Nádi Sás, a tavimanó kalandjai: Cickafark, a róka és egy terv 2

Nádi Sás, a tavimanó kalandjai: Cickafark, a róka és egy terv 2.

Cickafark és Nádi Sás elhelyezkedtek a földön, majd a tavimanó belekezdett a történetébe. Onnantól, hogy a viharban elszakadt az élelemszállító hajó kötele, amin négyen, manógyerekek tengerészeset játszottak.

Azon a távoli napon a vihar egyre erősebb lett. A kis manók azonban csak akkor kezdték komolyan venni a dolgot, amikor a hatalmas hajóval már kint hánykolódtak a tavon. Réti Kakukktorma ötlete volt, hogy a hajó gyomrában keressenek menedéket az óriási hullámok elől, amelyek bármelyik pillanatban lecsaphattak volna az apró tengerészekre.

A tavimanóknak innentől óráknak tűnt, amíg lent szorosan összebújva és a félelemtől vacogó fogakkal várták a vihar végét, és azt, hogy valaki eljöjjön értük és megmentse őket. Nádi Sás viszont azért kezdett el aggódni, milyen büntetésben lesz részük otthon. Ha egyáltalán hazaérnek valamikor.

A hatalmas hordók fel és le gurultak a raktár fapadlóján, miközben egyre több boroskancsót törtek össze. Hosszú órák telhettek el így, mire a vihar alábbhagyott és a hullámok egyre laposabbá váltak. A hajót sem dobálta már úgy a szél, csak kellemesen ringatta a Pikkely–tengerre vezető Zöldhínár–szoros felé. A kis tavimanók az ijedelemtől és a fáradtságtól álmosan hajtották egymás vállára a fejüket, és nemsokára el is nyomta őket az álom.

Amikor végre felébredtek és felmerészkedtek a fedélzetre, a Nap éppen felkelőben volt. A langyos napsugarak kellemesen felmelegítették az félelemtől hideg arcokat. Nádi Sás pedig a barátaival elkezdte felmérni a vihar utáni károkat.

Az élelmiszerszállító hajó árboca eltörött és a vitorla a fedélzet fapadlóján feküdt. Az árboc súlyától néhány deszka is kettéhasadt. A padlón a vitorla mellett mindenhol tócsákban állt a víz, amiben egy–egy apróbb hal úszkált.

A négy tavimanó leült a romhalmaz közepére és kétségbeesetten néztek egymásra.

– Most mi lesz velünk? – kérdezte Vízi Liliom.

– Nem tudom – felelte Nádi Sás.

Amint így üldögéltek és a legrosszabbak jutottak eszükbe, hogy mi fog történni velük, Tavi Káka egyszer csak felkiáltott. Nem azért, mert fájt valamije, inkább örömében tette.

– Nézzétek! – pattant fel a padlóról és a jobb kezével a távolba bökött. A többiek is gyorsan felálltak és abba az irányba néztek, amerre Tavi Káka mutatott. – Meg vagyunk mentve!

A távolban három nagy hajó közeledett feléjük, kifeszített vitorlákkal.

– Értünk jöttek, hogy megmentsenek minket! – ujjongott Tavi Káka.

– És mi van, ha kalózokkal van dolgunk? – éledt fel Nádi Sásban ismét a kalandvágy, ami a következő pillanatban ki is aludt, mivel a többiek elég mérgesen néztek rá.

A hajókról hamar kiderült, hogy nem kalózok, hanem tavimanók az utasai. Amikor Vízi Liliom és barátai vitorlásához értek, a legénység több horgonyos végű kötelet rögzített az élelmiszerszállító hajóra, és elkezdték hazafelé vontatni a hatalmas vízi járművet.

A négy kis tavimanó ekkor már tudta, hogy az életüket már semmilyen veszély nem fogja fenyegetni, mégis aggódtak. Nem tudták és nem is sejtették még ekkor, a király milyen büntetést fog rájuk kiszabni. Ugyanis miattuk kell majd elhalasztani a pikkely-tengeri halászatot is.

Nádi Sásék hajója olyan hatalmas volt, hogy késő délutánra járt már, mire a megmentésükre érkező manók kivontatták a partra. Ott a többi vitorlás legénysége kikötötte a hajókat és a partra segítette a rendetlen tavimanókat. Családjaik a parton várták a négy kis manót, és miután megölelték egymást, mindannyian a király elé kellett, hogy járuljanak.

Nádi Sás és a barátai előtte még sosem jártak a királyi palotában. Első alkalommal lépték át a küszöbét, és nem azért, hogy egy áfonyalevél kitüntetést zsebelhessenek be, ahogyan azt már régen elképzelték. Arra azonban sosem gondoltak, hogy első útjuk erre a fényes helyre sokkal inkább a büntetésről, mint a jutalmazásról fog szólni.

– Üdvözöllek benneteket! – köszöntötte őket a bölcs, öreg manókirály, amikor főhőseink átlépték a trónterem küszöbét.

A hatalmas szakállú idős uralkodó fáradtan ült a trónján, de arca egy pillanat alatt élénkké vált, amikor elé hozták a kis bűnösöket.

– Szóval, ti vagytok azok, akik tegnap elkötötték az élelmiszerszállító hajót. A tavon el is süllyedhettetek volna vele, ha nincs szerencsétek. És ha ma nem küldök a megkeresésetekre néhány tapasztalt halászt – A király itt megköszörülte a torkát, ivott egy korty vizet, aztán így folytatta: – Az élelem nagy része, ami a hajón volt, sajnos megsemmisült, és a hatalmas vitorlás sem tud vízre szállni egy ideig, amíg a manómesterek meg nem javítják. Az idei halászatot emiatt néhány héttel el kell halasztani. Mindenről tudok, és szerintem ti is tisztában voltatok a következményekkel, amikor vízre szálltatok. Mégis tőletek szeretném hallani, miért tettétek ezt.

A teremben a király beszédét követően egy pillanatnyi csend támadt. Egy idő után elsőként Nádi Sás szólalt meg.

– Bújócskáztunk. Egy bújócskával kezdődött az egész – kezdett bele a történetbe. – Az én ötletem volt, hogy úgy tehetnénk izgalmasabbá a játékot, ha bemerészkedünk a nádasba és ott keressük egymást. Réti Kakukktorma, a barátom volt éppen soron a számolással, amikor nekünk, hármunknak, remek ötletünk támadt: felmentünk az élelmiszerszállító hajóra és tengerészeset kezdtünk el játszani a fedélzetén. Egy idő után Kakukktorma is csatlakozott hozzánk. És bár a többiek többször el akarták hagyni a hajót, én erősködtem, hogy nem lesz semmi baj.

– Aztán jött a vihar, ami elszakította a hajó rögzítőkötelét, és sodródni kezdtünk a nyílt víz felé – vette át a szót Tavi Káka.

– Értem. Akkor nem egészen a ti hibátok volt. Ha nem vagytok a hajó fedélzetén, akkor is elszakadtak volna azok a kötelek – szólalt meg ismét a király. – Azonban így is megszegtétek a szabályt, így nem léphettek többé egy hajó fedélzetére sem – adta parancsba a király, majd lassan elhagyta a tróntermet.