Nádi Sás, a tavimanó kalandjai: Cukorvölgy 2

Nádi Sás, a tavimanó kalandjai: Cukorvölgy 2.

A manók elbűvölten álltak a homokban, miközben megpróbálták a lehető legnagyobbakat szippantani a cukros, csokoládés illatú levegőből, ami a ház mögül jött feléjük. Otthon, a Kristály–tó mellett ugyanis az algakekszen kívül a tavimanók nem tudtak sütni semmi más édességet, így nekik egy valóra vált álomnak tűnt erre a szigetre jönni.

– Mi kellene? – kérdezte mogorván valaki.

Mindenki egyszerre fordult a hang irányába. A cukrostál alakú házikóból ekkor egy manó lépett elő, aki csokoládébarna kantáros nadrágot és felsőt, a fején pedig egy cukorkákkal díszített kalapot viselt. A szigetlakó nem lehetett kisebb a tavimanóknál, azonban olyan dundi volt, hogy a nadrágja majdnem szétrepedt hatalmas hasán. A kezében eközben egy rózsaszínű vattacukrot tartott, amit gyors mozdulatokkal tömött a szájába.

– Még egyszer kérdezem, mi kellene? – szólalt meg a manó most már ingerültebben, miközben elkezdte lenyalogatni a szája szélére ragadt apró vattacukordarabkákat.

– Az uralkodóval szeretnénk beszélni – lépett előre Nádi Sás, és titokban nagyon örült neki, hogy a tavimanók nem az összes halászhajójukkal jöttek a szigetre. A cukorvölgyi manó gyanakodva végigmérte a rókából és a manókból álló legénységet, majd ismét megszólalt.

– Rendben van. Bejöhettek a szigetre – nézett még mindig szúrósan az idegenekre. –Azonban vannak feltételeim: közületek csak hárman mehetnek el a palotába, a többiek itt maradnak, a róka pedig semmiképpen sem hagyhatja el a partot.

Cickafark a cukorvölgyi manó szavait hallva mérgesen fújt egyet, majd visszament a hajóra. Megszokta már, hogy a rókákat a legtöbb manó sunyinak és ravasznak gondolja a mesék alapján.

– Én és Gumós Sarkantyúka megyünk – jelentette ki Balkáni Babérmeggy, az álommanó, miközben Nádi Sásra pillantott.

A cukorvölgyi manó bólintott, majd visszament a cukortál alakú kunyhójába és csak hosszú idő után jött ki onnan kezében egy nagy tekerccsel. A papírt letette a homokra, majd óvatosan széthajtogatta.

– Ez Cukorvölgy térképe – kezdett bele a magyarázatba a dundi manó. – Itt vagyunk most. És itt van a királyi palota –bökött a tengerpart egyik részére, majd a sziget közepére. – Ha a parttól északra haladtok, és rátértek a vattacukor ösvényre, majd megkerülitek a csokoládé szökőkutat, eljuttok az uralkodóhoz. A palota magas tornyai már messziről látszani fognak, úgyhogy eltévedni sem tudtok. Azonban egy dolgot ne felejtsetek el –halkította le a hangját váratlanul a cukorvölgyi manó. – Az édességekből nektek sem inni, sem pedig enni nem szabad. És nemcsak itt, más szigeteken is vigyáznotok kell ezzel.

Az álommanó és Nádi Sás is beleegyezően bólintott, majd felkapva csomagjaikat, a sziget közepe felé vették az irányt.

– Én pedig itt maradok, hogy felügyeljem a legénységet, mert az idegen manókban megbízni nem lehet – hallották még a hátuk mögül a dundi manó hangját.

Nádi Sás és Balkáni Babérmeggy hosszan gyalogoltak észak felé, éppen ahogyan a cukorvölgyi manó meghagyta nekik. Az útnak ezen a részén az apró pillecukorvirágokon kívül semmi különleges nem volt, és a két manó sem talált közös témát. A csendet végül az álommanó törte meg, amint rátértek a vattacukorösvényre.

– Honnan ismered a rókát? – kérdezte váratlanul.

– A szigeten ismertem meg. Ő is szeretett volna világot látni és megtudni, hogy miért nincsen a Pikkely–tengerben hal.

