Nádi Sás, a tavimanó kalandjai: Befejező rész Ki lopta el a halakat? 2

Nádi Sás, a tavimanó kalandjai: Befejező rész Ki lopta el a halakat? 2.

A tágas és fényes helyiségbe érve a manók egy ideig csak foltokban látták a körülöttük lévő falakat és tárgyakat, a szemük pedig csak lassan kezdett el hozzászokni az itt uralkodó nagy fényárhoz.

Amikor az előbb még elmosódott alakok elkezdtek tisztán kirajzolódni, a csapat tagjai rémülten néztek össze. A plafonról ugyanis kalitkák lógtak lefelé. A börtönökben pedig manók üldögéltek, akiknek semmi esélyük sem volt a szabadulásra.

A kapitány és a szigetek követei egy ideig elgondolkodva nézték a raboskodó manókat, akik még ekkor sem vették észre őket. Aztán Nádi Sásnak egyszer csak támadt egy remek ötlete. A hajó gyomrából felhozott egy nagy guriga kötelet és két hosszú darabot levágott belőle. Ezután kis távolságra egymás mellé fektette őket, miközben egy–egy rövidebbre vágott résszel létra-szerűen összecsomózta őket. Amikor elkészült, két–két a vitorlás fedélzetén talált kampót erősített a létrára, majd a kész művet megpróbálta feldobni az egyik fölöttük lógó zárkához. A sokadik próbálkozásra a kampók beakadtak a kalitka aljába, ahová így már egyszerűen el lehetett jutni.

A következő gondot viszont az jelentette, hogy a kalitkákban várakozó rengeteg manó hogyan fog elférni a néhány főre kialakított vitorláson. Szerencsére ekkor a kapitány állt elő egy remek ötlettel. A vitorláson található egyetlen mentőcsónakba beültette a legénység két tagját, aztán a lámpással együtt visszaküldte őket az élelmiszerszállító hajóhoz, hogy onnan hozzanak még hasonló csónakokat. A két tavimanó útra is kelt, teljesítve a kapitány kérését.

A barlangban maradók közül a róka tűnt a legügyesebb mászónak, így őt küldték fel a kötelekből font létrán, hogy engedje ki a manókat. Miután az elsőnek az ajtaját sikerült kinyitnia, és bejutott a kalitkába, hogy kiszabadítsa onnan a rabokat, az alagútrendszerben valaki gonoszan nevetni kezdett. Nádi Sásnak olyan érzése támadt, mintha a sziget királya ide is követte volna őket, annyira ismerős volt neki ez a hátborzongató hang.

A legénység tagjai ezután már nem emlékeztek rá, hogy mi történt pontosan, de másnap reggel a kalitkák lakóival együtt egy hatalmas börtönben találták magukat. Az ő végtagjaik is meg voltak kötözve, a szájuk betömve, így esélyük sem volt arra, hogy a menekülésre gondoljanak.

A rabok az egész délelőttöt így töltötték a félhomályban ülve, amikor az egyik őr kinyitotta a cellát és találomra kiválasztott két tavimanót, akiket aztán a király elé vitt. Amíg az ajtó nyitva volt, Cickafark óvatosan a többi rabbal foglalkozó manó mögé lépett, majd kisurrant az ajtón. A kötelektől már korábban sikerült megszabadulnia, mivel azokat az őrök túl lazán kötötték vékony mancsai köré.

Nádi Sáson kívül úgy tűnt, senki sem vette észre Cickafark eltűnését. A tavimanó azonban még azt is jól megfigyelte, hogy a róka a cellákkal szemben egy nagyobb szénakupac mögött biztos menedékre lelt, és gyorsan elbújt a kíváncsi tekintetek elől.

Sok idő eltelt, mire a két manót visszahozták és az őr visszaült a cella ajtaja előtti székre. Hatalmas, izmos alak volt, fonatokba rendezett hosszú hajjal és szakállal. Viseltes öltözékéből és a karját díszítő tetoválásokból kiderült, hogy biztosan nem idevalósi. Sokkal inkább a tenger szülötte, aki abból él, hogy másokat rabol ki, de ha megfizetik, bárkinek szívesen áll a szolgálatába.

