Nádi Sás, a tavimanó kalandjai: Úton a tenger felé

Nádi Sás, a tavimanó kalandjai: Úton a tenger felé.

A halászhajók rengetege lassan ereszkedett le a hatalmas hullámokkal szabdalt tengeren. Utasaik, a tavimanók már régen hátra hagyták országukat, és a távolban egy apró pont sem emlékeztette őket arra, merre van az otthonuk.

Cickafark és Nádi Sás még mindig az élelmiszerszállító hajó gyomrában rejtőzött a különféle algák, szárított halak, fűszerek és egyéb ételek között. Minden hajónak volt ugyanis a raktárában egy rész, ahol az élelmiszert tárolták, azonban ezt a vitorlást kivéve egyikben sem lett volna annyi hely, hogy hetekig eltartsa a halászokat.

A hajó gyomrában az élelem mellett hatalmas hordókban édes tavivizet és apró kancsókban bort is szállított a legénység, így a raktár sok rejtekhelyet nyújtott a potyautas rókának és tavimanónak. A hajóra feljutni azonban nem volt egyszerű főhőseinknek. A tervet sem volt sok idejük kieszelni, így gyorsan kellett cselekedniük. Az otthonától való elszakadás mellett ráadásul a rókának azzal a gondolattal is meg kellett barátkoznia, hogy idővel a levélbatyujába csomagolt hús el fog fogyni. Azután a Pikkely–tengeren hetekig pedig csak szárított vagy frissen sült halat fog tudni enni az omlós, puha nyuszihusi helyett.

A hal mellett Cickafark a fűszerekért sem rajongott, hiszen a rókák csak akkor folyamodtak ilyen összetevőkhöz, ha már nem nagyon akadt más ennivaló. Főhősünk így sokszor elfancsalodott arccal próbálta visszatartani a tüsszentést. A tavimanóval együtt ugyanis tisztában voltak vele, hogy bármilyen kis zaj végzetes lehet rájuk nézve. Tudták jól, a legénység sosem bántaná őket, de miután hazatérnének a hallal megrakott hajók, a király abban a pillanatban elüldözné őket a nádas közeléből. Éppen ezért a legnagyobb zaj, amit csapni mertek, a suttogás volt. Vagy amikor megreccsent egy–egy öreg hajódeszka, miközben a bujkálásban elgémberedett tagjaikat kinyújtóztatva járkáltak egy kicsit.

A sétálás mellett a két újdonsült barát idejét a gondolkodás és az evés töltötte ki. A harmadik hajón töltött napra már mindkettejük batyuja kiürült, és az élelmiszerszállító hajó készleteit kellett megdézsmálniuk. A róka is előszeretettel fogyasztotta ezeket az ételeket, és bár a hal még mindig nem lett a kedvence, egyre többször fanyalodott rá, hogy ezzel az egyetlen húsfélével pakolja tele a gyomrát.

Az evés mellett Cickafark és Nádi Sás is sok időt töltött el azzal, hogy kitalálják a tervük következő lépéseit. Habár idejük annyi volt, mint a nemsokára a hajó elé bukkanó tenger, mégsem tudták, hogyan folytatódhat ez a kaland.

– Erősen tartsd a kormányt! Húzd meg a köteleket! – hallották a fedélzetről leszűrődő hangokat.

– Most értük el a Pikkely–tengerre vezető Zöldhínár–szoros végét – súgta Cickafark fülébe Nádi Sás. – Ilyenkor nagyon óvatosnak kell lenni, mert itt már jobban sodor a víz.

A róka bólintott, hogy érti, miről van szó. Egy dolog azonban sehogyan sem fért a fejébe: mégpedig az, hogy honnan tud Nádi Sás ilyen sok mindent a halászok szokásairól, amikor még egy útjukon sem tartott velük. Mielőtt azonban bármit is szóvá tett volna, a hajó egy kicsit oldalra billent. A hordók, a palackok és a különböző edények víg táncra keltek a hajó gyomrában, és Nádi Sáséknak hamar menedék után kellett nézniük, ha nem akartak egyik guruló tárgy áldozatává sem válni. Nemsokára, mint minden rossz pillanat, a hajó billegése is abbamaradt. A vitorlás ismét egyenesen állt a vízen és céltudatosan szelte a tenger habjait.

– Azt hiszem tengeribeteg lettem – közölte a róka inkább az elé kiömlött borral, mint Nádi Sással.

– Nem lesz semmi gond – veregette hátba a tavimanó a még mindig émelygő Cickafarkat, majd így folytatta: – A legjobb viszont most az lenne, ha két nagy hordót megpróbálnánk szorosan egymás mellé állítani, hogy azok mögé rejtőzhessünk el.

A róka szorgalmasan bólogatott. Az arcába ismét kezdett visszatérni a megszokott vöröses szín, ami a bunda takarása ellenére az előbb valóban fehérebb lett.

Főhőseink nagy nehezen két nagy hordót a hajó oldalához támasztottak, majd sietősen bepakolták mögé apró batyujaik tartalmát, hogy aztán ők is elhelyezkedhessenek új rejtekhelyükön.

Jól is tették, hogy elbújtak, mivel a következő pillanatban a lépcsőn mohacipők csoszogását lehetett hallani. A hangok egyre közelebb értek Cickafark és Nádi Sás rejtekhelyéhez, amikor főhőseink újabb léptek zajára lettek figyelmesek.

Pár perccel később a legénység nagy része már a hajó gyomrában toporgott. A kapitány utasítására gyorsan munkához láttak, hogy feltakarítsák a károkat, ami a tengerre való átkelésekor keletkezett. A halászok sietős mozdulatokkal felállították a felborult hordókat, felsöpörték az összetört edények törmelékeit és feltörölték a kiömlött bort vagy édesvizet.

A munkával hamar végeztek. A legtöbben a tavimanó és a róka legnagyobb megkönnyebbülésére hamar elhagyták a raktárat, és már csak a szakács maradt odalent a kapitány társaságában.

A szakácstól egyik főhősünk sem félt, hiszen ő majdnem minden nap ellátogatott a hajó gyomrába, hogy egy nagy fonott kosárban felvigye az aznapi ebédnek valót. Legtöbbször halat, zöldségeket, krumplit és fűszereket cipelt fel a fedélzetre. Csak ezután, a második forduló alkalmával tért vissza a makkbélben palackozott vizekért. A kapitány távozása után is minden hasonlóképpen történt, aznap azonban a szakács harmadjára is visszajött a hajó gyomrába.

– A kapitány úr bort akar inni, de nem érti meg, hogy fogytán vagyunk ebből az italból, főleg, hogy most néhány kancsóval össze is tört vagy kiömlött – morgott hatalmas szakálla alatt az őszes hajú, pocakos szakács.

– Honnan vigyek neki bort, amikor már nem is találok többet? – folytatta a tavimanó. – Vagy várjunk csak! Itt még van egy kancsóval.

A szakács arcán hatalmas vigyorral megállt Nádi Sásék rejtekhelye előtt, könnyedén felemelte a boros kancsót, majd egy pillanatra megtorpant. Nádi Sás és Cickafark egyre növekvő gombóccal a torkukban megpróbáltak még jobban elbújni a hordók mögé, nehogy a pocakos manó észrevegye őket. Még a levegőt is visszatartották egy pillanatra, hogy aztán a szakács távozásakor megkönnyebbülten, egy sóhajtással kiengedjék a tüdejükből.

– Ez meleg helyzet volt – szuszogott a róka, akinek a szíve még mindig a torkában dobogott a félelemtől.

– Igen – ismerte be Nádi Sás is. – Legközelebb új hely után kell néznünk.