– Melyik szigeten? – kérdezősködött tovább Balkáni Babérmeggy.

– A Pipacsszigeten – füllentette Nádi Sás, aki titkon remélte, hogy azon a szigeten is élnek rókák. Az álommanó azonban nem tett fel több kérdést, csak bólintott, és a két követ a palotáig már nem is beszélt többet.

A hatalmas épületet hamar észre lehetett venni, ahogyan az olvasztott csokoládéból és cukorból emelt, magas tornyait is. A két manó először meg is lepődött ekkora pazarlást látva, mivel a szigeten minden édességből készült. Mintha nem számítana, mihez mennyi csokoládét, cukrot vagy egyéb nyalánkságot használnak fel.

– Az uralkodóval szeretnénk beszélni – mondta a tavimanó az ajtóőrnek, amikor a hatalmas királyi épület elé értek.

– Nem lehet – jelentette ki a hosszú bajszú, rövid barna szakállú, pocakos manó. –A királyhoz bejelentés nélkül senki sem léphet be.

– Akkor mi most bejelentjük magunkat – mondta határozottan Balkáni Babérmeggy.

– Hát itt meg mi folyik? – lépett ki ekkor az apró csokoládédarabokkal szegélyezett, hatalmas, cukorból épített kapun ekkor egy manó.

– Felség – köszöntötte az uralkodót az ajtóőr, majd meghajolt. Már amennyire ezt a nagy hasa engedte.

– A királlyal szeretnénk beszélni – lépett előre Nádi Sás, majd ő is meghajolt a szakállas, gömbölyded manó előtt.

– Fáradjatok beljebb – mondta az uralkodó, majd elindult a palota belseje felé vezető hosszú bársonyszőnyegen.

Apró cukorkákkal mozaikszerűen díszített folyosókon és termeken haladtak át a manók a királyt követve. Szinte végtelennek tűnt az út, amit a palotában megtettek. Amikor azonban a tavimanó és az álommanó azt hitték, hogy már sosem érkeznek meg, egy hatalmas terembe lépve az uralkodó váratlanul megszólalt.

–Ez a trónterem – mutatott körbe, majd így folytatta: – Foglaljatok helyet nyugodtan, én még előkeresem a koronázási kellékeimet, aztán visszajövök. A süteményből pedig nyugodtan vehettek, van hozzá forrócsokoládé is, ha szomjasak lennétek.

A két manó bólintott, miközben a király kisietett a teremből. Ezután hosszú várakozás vette kezdetét, és az asztalon heverő fánkok egyre csábítóbbá váltak a vendégek szemében. Balkáni Babérmeggy volt az első, aki már nem bírta tovább, és vett egyet a tálcára felhalmozott porcukros süteményből.

– Én nem enném meg a helyedben – mondta lassan Nádi Sás, aki szintén megkívánta az előtte heverő édességeket, csak nagyon félt attól, hogy az álszakálla beleragad az egyik nyalánkságba.

– Inkább én sem fogom – tette vissza az asztalra a fánkot az álommanó, mivel eszébe jutottak a parton lakó cukorvölgyi manó szavai arról, hogy ne egyenek meg semmit sem a szigeten. Ekkor, mintegy varázsütésre, a király visszatért a trónterembe, kezében a koronázási kellékekkel, és leült Nádi Sásékkal szemben az egyik selyempárnájú székre.

– Mi járatban vagytok? – kérdezte aztán.

– A halhiány miatt jöttünk ide a tavimanókkal, hogy minden szigetről egy követet összegyűjtve kiderítsük, hová tűntek a Pikkely–tengerből a halak – felelte Balkáni Babérmeggy.

A király lassan simogatni kezdte gömbölyű pocakját, amin hatalmas szakálla pókhálóként terült el, majd így szólt.

– Bár a halhiány minket nem érint, mert mi az édességeket a szigeten belül is elő tudjuk állítani, mégis segítek nektek. Elküldöm veletek az egyik legjobb követemet, Édes Gandillát. Egy dolgot azonban meg kell jegyeznetek: soha semmilyen körülmények között nem térhettek vissza többé Cukorvölgybe.

A két manó rezzenéstelen arccal bólintott. A király ekkor felállt, majd olyan gyorsan távozott a teremből, ahogyan jött.