Mogyi a hídon

Mogyi a hídon.

Egyszer volt, hol nem volt, még az Óperencián is túl, a kerekerdőben, volt egy Mókuska. Nagyon szeretett ott élni, megvolt mindene: otthona, fedél a feje fölött, barátai, élelme, és övé volt az egész erdő. Egyik alkalommal gondolt egyet, hogy ő bíz’ körbe néz a nagyvilágban. Így hát elindult.

Ment, mendegélt erdőn, tisztáson, ligeten, parkon keresztül, míg beért egy városba. Körülnézett.

Minden idegen volt a számára: az épületek, az arcok, a szagok. Odaért egy hídhoz. Egyik oldalán a betondzsungelek, másik oldalon az erdő látványa tárult a szeme elé. Vajon merre menjek tovább?- tűnődött. Odakönyökölt a korlátra és onnan nézte a folyót. Észrevétlenül jött el a sötét éjszaka. Csupán a hold és a csillagok világítottak az égen. Mogyi belenézett a vízbe, ott is ragyogtak. Az épületek csodálatos fényekkel voltak megvilágítva, ahogy a sok hajó is, amelyik a folyón úszott.

Aztán minden elcsöndesült. De jó ez a nyugalom!- mosolyodott el egy pillanatra. - Nagyon hiányzik. Milyen magányos vagyok itt, - nézett fel az égre. A csillagok is meghatott gyöngédséggel néztek le rá. - Hazamegyek.-döntötte el.

Ment, mendegélt, egyszer csak elhagyta a várost. Bandukolt tovább parkon, ligeten, tisztáson keresztül, amíg haza nem ért, az otthonába. Levetkőzött, felvette a pizsamáját és kinézett az ablakon.

Szendergett a szellő, a határ,

melyet álmok birodalma átfont.

Aludt az erdő, s dalosmadár.

Mondjátok csodás kalandok, vártok?

Mogyi hatalmasakat ásítva feküdt le pihe-puha fészkébe.

-          Jó éjt, szép álmokat"- súgta a fülébe a kövér hold.

Mogyi már az álmok birodalmában járt.  Békésen szundikált egészen addig, amíg a hajnalfényből előtört a napsugár.