. Olyan aranyos volt, ahogy ült ott a nadrágjában, pöttöm kezeivel próbálta kiszabadítani a lábát, friss földszagot árasztott és közben dörmögött, mint egy miniatűr medve.

Két mozdulattal leszedtem róla a szemüveget aztán csak néztem, ahogy szuszogva üldögélt. Tudtam, hogy a vakondok nem látnak jól, ezért közelebb húzódtam hozzá és megkínáltam az utolsó szem málnával. Reméltem, hogy megnyugszik kicsit. Tévedtem.

– Mit gondolsz, ki vagyok? Medvebocs az esti meséből? Gilisztád nincs?

Nem, gilisztám nem volt. Bemutatkoztam neki és elmondtam, hova tartok. Mikor meghallotta, a nadrágja mellső zsebéből előkotort egy csöppnyi szemüveget, feltette és végigmért.

– Hmm. Talán mégsem vagy olyan oktalan, mint gondoltam. Hallgass rám, tedd el ezt a napszemüveget, nekem úgysincs rá szükségem. Ha kiérsz az erdőből, meglátod az első üveghegyet, repülj át rajta, aztán a többin is. Egyre magasabbak a hegyek, óvatos légy le ne zuhanj. A hatodik hegy után van egy nagy rét, a túloldalán találod a hetedik, legmagasabb üveghegyet. Mielőtt elindulsz, tedd fel a szemüveget, megvéd a kristálypalota vakító fényétől.

Megköszöntem a szemüveget és a jótanácsot. Felrepültem az ágak közé.

– Sok szerencsét! –kiáltott utánam a vakond, aztán alig hallhatóan hozzátette:

– Kár, hogy nincs gilisztád!

5.

Alkonyodott már, de az erdőnek csak nem akart vége szakadni. Kénytelen voltam leszállni és ott tölteni az éjszakát. Kerestem egy üres odút, szedtem pár páfrányt takarónak és párnának és lefeküdtem aludni. Most már elárulhatom, rettenetesen féltem. Életemben először aludtam egyedül, ráadásul egy erdőben, ahol mindenféle éjszakai állat zajongott. A könnyem is kicsordult, amikor a szüleimre gondoltam. Ráadásul én még csak nem is hiányzom nekik, hiszen azt sem tudták, hogy tündérek és van egy Misi nevű tündérkisfiúk. A Varázslopó tönkretett mindent.

Napkeltekor éktelen ricsajra ébredtem. Nem tudtam eldönteni mit hallok: kicsit hasonlított arra, mint mikor a szomszéd bácsi véletlenül rálépett a hárompettyes porcicájuk farkára. Csak hangosabb volt. És hosszabb. Egyszóval rettenetes. Leröppentem a fáról, hogy megnézzem, mi az.  A bokrok tövében egy cingár tücsökgyerek állt és lehunyt szemmel hegedült. Vagy inkább próbált hegedülni. Megkopogtattam a vállát, erre ijedten összerázkódott.

– Jó reggelt! – köszöntöttem. –Tudnál nekem segíteni?

– Mit mondasz? Nem hallom! – A tücsök olyan hangosan kiabált, hogy a bokor levelei ijedt táncot jártak.

Azt gondoltam, talán baj van a hallásával. De akkor miért hegedül? Aztán megláttam, mi a gond. Két hatalmas füldugó volt a tücsökgyerek füleiben. Közben ő is rájött, miért nem hallotta, mit kérdeztem. Óvatosan kihúzta a dugókat.

– Bocsáss meg, csak így tudom elviselni a hegedülést.

– De hát miért zenélsz, ha ennyire nem szereted?

– Nyugodtan tedd hozzá, hogy ha ilyen pocsékul játszom. Tücsök vagyok és a szüleim szerint muszáj hegedülnöm. Ha nem teszem, az szégyen nekem és szégyen a családomnak. A tücskök zenélő állatok mindenki tudja.

– És ha más hangszert próbálnál ki? Biztosan van olyan, ami jobban sikerülne.

– Az a helyzet, hogy imádok szájharmonikázni. Legszívesebben egész nap fújnám.

A tücsökfiú elővett a zsebéből egy csillogó szájharmonikát, gyengéden megtörölgette az ingujjával és belefújt. Még a madarak is elhallgattak, és elandalodva ringatóztak az ágakon, olyan szépen zenélt. Szinte láttam, ahogy a lágy dallam felkapaszkodik egy szellőre és tovalibben.

– Látod, ez a te hangszered. Ne törődj vele, mások mit mondanak. Ha eljátszod ezt a dalt a szüleidnek, biztosan megengedik, hogy abbahagyd a hegedülést.

A fiú elgondolkodott.

– Megpróbálhatom, nincs vesztenivalóm… De te kérdezni akartál valamit.

