Zoknitörténet

Zoknitörténet.

Egyszer volt, hol nem volt, még a Ruha-erdőkön is túl, élt egyszer egy zokni. Természetesen, ahogy minden rendes hozzá hasonló ruhadarabnak, neki is volt párja, így a fiókban egymás mellett várták, mikor kerülnek majd használatba.

A mellettük heverő piros csíkos, lila pöttyös és fehér zoknik rendszeresen kikerültek a megszokott helyükről, hogy kisgazdájuk lábán világot lássanak. Egyedül kék főhőseinknek nem sikerült soha megnyerniük a kislány szívét, aki csak a „puha” zoknikat szerette hordani. Minden régi, kicsit elnyűtt, valamint téli vastag zokni ebbe a kategóriába tartozott, kivéve ezt a pár zoknit, akik valahogy mindig kikerültek a gazdájuk látóköréből.

Egy nap a kislány anyukája úgy döntött, összepakol a rendetlen fiókban, hogy a zoknik ismét katonás rendben álljanak. A kis kezek ugyanis rendszeresen összetúrták a ruhadarabokat, amiknek sokszor a párjuk is elkallódott ilyenkor. A kék zokninak és a társának azonban ezidáig mindig sikerült meglapulniuk az egyik sarokban, így nem kerültek messze egymástól, ahogyan az anyuka figyelmét sem keltették fel. Egészen eddig a napig.

-Kislányom, miért van ez két zokni így begyűrve ide? –húzta elő az említett lábbeliket.

A copfos lányka oda is rohant, azonban ahogy meglátta, miről van szó, idegenkedve hátrébb lépett.

-Azok a csúnya zoknijaim. –jelentette ki, miközben a textíliák gondolatától is kirázta a hideg.

-És nem is hordod őket? –érdeklődött tovább anya.

-Nem. –rázta meg a copfjait az ötévesforma gyerek. –Inkább dobjuk ki.

Az anyukának ellenkezni sem maradt ideje, amikor a lánya már egy kis szemeteslapát kíséretében elvitte a kezéből a zoknikat. Miközben a kuka felé haladt, még a ruhadarabok gondolatától is libabőrös lett. Ez a pillanat elég volt ahhoz, hogy az egyik zokni a földre csusszanjon, miközben a társa már nem tudta elkerülni a kukába kerülést.

Főhősünk azonban kihasználva a szerencséjét gyorsan el is bújt egy konyhaszekrény mögé, ahonnan szemmel tarthatta a házban lakókat. Megvárta, amíg beesteledik, és amikor már minden elcsendesedett, kilopódzott a rejtekhelyéről. Lassan a kuka felé lépkedett, aminek a gondtalan gazdák nem tették vissza éjszakára a tetejét.

-Pszt! Hallasz engem? –suttogta a kék zokni a szemetesben heverő párjának.

A hulladéktárolóban kisebb mocorgás támadt, majd a peremnél lassan megjelent egy zoknifej.

-Itt vagyok. –felelte a másik. –De nem tudok lemenni. –nézett végig ijedten a kuka magas falán.

-Ugorj le! –tanácsolta a társa, mire a kék zokni könnyed suhogással földet ért mellette. Habár a zuhanás közben egy kicsit megütötte a sarkát, mégis minden panasz nélkül állt fel a földről.

-Megszökünk. –jelentette ki a párja, mire a másik helyeslően bólogatni kezdett. –Ha valahol nem látnak minket szívesen, új gazdát keresünk magunknak.

-És hogy akarsz kijutni a házból? –érdeklődött a társa, aki ebben a pillanatban csípőre tette volna a kezét, ha nem zokninak születik.

-Kimegyünk a kutyaajtón. –mutatott a bejárat felé.

Lassan az ajtó felé lopództak, miközben végig a falhoz lapultak, nehogy valaki meglássa őket. Aggodalomra azonban nem volt semmi ok, hiszen szerencsésen elérték az úticéljukat. Lassan kimásztak a kutyaajtón. Életükben először kint találták magukat a nyári éjszakában.

A két kék zokni ijedten közel húzódott egymáshoz, hiszen a fiók biztonságos falai után ez a kinti világ sokkal rémisztőbbnek tűnt nekik. A sötétség mellett ráadásul léptek zajára is figyelmesek lettek, amik egyre közelebb értek hozzájuk. A szökevények szinte már vacogtak a félelemtől, amikor felbukkant előttük négy hatalmas láb. Aztán egy orr is következett, ami alaposan végig szimatolta őket. 

Buksi, a család házőrző kutyája volt az, aki felfedezte a zoknikat, és mivel jó játéknak találta őket, mindkettőjüket elvitte magával a házába. Főhőseink amint kiszabadultak az állkapocs szorításából, azonnal bemenekültek egy sarokba, ahol megpróbálták minél kisebbre összehúzni magukat, nehogy még több kutyaszőr ragadjon rájuk.

-És most hogyan tovább? –kérdezte egyikőjük, akit a sok izgalom után majdnem elnyomott az álom.

A társa is fáradt volt, azonban egy kutya társaságában egy percre sem merte volna lehunyni a szemét.

-Nem tudom. –ismerte be.

A két kék zokni egész éjjel virrasztott, majd amikor hajnalban a ház tulajdonosa felkelt, hogy elinduljon a kora reggeli őrjáratára, mindketten kiosontak az ajtón. A lépcsőig jutottak, ahol viszont mindketten beleakadtak az egyik sarokba. Hiába próbáltak szabadulni, semerre sem tudtak mozdulni.

Szerencséjükre azonban nemsokára a háziak is felébredtek, és elsőként a kislány lépett ki az ajtón. A szeme rögtön megakadt a két szökevényen, akiket óvatosan felemelt a földről.

-Anya, ezek nem az én zoknijaim? –kérdezte csodálkozva.

Az édesanyja is kilépett a kertbe, majd ő is megállapította, hogy ezek a tegnap kidobott ruhadarabok.

-És hogy kerültek ide? –találgatta tovább a lányka. –Buksi, te hoztad ki őket? –nézett a mellette ülő kutyára. Az eb azonban nem felelt, így a kis kezek tovább forgatták a zoknikat.

-Milyen szép lyuk van rajtuk! –csodálkozott, miközben már el is felejtette, mennyire nem szerette hordani őket.

A kezeire fel is húzta a zoknikat, miközben a hüvelyujját óvatosan kicsúsztatta a reggel keletkezett lyukakon.

-Veletek fogok bábozni. –jelentette ki.

Az anyukája a játék előtt azonban ragaszkodott hozzá, hogy a zoknik megtisztuljanak, hiszen mégiscsak Buksi játszott velük egy éjszakán keresztül. Utána viszont ők lettek a kislány kedvencei, akikkel mindig újabbnál újabb történeteket talált ki. Főhőseink pedig azt sem bánták, hogy egy kis sérülés keletkezett rajtuk, hiszen a zoknik ezt meg sem érezték. A kis éjszakai kalandjuknak hála azonban soha senki nem akarta őket kidobni, miközben minden társuknál többet foglalkoztak velük. Többet pedig a kislányt sem zavarta, hogy ők eredetileg nem „puha” zoknik voltak, hiszek a sok használattól egy idő után az ő anyaguk is kellemesebb tapintásúvá vált.

Itt a vége, fuss el véle!