Mirmi cica kifőzdéje

Mirmi cica kifőzdéje.

Egyszer volt, hol nem volt, még a Doromboló-hegyeken is túl, élt egyszer egy macska. Kis életében sokáig nem történtek nagy változások, egészen addig, amíg vendégségbe nem ment egy másik családhoz. Annál a háznál annyi finomságot sütöttek és főztek az emberek, hogy a foltos cica elkezdte ellesni az ételek készítésének minden csínját-bínját.

Déletőttönként órákat töltött az egyik konyhaszéken szundikálva, miközben a finomabbnál finomabb illatok könnyed álomba ringatták. A kedvenc helyiségében azonban mást is lehetett csinálni az alváson kívül. A sütő előtt üldögélni vagy a gazdikat főzés közben felügyelni szintén nagyon izgalmas időtöltésnek tűnt, ami egy Mirmihez hasonló cicát teljesen elvarázsolt. El is határozta, hogy amint hazamegy, ő is kipróbál néhány receptet.

A kis mancsocskái sajnos nem írásra lettek tervezve, így egyedül az emlékezetére számíthatott a kedvenc ételeinek elkészítésében. Jól meg is jegyzett minden apró részletet, és a bundás fejecskéjében ezeket ismételgette egészen addig, amíg haza nem érkezett.

Otthon összeszedett minden edénykét, amit alkalmasnak talált a főzésre, és a legnagyobb szakértelemmel sürgölődni is kezdett a ház legfontosabb helyiségében. Azonban hiába próbálkozott, hogy minden a terv szerint haladjon, valahogy sem a legegyszerűbb piskóták, sem a sült húsok nem sikerültek olyan jól.

Szegény Mirmike bánatosan ült le a nap végén a konyhakőre, ahol hatalmas sóhajtások közepette óvatosan lehúzogatta kis mancsairól a kesztyűket, amiket a köténykéje mellé vett fel még a nap elején, hogy semmibe se hulljon bele az a pihe-puha szőre. Ahogy így bánatosan üldögélt, miközben a bajsza is egészen lekonyult a kétségbeeséstől, egyszercsak egy váratlan vendég toppant be a konyhába. Mimi volt az, a puli, Mirmi öreg lakótársa.

-Miért vagy ilyen szomorú? –kérdezte két farokcsóválás között, amivel kis barátját próbálta meg felvidítani.

-Azért, mert semmi sem sikerült a konyhában. –nyávogta lehorgasztott fejjel Mirmi. –Nézz körül! A húsom odaégett, a piskótám pedig íztelen lett. –panaszkodott tovább.

Mimi viszont nem tudta megérteni, mi lehet a baj az ételekkel, hiszen az ő kutyaszimatának mindegyik finomnak ígérkezett. Fel is ajánlotta Mirminek, hogy szívesen segít neki elpakolni a sok mosatlan edényt, ha cserébe megkaphatja kis barátja első konyhai alkotásait.

-Persze hogy neked adom! –lelkesült fel a cica, akinek az pofijáról Mimi kedves szavainak hála pillanatok alatt eltűnt a szomorúság.

A két jóbarát neki is látott a mosogatásnak, amihez a puli adogatta a tányérokat, miközben Mirmike a kis kesztyűs mancsaival szépen elmosta őket. Miután végeztek a nagy munkával, Mirmi ígéretéhez híven becsomagolt minden finomságot kedvenc kutyájának, aki este a fekhelyén elégedetten majszolta el a finom falatokat.

Ezek után Mirmi sem félt már akkor, hogy mi fog történni, ha nem sikerül úgy a főztje vagy a süteményei, ahogyan szeretné, hiszen tudta, mindig akad egy jelentkező, aki szívesen megeszi azokat. Nemsokára azonban már Mimi sem kedvességből ette meg ezeket az ételeket, hanem azért, mert a sok gyakorlásnak hála egyre finomabbra sikerültek.

Az ínycsiklandozó illatok odavonzották a környék állatait is, akik egy kis fizetségért cserébe jóllakottan térhettek haza Mirmi kifőzdéjéből, ahol a főételek mellett minden napra egy kis friss sütemény is jutott. Főhősünk pedig lelkesen kavarta az ételt a konyhájában, és sosem felejtette el, milyen jó fogásokat lesett el a sütő előtt ülve vagy a konyhaszéken pihenve a vendégsége alatt.

Itt a vége, fuss el véle!