– A hét üveghegyet keresem, és nem szeretnék eltévedni. Jó irányban haladok?

– Igen. Ha felrepülsz a fák csúcsáig, látsz egy hatalmas fenyőt. Tartsd az irányt és eljutsz az első üveghegyig.

Elmosolyodott és felém nyújtotta a füldugókat.

–Vidd magaddal ezeket, nekem már nem lesz rájuk szükségem, te meg talán hasznukat látod valamikor.

Elköszöntünk egymástól, felrepültem a fák tetejéig, megkerestem az óriásfenyőt és elindultam.

6.

 Sokáig hallottam a gyönyörű harmonikaszót. Bár féltem, hogy mi vár rám, a zene kicsit megnyugtatott. Alkonyatkor kerestem egy elhagyott madárfészket, ahol megpihenhetek. Egy áfonyabokorról szedtem magamnak vacsorára valót. Miközben a savanykás bogyókat eszegettem, vágyakozva gondoltam a palacsintára, amit anya a verseny reggelén készített nekem. De jó lenne most is azt enni!

A fészek jó meleg volt, hamar elaludtam. Álmomban apával építettük a legújabb autómodellt, közben sajtropit eszegettünk. Reggel pár csepp harmattal felfrissítettem magam, aztán útnak indultam.

A fenyőillat jelezte, hogy nemsokára kiérek az erdőből. Lejjebb szálltam, muszáj volt kicsit pihenni. Még föntről észrevettem, hogy víz csillog a fák között, gondoltam, iszom egyet, jól fog esni a sok repülés után. Egy gyönyörű forrás bújt meg a fák között, olyan finom vízzel, amilyent még soha nem ittam. Felfrissülve üldögéltem a csobogó víz mellett, amikor fura beszédet hallottam.

– Huszár lép cé ötre! Nem érted? Hányszor magyarázzam el neked? Ez a cé öt, te tuskó!

Közelebb mentem.

– Bástya lép dé háromra! Mondom három! Annyi eszed van, mint egy zacskó kavicsnak!

A forrásból elinduló keskeny patak partján egy sakkbábu ugrabugrált. Felismertem, a papám nemrég kezdett el sakkozni tanítani. Gyönyörű, ébenfekete fából faragott lófigura volt. Ő játszott, egyedül. A puha földbe karcolva ott volt egy sakktábla, a bábukat sötét fadarabok és világos kavicsok helyettesítették. A ló utasított, veszekedett, dicsért, lépett, magyarázott. Mikor meglátott, egy pillanatra elhallgatott, aztán habozás nélkül megkérdezte:

– Sötét vagy világos?

– Én most nem tudok…, nyögtem, de a szavamba vágott.

– Bocsánat, néha tényleg kicsit erőszakos vagyok. De olyan régen játszottam valódi ellenféllel. Mivel én Sötét Huszár vagyok, nyugodtan lehetsz te a világos bábukkal. Te kezdesz.

– Ne haragudj, de nem érek rá játszani. A hetedik üveghegyre tartok, vissza kell szereznem a városom tündérvarázsát, amit a Varázslopó elrabolt.

A lónak felcsillant a szeme.

– Hűha! Ez ám az igazi játszma! Vigyél magaddal, kérlek! Elférek a zsebedben, talán még segíteni is tudok.

Tiltakozni akartam, de végül nem szóltam semmit. Tényleg elfér a zsebemben, és úgyis nagyon egyedül vagyok. És az az igazság, hogy megsajnáltam, amint egyedül ugrándozott a kavicsok és fadarabkák között. Zsebre vágtam és kiléptem a fák közül.

7.

Az üveghegy ott magaslott közvetlenül előttem. Kicsit meglepődve tapasztaltam, hogy nem kezdek el sírni, és a félelem helyét a szívemben valami más vette át. A családomra gondoltam, a barátaimra, a szobámra, a tündérekre, akiket ismertem. Ha én vagyok, aki megmentheti őket, hát megpróbálom.

Elég gyorsan átrepültem a hat üveghegyet, a nagy izgalomtól még a fáradtságot sem éreztem. A tisztáson pihentem egy kicsit, belenéztem a zsebembe, ahol a sakkparipám halkan hortyogva aludt. Feltettem a vakondtól kapott szemüveget, bedugaszoltam a füleimet a kis tücsök füldugójával. . Kicsit elmosolyodtam, mikor megláttam a tükörképemet az üveghegy oldalában. „Vajon most minek nevezne az a dühös kis vakond?”