Cickafark is hamar rájött, hogy kalózzal van dolga, akit valószínűleg a király vagy valamelyik embere bérelhetett fel. Ő is tudta, hogy gyorsan kell cselekednie, különben az idők végezetéig itt fog raboskodni a társaival együtt.

Szerencsére az ajtóőrt hamar elnyomta az álom. A róka, amikor megbizonyosodott róla, milyen már mélyen alszik, mellé osont és egy pillanat alatt kihalászta a zsebéből a börtön ajtajainak kulcsait. Ezután sietve a cellákhoz ment és kinyitotta őket, majd néhány manónak kiszabadította a kezeit. Nemsokára minden rab szabad volt, az őr pedig megkötözve ült a földön.

– Beszélj! – ébresztgette az alvó kalózt az egyik idegen, aki bársonymellényt, selyeminget és aranyszínű nadrágot hordott. Az őr ijedten kinyitotta a szemét. – Remek – folytatta az ismeretlen. – Most pedig szépen elmeséled nekem, hogy ki ül odafent a trónomon és miért zártatok be minket a titkos alagútrendszer kalitkáiba? Egyáltalán honnan tudtatok ti a földalatti járatokról?

A szigorú arccal feltett kérdés, és az egyik manó kardja, ami pár perccel ezelőtt még a börtönőrnél volt, hatásosnak bizonyult, és a megrémült kalózból ömleni kezdett a szó, akár a vízfolyás.

– Kaptunk egy térképet az egyik palotában dolgozó szolgától –kezdett bele rémülten a kalóz. – Azt mondta, hogy szépen megfizet minket, ha bezárjuk ide a legmagasabb rangú pénzvárosiakat, aztán pedig az itteni halászok segítségével kihalásszuk a Pikkely–tenger halait. Az idegen célja az volt, hogy a messzi szigeteken élő kalózokat ide hozza a szigetre, ahol a legtöbb kincs van. Ha pedig ez megtörténik, az itt lakókat elküldi a tavimanók közé, majd lezárja a Pikkely–tengerre vezető Zöldhínár–szorost, így a többi sziget lakói nem fognak tudni halászni.

– És azt tudod, hogy hol tartják a halakat? – hangzott az újabb szigorú kérdés.

– Az alagútrendszer végében van egy hatalmas tartály, ami akkora, mint az egész sziget. Egy lakattal van lezárva, és a kulcsa az álkirálynál van.

Nádi Sás és többiek elégedetten összenéztek, majd a palota felé vették az irányt. Előtte azonban szorosabbra húzták a kalóz köré font köteleket, nehogy megszökjön. Az út a palotáig nem tűnt hosszúnak, és az őröket is könnyű volt rávenni, hogy kezdjék el elfogni az idegen manókat a palotán belül. Mire a kis csapat a trónterembe ért, már az álkirályt is megkötözte valaki, így az igazi uralkodó a kulcsot is könnyen el tudta venni tőle.

– Akkor most beszélgessünk kicsit –mondta a sziget első embere a trónon ülő idegen manónak, majd intett a többieknek, hogy menjenek ki a teremből.

Egy fél óra sem telt bele és a király is kilépett a többi manó közé a folyosóra.

– A kalózokat és az árulót visszaküldjük a szigetre, ahonnan jöttek, a halakat pedig visszaengedjük a tengerbe – mondta, miközben a fején igazgatni kezdte a frissen visszakapott koronáját. – Azt azonban át kellene gondolni minden sziget uralkodójának, hogyan oldjuk meg a Pikkely–tenger és a Kristály–tó környékének védelmét, hogy a kalózok többé ne tudjanak bejutni ide. És talán nem ártana minden manónak növénytermesztésbe és haltenyésztésbe fognia –nézett komolyan a rókára a király.

Cickafark és a többiek is egyetértően bólintottak. Ezután a tavimanók is a korábbi ígéretüket megszegve, ettek, ittak és mulatoztak a pénzvárosiakkal, miközben mindannyian megfogadták, hogy a szigetek kapuit megnyitják a különböző manók előtt. Azon a néhány szigeten pedig, ahol álomporral szórták be a királyság egy részét, ellenszerrel eltüntetik azt.