Szúnyogmese

Szúnyogmese.

Egyszer volt, hol nem volt, még a mocsarakon és a lápokon is túl, ott, ahol ember előtte sohasem járt, éltek a szúnyogok. De nem ám abból a vérszívó, lámpafényre összegyűlő fajtából. Nem ám! A mi szúnyogaink ugyanis a láp vizével etették kicsinyeiket és esténként algákkal takarták be apró testüket. Embert vagy más élőlényt saját magukon kívül nem láttak soha, ahogyan fényt sem előtte. A legnagyobb békességben és sötétségben így éldegéltek a szúnyogok. Egy nap azonban minden megváltozott.

Fürge Ferdinánd, az egyik szúnyogőr szokásos esti őrjáratán egy furcsa, kivehetetlen alakú dolgot látott meg lebegni a vízen. Egészen pontosan a láp ingoványos felszínén. Ahogyan az a valami egyre közelebb ért Ferdinánd őrhelyéhez, a szúnyog rájött, hogy a lebegő tárgyat nem a szomszédos Szúnyogbirodalomból küldték. Mielőtt azonban ebbe jobban belegondolhatott volna, az a valami kikötött a parton, majd a következő pillanatban egy óriás lépett az ingoványos talajra. Egy óriás bizony, mivel a kis szúnyog még életében nem látott ekkora élőlényt.

Ferdinánd már ment is volna jelenteni a királynőnek a furcsa alakot, amikor a sötétben egy sárgás foltot pillantott meg. Megbabonázva elkezdett repülni felé, hiszen előtte még sosem látott fényt. Nemcsak ő volt így vele, hanem a társai is, akik szintén a sárga folt felé vették az irányt. Mire azonban Ferdinánd a fény forrásához ért volna, az óriás eltűnt. Csak a hatalmas ladikja és a földön heverő petróleumlámpa emlékeztetett rá, hogy a lápi szúnyogok birodalmába egy ember tette be a lábát.

Amíg a szúnyogok a fény bűvöletében repkedtek, addig emberünk egy hatalmas baltával elkezdett kivágni néhány fát. Ferdinánd volt az első, aki észrevette a pusztítást, azonban mire a többi szúnyogot is figyelmeztetni tudta volna, az óriás felkapta a lámpáját, visszaszállt a csónakjába és elevezett. A szúnyogok pedig ott maradtak a fatönkök és a földön heverő fatörzsek között, és elhatározták, hogy ha még egy óriás beteszi a lábát az ő földjükre, akkor ők bizony harcolni fognak.

Nem telt bele két nap, és az óriás valóban visszajött. Méghozzá nem is egyedül. A szúnyogok csatasorban vártak a favágókra, ám a lámpa fénye ismét megbűvölte őket.

Amikor az emberek távozni készültek a rengeteg fával a csónakjukban, Ferdinándnak támadt egy mentő ötlete. Javaslatára a szúnyogok követni kezdték a csónakokat, ahol ekkor már nem égett a petróleumlámpa. Mindannyian támadásba lendültek, és ott csípték, szúrták az embereket, ahol csak érték őket.

Az emberek azonban nem bántották már őket és sietve elhajóztak. A szúnyogok döbbenten néztek a távolodó csónakok után, amikor az egyikőjük észrevette, hogy az emberek csak a kiszáradt fákat vágták ki, a fiatalabbakat pedig egyáltalán nem bántották. Csak ekkor jöttek rá, hogy talán nem is olyan gonoszak az emberek, mint amilyennek gondolták őket. Legközelebb pedig, amikor a csónakjaikkal ismét a szigetre tévedtek, a szúnyogok sem bántották őket. Hiszen tudták, hogy az emberek sem tesznek rosszat nekik.