A hetedik hegy tényleg magas volt. Repültem, repültem, azt hittem, már a felhőket is elérem, mikor észrevettem a palotát. Még így is láttam, mennyire csillog, de a szemüveg megvédett a vakságtól. Amikor a nagyi mesélt a sárkányról, aki csengőkkel védi a bejáratot, mindig egy hatalmas, hétfejű sárkányt képzeltem el magamban. De itt nyoma sem volt a hétfejűnek. A kapu elé kötve egy iszonyú nagy, színes papírsárkány lebegett. A kötélen, ami a kilincshez rögzítette, a színes szalagok között rengeteg ezüstcsengő csillogott. Nagyi szerint hetvenhét, de nekem nem volt időm megszámolni. Ahogy közeledtem, a sárkány egyre erősebben mozgott. Olyan volt, mintha valami viharos szél tépné, rángatná. A füldugók szorosan illeszkedtek a fülembe, nem hallottam semmit. Odaléptem a kapuhoz, eloldoztam a zsinórt és szabadon engedtem a sárkányt. Egy pillanatig egy helyben várt, aztán villámgyorsan nekieredt, és hamarosan már csak egy apró pont látszott belőle.

Ott álltam a palota kapujában. Arra gondoltam, hogy a nagyi soha nem mondta, hogy néz ki a Varázslopó. Azt tudtam, hogy gonosz és irigyli mások boldogságát, hogy a palotában őrzi az elrabolt mágikus erőket, de nem tudtam, mi vár rám, ha belépek a kapun.

Megint elkezdtem félni, de innen már nem fordulhattam vissza. Lenyomtam a kilincset és ott álltam egy végtelen folyosó elején. Jeges szél söpört végig, úgy éreztem, rögtön megfagyok. Őszi avar szagát hozta a hideg fuvallat, de most nem éreztem megnyugtatónak. Néma csend volt, csak a lépteim kopogtak a fényes padlón. Ajtók sorakoztak mindkét oldalon, amikor benyitottam rajtuk, csak üres szobákat láttam. A folyosó végén egy egész alacsony ajtó bújt meg, először nem is figyeltem rá. Kopott volt, rozsdás, vasból készült cirádás kilinccsel. Mikor megpróbáltam benyitni, a kilincs nem engedett. Tudtam, vagy inkább csak éreztem, hogy megtaláltam a szobát, amit kerestem, de hogy jussak be? Az nem lehet, hogy a cél előtt kudarcot vallok! Hirtelen éreztem, hogy a zsebemben ficánkolni kezd a sakkfigura. Már majdnem megfeledkeztem róla. Kivettem, de nem értettem, mit mond, csak tátogott némán. Aztán rájöttem, a füldugó miatt nem hallom. Már nem volt szükség a fülem védelmére, a sárkány messze járt. Kivettem a dugókat.

–Épp ideje! Már azt hittem, ki kell ütnöm a füledből azokat a vackokat. Tegyél a kulcslyukhoz, a többit bízd rám!

Mivel nem volt jobb ötletem, szót fogadtam neki. Odaemeltem a kilincshez. Láttam, hogy az ajtóra betűk és számok vannak vésve, de nem értettem, mit jelentenek. Aztán eszembe jutott, hogy a nagypapám sakkújságjaiban így írják le a figurák lépéseit.  Sötét Huszár figyelmesen megvizsgálta a betű-és számsorokat. Gyorsan elmondta, hogy az ajtón egy sakkjátszma lépései vannak, neki csak a döntő lépést kell kitalálnia.

Rövid gondolkodás után bekiáltott a kulcslyukon:

– Huszár lép ef hétre!

Aztán felém fordult, és vigyorogva annyit mondott:

–Sakk-matt.

Tudtam, hogy ez a szó a sakkban a győzelmet jelenti.

Az ajtó kitárult. A szoba, ahová beléptünk, kicsi volt és elég sötét. Csak egy ablaka volt, az sem valami nagy. A nagyi meséjében nem egészen így nézett ki, de én mégis biztos voltam benne, hogy jó helyen járok. Középen, egy hatalmas vaskalitkában egy csodaszép madár üldögélt. Mikor közelebb mentem hozzá, hirtelen megcsapott a friss szivárványtea illata. Aztán a kedvenc virágporomé. A madár könnyektől csillogó szemébe néztem. Láttam benne a szobámat, a kedvenc játékaimat, a legjobb barátomat. Megpróbáltam kinyitni a kalitka ajtaját, de nem sikerült. A madár a csőrével kihúzott egy tollat a szárnyából, és a rácsok között felém nyújtotta. A tollal megérintettem a zárat. A kalitka ajtaja finoman megrázkódott, aztán kinyílt. Kitártam az ablakot. A madár kiröppent a kalitkából, egy pillanatig ült az ablakpárkányon, aztán elrepült.

8.

