Nádi Sás, a tavimanó kalandjai: Cukorvölgy

Nádi Sás, a tavimanó kalandjai: Cukorvölgy.

Balkáni Babérmeggy, Nádi Sás és Cickafark teljesen elvesztették az időérzéküket, miközben a palotát elhagyva Álomkirályság partjai felé sétáltak. A mindent beborító sötétség és a színes növények rengetege megtévesztő lett volna az idegen utazók számára, azonban a király követe jól ismerte már az növényekkel takart utakat, így sem Nádi Sásnak, sem pedig Cickafarknak nem kellett félnie.

Amikor a partot a hegyláncolathoz érkeztek, ami elzárta a sziget belsejét, nem az apró hasadékon keltek át, hanem egy sziklafalba vésett ajtón keresztül. Az ajtó zárva volt, és Balkáni Babérmeggynek először kopogtatnia kellett rajta, hogy kinyíljon. A súlyos kövek nehezen mozdultak el a helyükről, amit a sziklafalon felkapaszkodó sűrű repkény tovább nehezített. Végül azonban az ajtó kitárult, és főhőseink az álommanó kíséretében átsétálhattak rajta. A pókhálókkal szabdalt alagút végénél a tavimanó és a róka is elmosolyodtak örömükben, amikor a néhány órás sötétség után ismét a napfény kellemes melegét érezték az arcukon.

– Hol van a hajótok? –kérdezte váratlanul az álommanó, aki még mindig az éppen becsukódó rejtett ajtó előtt állt és kissé gyanakodva figyelte a napfürdőző Cickafarkat és Nádi Sást.

– Lentebb a parton – fordult meg a róka. – A tavimanókkal jöttünk, akik a teljes legénységgel együtt várakoztak, amíg mi a királlyal beszéltünk.

Balkáni Babérmeggy bólintott, majd kimért léptekkel előre indult a part homokján. Nem telt bele sok idő és a két manó Cickafarkkal együtt megérkezett a kikötött halászhajókhoz. Az álommanó egész úton szótlanul haladt előre, most azonban egyenesen az élelmiszerszállító hajó kapitányához ment, aki éppen az egyik vitorlás mellett állt és pipázott.

Miután az álommanó is megnyugodott, hogy csak a halak miatt kell folytatniuk útjukat, a teljes legénység felszállt a kikötött hajóra, és a Pikkely–tenger felé vette az irányt. Amikor azonban kiértek a nyílt vízre, az élelmiszerszállító hajóhoz csatlakozott többi vitorlás lassan lemaradozott. A Zöldhínár–szoros felé vették az irányt, hogy hazatérjenek a tó mellé. A kapitányok ugyanis az utóbbi napokban rájöttek, hogy teljesen felesleges minden halászt magukkal vinniük a tengeri körút során, amikor a halakat az élelmiszerszállító hajó legénysége is meg tudja keresni.

Három napon és három éjen át tartott az út Cukorvölgybe. Ezt az időt a legénység nagy része alvással vagy evéssel töltötte, Nádi Sás és Cickafark azonban az egyik apró kabinba zárkóztak be, és terveket készítettek. Terveket arról, mi legyen ez után a hosszú út után.

Nádi Sásnak fogalma sem volt arról, mi fog történni, ha ismét otthon lesz, és a tavimanók rájönnek, hogy ő is a halászokkal tartott. Bele sem mert gondolni, ki mit fog szólni, legfőképpen a király, amiért ő lesz az első, aki hosszú idő után ismét megszegte a törvényt.

Cickafarknak viszont folyamatosan a titokzatos tengerparton járt az esze, ahová a többi róka ment a nagyobb zsákmány reményében. Mi van, ha történt velük valami, amíg odaértek? Vagy ha valaki csak becsapta őket és ott rosszabb a helyzet, mint otthon volt? Például nincsenek erdők, ahol vadászni lehet, ahogy a Pikkely–tenger is messze van, ahol egyébként sem lehetne nagy fogásra számítani.

– Megérkeztünk! – kiabálta a legénység egyik tagja, amikor az élelmiszerszállító hajó a negyedik napon kikötött Cukorvölgy szigetén.

A vitorlás utasai egyesével szálltak le a fedélzetről, és örültek, hogy újra biztos talajt éreznek a lábuk alatt. Nádi Sás és a róka is így tettek. Amikor mindketten a homokos parton ácsorogtak, körbe néztek. Ez a sziget egyáltalán nem hasonlított a többihez, amiken eddig jártak. A part mögött nem magasodtak hatalmas hegyek, ahogyan lankásabb dombok sem. A tenger felől az első dolog, amit a manók megpillantottak, egy óriási tál cukor volt. Nem megevésre, hanem épületként állt ott.