Nádi Sás, a tavimanó kalandjai: Játékváros

Nádi Sás, a tavimanó kalandjai: Játékváros.

Balkáni Babérmeggy és Nádi Sás az utat a part felé már a cukorvölgyi követ társaságában tették meg, aki egy sárga ruhát viselő, gömbölyded alak volt, az állán gyér szakállal. Ő sem tartozott a beszédes manók közé, és mivel követként dolgozott, ez teljesen érthető is volt. Régen hozzászokott már, hogy a szükséges dolgokon kívül semmi mást nem kell megosztania társaival.

A visszafelé vezető út sokkal hosszabbnak tűnt, mint az idefelé tartó. Végtelennek tűnő gyaloglás után azonban végre elérték a partot. A legénység még mindig a hajó mellett tartózkodott, vagy a homokon sétálgatott, amikor a cukorvölgyi, az álommanó és a pipacsszigeti manónak álcázott Nádi Sás visszaértek.

A kapitány nem szólt semmit sem, ahogyan elé léptek, csak egy apró biccentéssel köszöntötte az új követet, majd kiadta a parancsot az indulásra.

– Felszállni a hajóra! Megyünk tovább! – kiabálta.

Egy óra sem telt belé és az élelmiszerszállító hajó újra úton volt. A tengeren nem fújt erősen a szél, így a vitorlás lassan szelte a habokat, miközben az egyik utolsó úti céljuk, Játékváros felé vették az irányt.

A fedélzeten eközben mindenki tette a dolgát. A legénység egy része a padlót súrolta, néhányan a szakácsnak segítettek előkészíteni a vacsora hozzávalóit, míg a kapitány és a szigetek követei a kabinjaikba húzódtak.

– Remélem Játékvárosban már én is veletek tarthatok – sóhajtotta a róka, aki egy kabinon osztozott Nádi Sással.

– Én is – mondta mosolyogva Nádi Sás, majd hirtelen elkomorult. –És azt is, hogy minden problémánk megoldódik majd.

– Igen – ásított hatalmasat Cickafark. – De előbb én most aludnék egy kicsit.

– Én pedig elmegyek vacsorázni – lépett a tavimanó az ajtó felé.

– Én a helyedben feltenném először az álszakállamat. – mondta már félálomban a róka, mivel tudta, hogy Nádi Sás mindig levette a szakállat, amikor visszavonultak a kabinjukba. A tavimanó engedelmesen felragasztotta az álcát, majd elment, hogy vacsora után nézzen.

Másnap reggel mindenki a kapitány kiabálására lett figyelmes.

– Vitorlát behúzni! Vihar közeledik! A raktárban lévő hordókat és edényeket kikötni! Mindenki menjen vissza a kabinjába! – szólt a parancs a még mindig a fedélzeten kószáló néhány manónak.

Nádi Sás és Cickafark egy pillanattal korábban még az igazak álmát aludták, amikor a fedélzetről beszűrődő zaj felébresztette őket. Először mindketten megijedtek a kapitány szavait hallva, hiszen előtte még sosem keveredtek viharba a nyílt tengeren. Most is csak azt érezték, hogy a hullámok egyre jobban dobálják a hajót, és a kabin ablakán át egy–egy villámcsapást is lehetett látni a távolban.

A vihar nem is váratott sokáig magára. Egy kis idő múlva hatalmas esőcseppek áztatták a fedélzetet, a villámok pedig meg–megvilágították a sötét eget. A dörgés csak ezután következett. A Pikkely–tenger úgy morajlott, és dobálta a hajót, hogy Cickafark és Nádi Sás is azt hitte, most jött el a világ vége.

Ezelőtt még sosem volt részük ilyen égiháborúban, mivel a tópart mellett az eső csak kellemesen csepergett. Sosem kellett attól tartani, hogy az erős szél elsodorja a tavimanók apró kunyhóit. A Nádi Sás gyerekkori kalandján  a vihar a tavon szinte semminek tűnt ahhoz képest, ami ebben a pillanatban tárult a róka és a tavimanó szeme elé.

A fedélzet irányából a kapitány hangját még most is lehetett hallani, ahogyan utasításokat adott a legénység tapasztaltabb tagjainak. Ezután néhány ijesztően hosszú óra következett, amíg a vihar el nem állt. Amikor már a villámlás és a dörgés is alábbhagyott, és az eső is csak apró cseppekkel szitálta tele a hajó deszkáit, a róka kimerészkedett a fedélzetre. A korláthoz lépett, amely ekkorra már két darabból állt, és felnézett a felhőkkel szegélyezett, csillagpettyes égre.

A viharfelhőktől nemsokára ismét látni lehetett a Hold sárga fényét, ahogyan telt alakjával elnyújtózkodott az égbolton, mintha a körülötte üldögélő sok apró csillagot őrizné. Cickafark is felpillantott az égre, és eszébe jutottak a testvérei, akik valahol a tengerparton keresték új otthonukat, és talán ők is ugyanúgy a csillagokat kémlelték.

– Nem tudsz aludni? – lépett oda mellé ekkor az álommanó.

A róka válaszként bizonytalanul megingatta a fejét.

– Adjak álomport? – kérdezősködött tovább Balkáni Babérmeggy.

– Nem kell – mondta a róka és gyorsan ásítozni kezdett. – Már így is éppen vissza akartam indulni a kabinomba.

– Te tudod – vont vállat a manó.

Cickafark valóban visszaindult a kabinja felé, de amíg oda nem ért, egész végig érezte a hátán az álommanó nézését, és éles fülének köszönhetően hallotta azt a megjegyzést is, ami a mögötte álló követ száját elhagyta.

– Nem tudom, hogy bízhatnak meg a tavimanók és pipacsszigeti manók ezekben a sunyi, vörösbundás alakokban.

Másnap reggel a legénység első dolga az volt, hogy feltakarítsa a vihar maradékait. Először felsöpörték a fedélzetet, majd kimerték a raktárba beszivárgott esővizet. Ezután megpróbálták rendbe hozni a szakadozott vitorlát, hogy a hajó ismét útra kelhessen Játékváros felé.