Úgy éreztem, elfogyott minden erőm. Megmentettem a tündérvarázst, de én már nem tudok elrepülni. Ekkor dübörgő lépteket hallottam közeledni. A palota rázkódott, alig tudtam megállni a lábamon. A hang egyre ijesztőbb és félelmetesebb volt. Jön a Varázslopó én pedig nem tudok elmenekülni. Összeszedtem a cseppnyi maradék erőmet és a nyitott ablakhoz léptem. Ahogy megéreztem a friss levegőt, kicsit erőre kaptam. ”Nem fogom feladni, csak azért sem „ mormogtam magamban.

A bejárati ajtó olyan erővel csapódott ki, hogy szilánkokra tört. A küszöbön ott állt a legrútabb lény, akit valaha láttam. Alacsonyabb volt nálam, az arca szürke, a szeme vörösen izzott. Kinyújtotta felém a kezét. Még láttam, hogy hosszú, görbe karmokban végződnek az ujjai. Kiugrottam az ablakon és zuhanni kezdtem. Nem volt erőm a szárnyaimat használni. Behunytam a szemem, aztán csak annyit éreztem, hogy ráesek valamire. Kikukucskáltam. Egy gyönyörű, ébenfekete szárnyas lovon repültem. Ráhajoltam a nyakára és megkapaszkodtam a sörényében.

– Ugye, nem gondoltad, hogy csak a ti varázserőtöket rabolta el a Varázslopó? – kérdezte a paripa, kicsit hátra fordítva a fejét. Először csak a hangja volt ismerős, aztán rájöttem, hogy a sakkfigura barátom szólt hozzám. A nagy izgalomban el is feledkeztem róla.

– Nem jutott eszembe, hogy mástól is rabolhatott – ismertem be kicsit szégyenkezve. – Te egy pegazus vagy valójában, nem sakkbábu ?

Előre fordult, úgy válaszolta:

– Nem egészen.

Nem tudtam, hogy érti. Nem egészen pegazus vagy nem egészen sakkbábu. De igazából nem is érdekelt. Repültünk, mint a szél, a varázs megmenekült, én pedig nemsokára otthon leszek a családommal.

Olyan magasan voltunk, hogy a hegyek és az erdő csak kis pontoknak látszottak. Egy pillanatnak tűnt, amig megtettük azt a távolságot, ami odafelé három napig tartott. Tündérváros határán, annál az odúnál szálltunk le, ahol a versenyen a kis furulyát megtaláltam a papír mögött.

Pegazus barátom elbúcsúzott.

– Soha nem gondoltam, hogy ilyen csodás érzés a repülés. Röpködök még kicsit, aztán visszaváltozom Sötét Huszárrá. Lesz egy jó kis sakkverseny Karpoviában. A varázserőt pedig leadom a mágiaőrségen. Talán. Vigyázz magadra, Misi!

És huss, már ott sem volt!

9.

 Félve indultam vissza. Sikerült vajon? Mi lesz, ha nem? Hová menjek? Három napja indultam, most már biztosan nincsenek a sportpályán. Most sem tudom, miért, de mégis arra mentem.

Már messziről hallottam a zajt. Mikor odaértem a pályához, első dolgom volt megnézni, van-e szárnya a többieknek. Volt. Dénes bácsi magához intett.

– Hol jártál, Misi? Már indulni akartunk, hogy megkeressünk.

Ezek szerint észre sem vették, hogy történt valami. És számukra az idő sem úgy múlt, mint nekem. Nem bántam, hogy nem kell magyarázkodnom. Hiszen amit tettem, titok. Csak egyvalakinek mesélhetem el. Olyannak, aki tud titkot tartani.

Dénes bácsi várakozóan nézett rám. Muszáj volt valamit válaszolnom.

–Lassú voltam, Dénes bácsi. Elég nehezen találtam meg a furulyát.

Benyúltam a zsebembe és legnagyobb meglepetésemre ott volt a varázsfurulya.

– Sebaj, Misi! Az a lényeg, hogy itt vagy. Gyere, kezdődik az eredményhirdetés.

A Tudás-Futásban nyert éremnek úgy örültem, mint addig semmi másnak, egész életemben. Olyan jó volt megint a többi tündérgyerek között lenni! Mikor apa megérkezett, a nyakába ugrottam, nem érdekelt, hogy a többiek látták. Anya finom vacsorával várt minket. Evés közben elmeséltem a szüleimnek, milyen versenyszámok voltak.

Lefekvés előtt felhívtam a nagyit és elmondtam neki, hogy reggel elmegyek hozzá, mert szeretnék neki valamit elmesélni. Az érmet és a a szerencsekövemet a párnám alá tettem.

Belebújtam a pegazus mintás pizsamámba, magamhoz öleltem a lovacskás kispárnámat és már aludtam is.

Forrás: https://aranymosas.konyvmolykepzo.hu