A rakoncátlan kiscica

A rakoncátlan kiscica.

Egyszer volt, hol nem volt, egy iciri-piciri faluban élt egy iciri-piciri hófehér kiscica, akit mindenki Csibésznek hívott.

Csibész bújással, dorombolással, hízelgéssel szerettette meg magát. Bájos kis pofijával és ártatlan tekintetével hozta zavarba, bűvölte el a falu minden lakóját. De ne tévesszen meg senkit ez az iciri-piciri kiscica, mert ő aztán egy igazi csibész volt!

Örökké kíváncsiskodott, talán túlzottan is, s éppen ezért mindig bajba jutott. Az egyik nap sietősen loholt a kisgazdija után, aki hirtelen valamiért megállt. Az ám! Az iciri-piciri kiscica már nem bírt lefékezni és nekifutott a gazdijának. - Ó, jaj! De nagyot huppant a kis buksija! Ráadásul elkezdett gurulni lefelé, hisz ott volt a lépcső. Gurult és gurult egészen addig, ameddig le nem ért az aljára. Eközben úgy szédült, hogy forgott körülötte a sok-sok kerti virág, a bokrok és a fák, sőt még Morzsi is!

Előfordult, hogy elszökött otthonról, hogy felfedezze a falu titkos helyeit. Ilyenkor nem győzték keresgélni. Szólongatták: - Csibész, hol vagy, merre? Hiányzol nekünk, nagyon keresünk, gyere ide, erre! - De hiába! Késő este került elő. Mind, aki jól végezte magát, befeküdt a kedvenc kartondobozába. Jóízűen nyújtózkodott egyet-, kettőt, aztán mosakodni kezdett az érdes kis nyelvével. Nem nehezteltünk rá. Dehogy is, hiszen olyan aranyos volt!

Egyik nap például ellopta a méhész süteményét a kis torkos. Arra viszont nem gondolt, hogy a méhecskék megérzik rajta az édes illatot. Épp hogy befalta a finomságot, amikor megjelent az első, a második, majd a harmadik és jöttek egyre többen. Már egy egész méhraj kőrözött az iciri-piciri kiscica körül. Ijedtében futásnak indult. Futott és futott, ahogy csak az iciri-piciri lábacskái bírták. Befutott egy faodúba. A méhek utána repültek. Felszaladt a fára. A méhraj utána szállt. Befutott a magas fűbe. Csak az iciri-piciri fülének a hegye látszott ki, de hiába! A méhek oda is követték. Végül a menekülés közben belecsúszott a forrásvízbe és elmerült. A méhek még egy darabig ott köröztek a víz körül, de aztán nagy zümmögéssel tovarepültek. Az iciri-piciri kiscica pedig prüszkölve mászott ki a jeges vízből. Fázott, reszketett, mint a nyárfalevél. Lerázta átázott bundájáról a vizet és bánatosan hazabandukolt. Jó meleg volt, így a napocska gyorsan megszárította a szőrét. Otthon aztán mind, aki jól végezte magát, befeküdt a kedvenc kartondobozába. Nyoma se volt már az iménti bánatnak! Jóízűen nyújtózkodott vagy hármat, aztán mosakodni kezdett az érdes kis nyelvével. Olyan aranyos volt!

Akik csak látták csóválták a fejüket egy-egy csínytevésén, de valahogy aztán mégis mindig elnevették magukat. Nem lehetett rá haragudni. Főként, amikor odament valakihez dorombolni, hízelegni. Amikor például beborult az ég és eleredt az eső, Csibész új kalandra indult. Egy óvatlan pillanatban, amikor nem figyelték hupsz, kisurrant a kutyaajtón. A záporesőben nekivágott a sáros pocsolyáknak, mintha az a leges-legjobb játéktér lenne a világon. Önfeledten paskolta, ugrabugrált, gurult, bukfencezett benne az iciri-piciri kiscica. A végén már szinte fekete volt a sok sártól. Közben amilyen gyorsan jött, olyan gyorsan el is ment a zápor. Utoljára még dörgött és villámlott egyet. Az iciri-piciri kiscicát hazakergette. Ijedten futott haza. Sáros tipi-tapi lábacskáival futott végig a lépcsőkön, a szobákon, a szőnyegen, aztán mind, aki jól végezte magát, befeküdt a kedvenc kartondobozába az az iciri-piciri kiscica. Ám meglátta őt a gazdi. – Hohó! Hogy nézel ki Csibész, csupa sár vagy! Gyere, megfürdetlek! – Nem tetszett ám az iciri-piciri kiscicának még a gondolata sem! Rugdalózott, kalimpált, meg nyávogott, de hiába. Alapos fürdetésben volt része. Olyan tiszta volt ezután, mint annak előtte. Mivel a dobozkája a sártól hasznavehetetlen lett, így újat kapott.

Boldogan terpeszkedett el az új kedvenc kartondobozában az iciri-piciri kiscica.  Ha nem ez történt volna, talán az én mesém is tovább tartott volna.